A látás

Az aszfaltozott sétányon emberek jönnek-mennek. A nagyváros itt is velünk van, nem figyelünk különösen a másikra. A hétvégék individualizált közönyével bámulunk az előttünk sétáló hátába, a szembejövő arcába, mint végtelen semmibe tekintünk. Nem látunk senkit semminek, nem fogadunk, és igyekszünk nem adni jeleket. Ők arctalanok — és arctalanok vagyunk mi is.
A lombok között vidáman színes épület. Igen, felénk néz és üzen. A nyugtalanság rögtön észlelhető a járókelőkön. Azon kapjuk magunkat, hogy nem „mi” vagyunk, hanem „én-te-ő”. Mozgásuk feszesebb, irányítottabb lesz, az arcok finom torzulásokkal expresszívebbé válnak, egyre élesebbé rajzolódnak. A mozgások részleteit is látjuk, a test és a végtagok lengését. Már azt is tudni véljük, hogy a mellettünk lépdelő sötétmályva kosztümös hölgy, talán titkárságvezető egy multicégnél, a szembe jövő úr vasalt, rövid ujjú világoskék ingben pedig ügynök — talán egy jól menő biztosítónál. Mellette az úr, szorosra gombolt, kopottas svédkockás zakójában és nyakra zárt ingben talán középiskolai tanár valamelyik külső kerületi gimnáziumban. Most már a hangokra is figyelünk, visszaigazolást várunk a hipotézisre.
Szemünk teljesen befogja az „idegent”, egyszerre látjuk a cipőfűző zsinórját, a haj fésülését, a szem villanását. Nem elmélkedünk rajta, de mégis pontosan tudjuk, friss, energikus, üde a mozgása, vagy megfáradt, elkínzott, éppen csak mozog. És ugyanúgy pontosan tudjuk olvasni és értelmezni az összes többi mozdulatot, ami e két szélsőség között észlelhető.
Az arc is beszélni kezd, a finom mimika torzulási, görbéi hol feszesen, hol lágyan rajzolják tulajdonosaik történetét, árkokat és elsimított fennsíkokat mutatnak. A pillanatnyi hangulat skálái csak áttetszően kendőző leplet vonhatnak erre az „arctájra”. Mindez elég nekünk, hogy eligazodjunk.
Sorolhatnám tovább, hogy még mi mindent észlelünk, de ahhoz, hogy többé-kevésbé tájékozódjunk, és magabiztosan közlekedjünk társaink körében, aligha van rá szükség.

A láttatás

De mi történik, ha minket néznek? Hogyan válaszolunk a tekintetre? Akarunk mi is üzenni? És ha akarunk, akkor vajon mit? Sok a hasonló kérdés.
Kísérletek és saját tapasztalataink is arról szólnak, hogy már önmagában a másik ránk irányuló tekintetének az észlelése is felér egy riasztással: rögtön összerendeződik a mozgásunk, énképünkhöz igazodó kifejezést öltünk. E folyamat túl van az ellenőrizhetőségen, de impulzusokat ad a tudatos reakcióra is. Ez az a pont, ahol kognitív alapon a helyzethez igazodva, a láttatás egyes elemeit felerősítjük, vagy gyengítjük.
Fontos szerepet kap itt a recepció pontossága és mélysége. Ha valamilyen oknál fogva a recepciónk sérült, vagy nem teljes, akkor ez a reakcióban (válaszban) idéz elő aránytalanságokat. Azzal, hogy túl- vagy alulreagálunk az információra, kommunikációs aránytalanságok jönnek létre — ezek, a hétköznapi érintkezésben konfliktusok előidézői is lehetnek.
E nonverbális és metakommunikációs elemekből álló interakció eredménye a környezetbe való beágyazódás minősége. Amennyiben kiegyensúlyozott, harmonikus az interakció, mély a társadalmi beágyazottság, jól érezzük magunkat az adott emberi környezetben, míg ha hiányosságok, zavarok jellemzik ezt, akkor óhatatlanul rosszul érezzük magunkat.
Kétségtelen, hogy ebben a folyamatban a mimetikus reprezentáció eszköztárával találkozunk. Alapvető szerepe van e reprezentációhoz tartozó testképnek, testtartásnak, taglejtéseknek, a gesztusoknak, arckifejezéseknek, mimikának, a zajoknak és hangoknak.

