A ház, ahol élek, a ház a Színház utcában, először egy fénykép formájában vonult be az életembe. Nem a házat akartam lefényképezni valamikor 1998 nyarán, hanem az előtte térré öblösödő utcát a szökőkúttal, a kávéház teraszát a színes napernyőkkel, azt a kicsit mediterrán hangulatot, ami nyaranta arra készteti a turistákat, hogy megálljanak a téren, fényképezkedjenek a szökőkút söröshordót tartó férfiszobra mellett, beleigyanak az ivókút vizébe, vagy leüljenek a piros napernyők alá. Aztán hazaviszik a fényképeket, esetleg kinagyítják és felteszik a falra, ahogy én is annak idején, idegen emberek ellopott pillanataival, és az emlékeikben megőriznek valamit a városból, egy képet a kívülálló látószögéből, egy képet, aminek van is meg nincs is köze az ott lakók városképéhez.
      Négy évvel később, amikor ideköltöztem, éppen abban a fényképen látható házban vettem lakást, aminek fotópapírra mentett másával évekig egy szobában éltem. Aztán pergett az idő, és kiderült, hogy ebben az egy utcában, a Színház utcában, egy egész város lakik.
      Szinte észrevétlenül kezdődik: egyszer csak lekanyarodik a város főutcájáról, a történelmi belvárost szilvamag alakban körbeölelő Várkerületről. Az elején, egészen a mi házunkig, sétálóutcának alakították ki, és napközben nem is cáfol rá e névre: Bécsből, Burgenland falvaiból átránduló egynapos turisták beszédjét hallani az optikustól, a gyorsan cserélődő boltocskák nyitott ajtajai mögül. Közülük egyre többnek ürül ki hosszú időre, vagy talán örökre a kirakata. A szomszédunkban lévő üzletház például, amit a nyolcvanas évek végi lelkesedés, és a bevásárlóturizmus jövőjébe vetett hit emelt, leginkább egy kísértetkastélyhoz hasonlít. A sétálók nem vásárolni, hanem fodrászhoz, kozmetikushoz jönnek, bár közülük a mi utcánkban most épp egy sem található, annál több a fogorvosi rendelő. Megszámoltam, tizenkettő. Az egész városban háromszáznál is többen dolgoznak, és mivel csak ötvenötezren vagyunk, nekünk kellene, hogy a legszebb fogaink legyenek széles e hazában. A páciensek zöme persze a határ túloldaláról érkezik, és néha dagadt arcú, elkínzott járókelők szólítanak meg, ezt vagy azt a Zahnarztot keresve.
      A kedvenc bizományimat, ahol egy versért kapott honoráriumból egyszer egy egész süteményes-készletet kaptam, ráadásul igazi cseh porcelánból, két éve bezárták, és luxuslakásokat alakítottak ki az emeletén. Azóta is tábla hirdeti a függönytelen ablakokon, hogy vevőre várnak, és a felújított külső vakolaton néhol már átüt a salétrom.
      A házunk földszintjén, a valamiféle képzelt lovagkort idéző díszletekkel berendezett étterem szomszédságában egy kaszinó működik. Nem igazi kaszinó, persze, bár az is van az utcában, csak jóval odébb, olyan, ahová esténként hosszúruhás hölgyek libbennek be kísérőik oldalán, akik egyenesen Bécsből ugrottak át, hogy egy jó vacsora után itt is kipróbálják, hogy állnak a játékkal, és hogy a szerelemmel. A mienk inkább csak egy jobbfajta játékterem, ahová az alkalmazottakon kívül szinte soha nem látok bemenni senkit, bár lehet, hogy csak túl korán járok haza. Kirakatában sokáig egy életnagyságú, vörös csuhába öltözött szakállas férfibábú hódolt térdre hullva egy hatalmas pénzes zsáknak. A dekorációt azután cserélték le valami förtelmes színű, csillogó-villogó, ablakra ragasztott reklámtáblára, miután a mi csendes kisvárosunk egyik legvéresebb tragédiája megtörtént: két éve februárban egy benarkózott játékőrült megölte a kaszinó két alkalmazottját, egy fiatal lányt és egy fiút. A hajnali ónos eső aznap reggelre jégpályává változtatta az utcát, mintha felhőpamacsok szorultak volna a hibátlan tükör alá, és a rendőrök esetlenül csúszkáltak ide-oda helyszínelés közben. Akkor azt hittem, a házunkat évtizedekig úgy emlegetik majd, hogy az a ház, ahol az a borzalmas gyilkosság történt. De alig telt el másfél év, és mintha már mindenki elfelejtette volna a történteket. A tulaj kamerákat és riasztókat szereltetett fel, aztán új alkalmazottakkal újra kinyitott.