Vajon hogyan, kinek látjuk a másikat, egymást?

A kiegyensúlyozott, harmonikus interakció léte azt is feltételezi, hogy a „másik” elfogadja az üzenet tartalmát — nem érez benne diszharmóniát, nem fedez fel ellentmondást vagy összeférhetetlenséget a kommunikáció különböző rétegződései között, vagy ha mégis, azokat magyarázhatónak véli.
Az is kérdés, hogy a szimultán érkező információk közül melyiket tartja relevánsnak. Eddig a hangsúly az emisszión és a recepció pontosságán volt. Ezen a ponton a hangsúly áttevődik a percepcióra, az információk tudatos feldolgozására és értelmezésére. Feltételezve egyéb készségek meglétét, ettől a ponttól szocializáltságunk dönti el a „másik”-kal kapcsolatos értelmezési prioritásokat. Itt dől el, hogy hogyan, kinek látom őt, mi a fontos és meghatározó.
Ez a naponta számtalanszor lejátszódó folyamat oly rutinnal történik, hogy szinte észrevétlenül része viselkedésünknek. Az is magyarázza észrevétlenségét, hogy ritkán találkozunk beidegződött elvárásainktól nagyon különböző emberekkel, helyzetekkel.

A releváns információ

Ebben a primer interakcióban, az első szimultán érkező információk az érzékek szintjén jelentkeznek. Szinte kizárólag a „másik” fizikális megjelenését írják le. E leírások nagyon egyszerűek és képiek, a bináris rendszert követve, igen-nem alapon strukturálódnak. Tárolásuk a tudatunkban, mint vizuális képzet történik. További gondolataink tartalmát e képek, valamint e képek interpretációi alkotják, és nem függenek attól a szenzoros modalitástól, amely létrehozta őket.
Ezért gondolom, hogy a releváns információ kiválasztása, és döntő sorrendje a szocializáció függvénye, az áthagyományozott rejtett szabályok asszimilációján — olyan készségekén, mely többnyire példákon át közvetíthető — múlik.
A toleranciára, elfogadásra és együttérzésre szocializált ember számára a képi interpretációban a másság megélése az előbb említett konfliktust — ellentmondást vagy összeférhetetlenséget a kommunikáció különböző rétegződései között — enyhíti, hatástalanítja.
Egy fogyatékossággal élő embert, szükségszerűen nem fog fogyatékosként definiálni, hiszen a másik ember definíciójában egyéb ismérvek élveznek prioritást. Megfigyelések szerint ezekben az esetekben csak akkor definiálódik a fogyatékosság, ha valamilyen funkcionális nehézség merül fel (például felmenni egy lépcsőn).

Képeink magunkról és másokról

Ha elfogadjuk, hogy az emlékezet és a gondolkodás nem verbális, hanem eredendően képi, és azt, hogy szónyelvi emlékeink képi közegben rögzítődnek, őrződnek meg, és képi közvetítéssel válnak ismét szónyelvivé, akkor elkerülhetetlen, hogy e képek személyiségre gyakorolt hatásától eltekintsünk. Rudolf Arnheim írja a fogalmi gondolkodásról, hogy annak elsődleges közege a mentális kép, ami messze nem jelenti azt, hogy a szavak nem segítik a gondolkodást, és ne lennének elengedhetetlen részei ennek.
E képeink interpretációja rajzolja és vetíti ki személyiségünket és indukálja a „másik” válaszát, amelyeket megint képekként rögzítünk. Fontos, hogy ez nem egy statikus dimenzió, hanem egy folyamat. Jellemzője, hogy a „másik”-ról leképzett információ azokat az elemeket is hordozza, amelyeket mi magunk adunk hozzá. Ebből kiindulva tekinthető úgy is, hogy a „másik”-ról alkotott képem rokonít az enyémhez és fordítva, de úgy is megfogalmazható, hogy a külső képeket a belső képeink kiegyenlítik.
De mi van akkor, ha nagyok a különbségek, és azokat a különbségeket negatív szocio-kulturális örökségek terhelik, mint intolerancia, túlzott előítéletesség, esetleg rasszizmus — milyenné lesz a kép a „másik”-ról, ha fogyatékos?
A döntő, hogy ezeket a belső képeket tudatosan és értelmesen kezeljük, felelősséget vállalva tekintsük olyan kihívásoknak, amelyekkel egyetérthetünk, megváltoztathatjuk, vagy elutasíthatjuk, de mindenképpen állást kell foglalnunk.
A természetben az ilyen kontrasztok felerősítik egymást, a gyenge, a fogyatékos még gyengébbé, az erős, egészséges még erősebbé válik (kivétel a majmok).
A szocializáció alacsonyabb szintjei a természetet követik, de jól követhető, hogy a szocializáció kiteljesedésével ez a fajta természeti magatartás elhalványul. Helyét egyre jobban átveszi a „társadalmi lény”, aki már nem látja primer a fogyatékost, sokkal inkább a vele egyenértékű embert. A szocializáció tehet elfogadóvá.
A fogyatékosoknak tulajdonított tipikus sajátosságok, karakterisztikák (befelefordulás, figyelemzavar, félelem és szorongás, stb.) minden embernél fellelhetőek. Nem hiszem, hogy létezik egy sajátosan fogyatékos psziché. Fogyatékosságra nevelik az embert, még akkor is, ha valaki fogyatékosnak születik — valóban csak később teszik (lesz) azzá.

A kisajátításról

Nagy gondban van egy fogyatékos, ha jóban akar lenni a saját testével. Születésétől kezdve különlegesen kezelik. Izolációs karrierjét már nagyon korán elkezdi, hosszú tartózkodásokkal a klinikák speciális részlegein, rehabilitációs központokban, amelyeket kisegítő óvodák, kisegítő iskolák- és otthonok követnek valahol kint a külváros, vagy a vidék eldugott sarkában, távol a társadalomtól.
Bárki, aki már volt kórházban megtapasztalhatta, hogyan veszik át mások a saját testünk fölötti felelősséget. Ellátják az embert, megmossák, forgatják, etetik, itatják, megtapogatják, megmérik, gépekre kötik és elhagyják. Aki volt kórházban tudja, hogy ezt az ember egyszerűen csak történni hagyja anélkül, hogy beleszólhatna a történésekbe.
A fogyatékkal élők hónapokat, sokszor éveket töltenek klinikákon. Elidegenednek a családjaiktól, vagy azok tőlük. Ezeken a helyeken a személyes tárgyakat alig tűrik meg, vagy ha igen, azt a legszükségesebbekre korlátozva. Magánélet nincs. A test az orvosoké, az ápolóké, a gondozóké, a terapeutáké.
A testet kisajátítják.
A kisajátított testért többé nem tartozunk felelősséggel. Mások döntenek róla, mások határozzák meg, hogy milyen szükségleteink, érzéseink, igényeink lehetnek, vagy nem. Mi történik, hogyan, mikor és hol történik, szintén mások döntik el. Nyilvános meztelenkedésnek tesznek ki, mások jelenlétében mosdatnak, forgatnak, ágytálaznak, vizsgálnak — arra, hogy a fogyatékos ezt kínosnak találja, hogy az intim szféráját a nyilvánosság elé tárják, alig ha gondol valaki, vagy csak nagyon kevesen.
Ahol kórházak, otthonok vagy a szülők a testért való felelősséget átveszik, ott a gondozás és ápolás semmi mást nem jelent, mint egy művi környezethez való feltétel nélküli alkalmazkodást. A fiatalkorú és felnőtt fogyatékosok közül csak nagyon kevesen élnek olyan körülmények között, és olyan környezetben, ahol ezekre érdemben hatni is tudnak.
A legtöbben egy olyan előre kigondolt világban élnek, amelyek olyan szabályok mentén működnek, amelyeket nem ők hoztak és nem is akartak. Ez vagy a család, aki a fogyatékos minden lépéséről gondoskodik és addig tartja önállótlanságban, védi a külvilágtól, amíg végül éppen ez utóbbi elől kell bezárni és elrejteni — mert éppen az ellenkezőjét érték el annak, amit eredetileg, mint „nevelési cél”, szándékoztak elérni —, vagy az „otthon”, mely soha semmi mást nem tudott, mintegy büntetőkarrierrel szolgálni a peremhelyzetűeknek — némi ápolással és gondozással körítve, az önállóság és önbecsülés reményét is elvéve.
Aki ezt az izolációs karriert befutja, kinek teste rendszeresen a nyilvános meztelenkedésre kényszeríttetett, akit már minden létező stigmával illettek, azt már megfosztották a szülők vagy az intézményvezetők a saját felelősségétől.
Saját döntéseiket környezetük, mint a létező szabályok megszegését értelmezik, amelyekért büntetés jár. A büntetés nagyon változatos lehet, de a leggyakoribbak a büntetettel való foglalkozás, odafigyelés megvonása, a szükségletek semmibevevése, elhanyagolása (ismert, hogy a testi fogyatékosokat, akik az ápolókkal szemben igen nagy, „aránytalan” igényeket támasztanak, nem viszik ki a toalettre), az esetleges udvari sétától való eltiltás vagy szigorított diagnózis a jellemző.
Egy ilyen „izolációs karrier” szabályai szinte előírják, hogy a fogyatékos az életkörülményeit kötelezően el kell fogadja, hogy ő ápolásfüggő és segítségre szorul, hogy hivatásos segítői jobban tudják, hogy mi jó neki, mint ő maga. Az öntudata egy számára idegen, „intézményi tudattal” helyettesítődik. Az intézményt csak a saját működésének gördülékeny folyamata érdekli, és ennek garantálása a legfőbb, mindent átható szabály. Aki soha nem volt a saját testéért felelős, akinek szükségleteit mások szabályozták, akinek életét, ha előírásokon keresztül is, de mások élték, annak nem csak a testét sajátították ki, hanem a tudatát is.