      Tavaly hirtelen tudni akartam, ki mindenki lakott a lakásban előttem, és meghívtam az asszonyt, aki életének 78 évéből hetvenet ebben a házban és hatvanhetet ebben a lakásban élt le. 1922-ben költöztek ide, amikor a selmecbányai bányászati akadémiát a trianoni béke után ide telepítették, mivel az édesapja ott dolgozott. Egy másik lakásból 1935-ben kerültek át az enyémbe, ahol előttük egy mozdonyvezető élt a családjával, éppen az a mozdonyvezető, aki azt a bizonyos vonatot vezette, amit a biatorbágyi viadukton 1933-ban Matuska Szilveszter felrobbantott. Az özvegy évekig mesélte újra és újra ugyanazt a történetet az ő szerencsétlen megfőtt férjéről a ház rémült és kíváncsi gyerekseregének. Az asszony, aki hetven évet élt a lakásomban, matematikát tanított egy középiskolában, délutánonként pedig a konyhai ablak mellett varrogatott. A konyhában, ami valami egészen szabálytalan alakú képződmény, mert a házunk, ahogy az összes többi errefelé, valamikor a várfal ívéhez igazodva épült fel. A várfalat lassanként helyreállítják, de újabb és újabb meglepetéseket okoz. A második szomszédban például, egy udvari pincehelyiségben, ahol egy cukrászda nyári bútorait tárolják, egy csőtöréskor római kori bástyamaradványokat találtak. Ha a vonalát híven követjük, a házunk alatt kell folytatódnia.
      Az asszony férje különben az előszobában halt meg, a sarokba állított széken, ahol a két emeletnyi csigalépcső után megpihent. Akkor el kellett adnia a lakást, ahol közel hetven évig lakott, mert egyedül nem bírta volna fenntartani. A külvárosba költözött, egy újonnan épült társasház kis garzonjába, még épp időben, mielőtt az építési vállalkozó börtönbe vonult volna. Azt mondta, legjobban a Tűztorony harangja hiányzik neki, megszokta, hogy azzal méri az időt, de ha a kamraablak nyitva van, idehallatszik az evangélikus templomé is: az egyik mindig kergeti a másikat, soha nem ütnek egyszerre.
      Éjjelente én is a Tűztorony harangjával mérem az időt. Másként szól télen és másként nagy melegben. De vannak más ismerős hangok is. Esténként arra alszom el, hajnalban félálomban is hallom, ahogy a sánta roma bácsi a tizenhétből összeláncolja és szétbogozza a kávéházi terasz kovácsoltvas székeit, asztalait. Tavasztól őszig ebből él — sok kávéház és cukrászda van a környéken. Délutánonként kiül a szökőkút melletti padra, és eltereferél a járókelőkkel. Az ukrán ékszerkirállyal például, aki napjait azzal tölti, hogy a három ékszerüzlete között sétálgat kopaszon, titokzatosan és kifogástalan eleganciával öltözötten.
      A szomszéd házban két utazási iroda támaszt egymásnak konkurenciát: egy ismert osztrák cég és egy Észak-Afrikára specializálódott hazai. Ha az ember elsétál előttük, az ajánlatoktól zsúfolt kirakat azt az illúziót kelti, hogy csak elhatározás kérdése, és akár holnap útra kelhetünk.  
      A mi utcánk nemcsak a fogorvosok utcája, de az ügyvédeké is. Az volt régen, és az ma is. Ha jól számoltam, tizennégyen vannak az utcában, és ha valaki reggel nyolc után sétál végig a bíróságig tartó kis szakaszon, zöld zsabós talárban siető ügyvédekkel és ügyvédnőkkel találkozhat, ahogy tárgyalás előtt még ellátják ügyfeleiket néhány instrukcióval. A bíróság épülete egy kis parkban, néhány szép hársfa mögött áll. Ügyvédeken és bírónőkön kívül (elnőiesedett pálya ez, úgy bizony) kutyákkal és gazdáikkal futhatunk itt össze. A belvárosban olyan kevés a zöld terület, hogy sokan járnak ide velük, látogatásuk nyomai sajnos a parkon is, meg az utcán is meglátszanak. Ribilliót mégsem a kutyák egymás közti belvillongásai okoznak, inkább az a két cica, akiket a gazda néha pórázon kihoz ide levegőzni — a kutyatartók legnagyobb felháborodására. A cicák gazdája viszont esélyegyenlőséget követel, és nem tágít.
      Hírlik, hogy a bíróság hamarosan elköltözik innen, az épület ugyanis a háború előtt az evangélikusok iskolája volt, amit az egyház visszaigényelt és vissza is kapott. Kérdés, hogy hová költöznek, és az exodust követi-e az ügyvédek kivonulása is az utcából.