A megélt és mégsem létező terek

Sajátos tér, előítélet a neve. Mindenki tudja, mindenki ismeri, és mindenki tagadja a létét, ha éppen őrá vonatkoztatják.
Egy fogyatékos egyetemisták viselkedését kutató tanulmányban, a feltett kérdésre — mely úgy hangzott, hogy nevezzenek meg tipikusan fogyatékos tulajdonságokat — a diákok a következő válaszokat adták: türelmetlenség, agresszivitás, ingerlékenység, gyanakvás, irigység, egoizmus, keserűség, féltékenység. Drámai a felismerés, hogy magukra vették mindazon tulajdonságokat, amelyekkel a társadalmi előítélet, mint tipikusan fogyatékos tulajdonságokkal őket felruházza. A súlyossága csak fokozódik, ha azt a nézőpontot is figyelembe vesszük, hogy e tulajdonságok határolják be számukra, a társadalom által nekik „rezervált” teret. Hát nehéz egy fogyatékosnak ebben a térben a saját tudatára (öntudatára) találni. A fogyatékosok nem egy olyan kisebbségi csoport, mint a feketék, a romák vagy a vendégmunkások. Ezekkel ellentétben nincsenek sajátos kulturális normáik és értékeik, nincsenek önálló hagyományaik, melyek családról családra átöröklődhetnek. Nincsenek saját mítoszaik, mondáik, elbeszéléseik, táncaik, folklórjuk vagy vallási szokásaik, mint az etnikai vagy vallási kisebbségeknek. Ők a környezetük értékei és normái szerint nőnek fel, legfőbb törekvésük a nem fogyatékosokhoz igazodni — sajnálatos módon azonban fáradozásaik legtöbbször sikertelenül végződnek.
Ma már tudjuk, mekkora létmeghatározó szerepe van a „szereposztásnak”, egy prognózisnak, vagy egy próféciának — ezek hatását ebben a térben nem lehet alábecsülni. A szerepkiosztás, hogy „egy fogyatékos segítségre szorul” vagy „szerencsétlen” ugyanolyan döntően befolyásolja az életét, mint az a szerepkiosztás, hogy „te ezt nem tudod”.
Hogy ez mennyire így van, a megfigyelések is igazolják. Ha megfigyeljük egy részét a szervi károsodásban szenvedő, szellemileg fogyatékos csoportoknak, egy többnyire mulatságos, gondtalan alaphangulatot tapasztalhatunk, amit gyakran túlzott, már-már eufórikus vidámság, javíthatatlan optimizmus és önelégültség sző át. Különösen az ilyen gyerekeknél tapasztalható a legmulatságosabb viccek elkövetésére való állandó készség, mérhetetlenül nagyot tudnak kacagni, túlzott megnyilvánulási és önkifejezési kényszerük van, és majd mindig szélsőségesen „elengedett” hangulatban vannak anélkül, hogy bármennyire is tekintettel lennének a környezetükre, vagy attól zavartatva éreznék magukat.
A példa jól demonstrálja, hogy ahol a környezet előítéletességének nem jöhet létre a szellemi recepciója, ott az előítéletek meghatározta terek kitágulnak, akár meg is szűnnek.