      Ha kiürülnének az irodák, ki tudja, mi lenne a sorsuk, hiszen az utcának ez a része már igencsak csendes, egy folyamatosan halódó könyvesbolton, a bíróságot és a közeli iskolát ellátó pékségen és egy kis cipészeszközöket árusító üzleten kívül itt már bolt nem él meg. 
      És még sétálni sem lehet akárhol. Az utóbbi időben az ember gyereke az utca közepét választja, miközben aggódva fürkészi a XVIII-XIX. századi házak felső fertályát, nem készül-e ledőlni egy tornyocska, leszakadni egy stukkó vagy egy vakolatdarab. Mindezt azóta tesszük, mióta májusban egy békésen sétálgató kismama karjára zuhant egy 25 kg-os kődísz. A kismama és a városlakók azóta is az isteni gondviselést dicsérik, hogy nem a babakocsiban alvó pár hónaposra, vagy a mellette lépegető négyévesre. És hogy neki is „csak” a karját törte el. Akkor elkerítették a ház előtti járdát, aztán néhány hét múlva egy másik gyanús ház melletti részt is. A lezuhant kődísz még napokig ott hevert a járdán a tévéstábok és a helyi katasztrófaturisták legnagyobb örömére. Akad olyan ház, egy valamikor volt szalagkészítőé, ahol rászánták magukat a teljes renoválásra, de a többség csak tűzoltást végez, többre nincs pénze a pár éve az önkormányzattól megvásárolt lakások tulajdonosainak. A tehetősek nem itt élnek, hanem a vasúton túl, ahol a tengerszint feletti magassággal egyenes arányban nőnek a telekárak, egészen a csillagos égig, vagy a kertvárosi részek újonnan épült családi házaiban. Telente jól érezhető a levegőben az égő szén szaga, sok régi házban még ezzel fűtenek, a fekete korom bekúszik az ablak résein, és hetek alatt elszürkíti a függönyöket.
      Kis türelmet még, hamarosan végigérünk az utcán. A bíróság után néhány házzal egy iskola következik, mellette a Pedagógusok Háza, ahová a parlamenti meg a helyhatósági választásokkor a környék lakói szavazni járnak. Az iskola helyén valamikor a régi kaszinó állt, ahol a kilencéves Liszt Ferenc első koncertjét adta. Aztán az a bizonyos mostani, elegáns kaszinó következik, amiről már szó esett. Kicsit csaltam különben, mert az iskola és a kaszinó közigazgatásilag már nem is a Színház utcához, hanem a Petőfi térhez tartozik, de mentségemre szolgáljon, hogy jobb oldalon éppen itt áll az utca névadója, a színház. Kívülről is szemet gyönyörködtető, szecessziós épület, belülről pedig olyan, mint egy barna bársonnyal bélelt ékszerdoboz. Politikai és színházi életünk viharai azonban az ékszerdobozokat sem kímélik. Az utóbbi években a város élén történt politikai váltásokat menetrendszerűen követte a színházigazgató és vele a társulat jelentős részének menesztése. Az elmúlt hat év alatt visszajutottunk a kiindulóponthoz: az akkor eltanácsolt igazgatót most az új városvezetés visszahívta. Az effajta forgószínpad a színház melletti étteremnek sem tett jót, soha nem voltak törzsvendégei, csak egy-egy próbaidőszakra odaverődött kosztosai, így aztán a tulajdonosok épp olyan gyorsan követték egymást, mint a színházigazgatók.
      A színház hányattatásai azonban az utóbbi hónapokban eltörpültek a Petőfi tér hányattatásai mögött. Azért hívják így, mivel 1839/1840 hideg telén szegény jó poétánk ott fagyoskodott őrséget állván az akkori postaépület előtt. Az előző városvezetés mélygarázst tervezett a térre, ahol addig felszíni parkoló volt, fölé parkot, szökőkutas medencét. Meg is indult az építkezés serényen, a járókelők ámulva és ellentétes érzelmekkel nézték a föld alatt épülő labirintust, a hatalmas darut. Aztán választások jöttek, új vezetést hoztak, és az új vezetés rögtön beperelte, feljelentette a régit, merthogy az szerinte törvénytelen szerződéseket kötött, és legszívesebben visszatemetné a hatalmas árkot is, csakhogy már rengeteg pénz áll benne. Jelenleg áll az építkezés is, ami miatt jó egy éve lezárták a Színház utca innenső végét. Zsákutca lett tehát, és még ki tudja meddig az marad. Poétánk pedig bronzba öntve várja valahol, hogy újra szembenézhessen a színházzal és annak utcájával, a Színház utcával, végre.