A stigmáról

Való igaz, hogy egy látható testi károsodás, fogyatékosság vagy egy a normáktól eltérő pszichés elváltozás tapasztalása a „másikban” előítéleteket hív elő. Az is igaz, hogy a különböző tesztekben a nem fogyatékosak a fogyatékosokra elutasítással reagálnak. Azt is válaszolhatnánk erre, hogy „na és, ezt tudtuk”. De nézzük meg alaposabban, hogy mit is jelenthet ez. Ez csak arra utal — és ez egy nagyon fontos utalás —, hogy a fogyatékosok és a nem fogyatékosok nem érintkeznek életszerűen, nincsenek normális kapcsolataik egymással, mert ahhoz, amit az ember nem ismer, ami idegen, bizonytalanul közeledik. Minél idegenebb valaki, annál erősebben terhelt tabukkal a kapcsolat, annál bizonytalanabb a közeledés felé, és az érintkezés vele.
Nem a testi, fizikai vagy pszichés másság, ami megakadályozza a normális kapcsolatokat, hanem sokkal inkább az a társadalmi értékrend és értékelés, amelynek egy fogyatékos alá van vetve, ki van szolgáltatva. A nyilvánvaló másság jó alkalmat szolgáltat arra, hogy az amúgy alkalmatlannak találtat, vagy a nem kívánatos személyt, a mássága ürügyén pellengérre állítsa.

A szexualitásról

Talán nincs még egy ilyen terület, amit ennyi tabu, ennyi tudatlanság és félelem övezne. Pedig a tudatlanság és a félelem nagyon rossz kísérő egy harmonikus szexuális életben. Ritkábban akadályozza a fogyatékost a „fogyatéka” a szexualitásban, mint azon tudata, hogy akadályozva és akadályoztatva van. Mivel fogyatékos, arra gondol, hogy nem szeretetre méltó, csökkent értékű, és senki sem akarja őt, éppen őt. Nem véletlenül, gyerekkora óta azt sulykolják belé, hogy a szex és a szerelem tabu számára.
Egy másik akadály is a neveltetésünkből eredeztethető. A társadalmi közbeszédben a szépség egyenlő a jó alakkal, a tökéletes testtel, stb. — a külsőre, a homlokzatra figyel. Elfelejtettük a szépséget összegészként kezelni, amibe az egész ember beletartozik, a kisugárzása, a lénye.
Nehéz egy olyan társadalomhoz tartozniuk, ahol csak egy „egész” ember kérkedhet a szexuális potenciáljával, és csak egy hiánytalan nőről feltételezhető az orgazmus képessége.
A szexualitás terén is érvényes az a jelenség, hogy a fogyatékosokkal foglalkozó szakemberek a neveléssel elnyomják a fogyatékosok szabadságát, így a szexuális szabadságát is, mintegy feljogosítva érzik magukat a szexualitás szabályozására. A téma belső agyonpedagógizálása eszközként szolgál erre.
A szexualitást övező félelem problematikája még élesebben rajzolódik ki, ha egy nem fogyatékos, és egy fogyatékos kapcsolat problémáit vizsgáljuk — pedig ez többnyire nemcsak a fogyatékos problémája. Akarhat egy fogyatékos viszonyt kezdeményezni egy nem fogyatékossal, akarhat vele flörtölni, akarhat szeretni és szeretve lenni, akarhatja a szexuális kapcsolatot. A probléma az erre adott válaszban van, hisz a tapasztalat szerint a nem fogyatékos megriadva visszavonul, kihátrál egy ilyen közeledéskor. Ő segítő akar lenni és nem szexuális partner. Ha mégis létrejönne egy ilyen kapcsolat, beindul az egész társadalmi mikrogépezet, a szülőkkel, rokonokkal, barátokkal az élen — sokszor éppen a „szakemberek” álságos segítségével követnek el mindent, hogy a kapcsolatot ellehetetlenítsék.
A „normalitás” e területen is egyelőre csak egy cél, és az is marad mindaddig, amíg e találkozások intézményekben, speciális szabadidős klubokban, és nem szabadon, természetes körülmények között jönnek létre. A szabad, természetes környezet szüntetné meg az ismert anomáliát, ami a segítő és a segített kapcsolatát jellemzi, ahol az erős lehajol a gyengéhez, a gyenge pedig kénytelen fogadni az együttérzést.

Út vagy csak ösvény a szomszédban

Az aszfaltozott sétányon emberek jönnek, mennek. A nagyváros itt is velünk van, nem figyelünk különösen a másikra. A hétvégék individualizált közönyével bámulunk az előttünk sétáló hátába, a szembejövő arcába, mint végtelen semmibe tekintünk. Nem látunk senkit semminek, nem fogadunk, és igyekszünk nem adni jeleket. Ők Arctalanok — és arctalanok vagyunk mi is.
A lombok között vidáman színes épület. Ez Gugging, a művészek háza.
Az ismert történetek egyik legszebbike. Csodálatos, ahogyan civilek, rebellis pszichiáterek, érintettek és művészek, egymást megtalálva egy heterotóp intézet (Foucault-i értelemben) árnyékában felépítették a saját világukat.

A történet az ötvenes években kezdődik. A pszichiáter, Leo Navratil tesztelés céljából rajzokat készíttet pácienseivel a „Maria Gugging” idegklinikán. A rajzok olyan érdeklődést váltottak ki Navratilból, hogy a rákövetkező években egyre intenzívebben foglalkozik páciensei körében a művészeti tehetségek felkutatásával. Az eredmény elképesztően jó, viszonylag nagy számú, igen tehetséges művészt fedez fel a részlegén. Ösztönzésével és támogatásával a felfedezett tehetségek lehetőséget kapnak folyamatos alkotó munka végzésére.

Navratil elképzeléseinek gyökerei a 19. század közepéig nyúlnak vissza. 1864-ben megjelent könyvében a „Genio e follia”-ban írja le Cesare Lombroso első alkalommal a pszichiátriai betegek műveit, mint képeket — Prinzhorn fogalmazásával élve „Bildnerei der Geisteskranken”. 1907-ben jelenik meg Marcel Réja „L’art chez les fous” című könyve, melyben kifejezetten a szépművészet összefüggéseiben értekezik az elmebetegek képeiről. Walter Morgenthaler, Adolf Wölfli-ről 1921-ben írt tanulmányának már a címe is határozott állásfoglalást sugall „Geisteskranke als Künstler” (Elmebetegek, mint művészek).
E tanulmány az egyik legjelentősebb lépés némely pszichiátriai beteg műveiben fellelhető művészeti kvalitások felismerésének és elismerésének irányában. 1922-ben jelenik meg Hans Prinzhorn „Bildnerei der Geisteskranken” (Elmebetegek képkészítményei) című könyve, amelyik a művészvilágban is hatalmas visszhangot váltott ki. A művészetről és pszichiátriáról, valamint ezek összefüggéseiről szóló, véget nem érő vita és párbeszéd elindítója volt, aminek következtében már nem lehetett többé figyelmen kívül hagyni az evidens összefüggéseket.
Az összefüggés létjogosultságát erősítve, a negyvenes években Jean Dubuffet véglegesítette az „Art Brut” (nyers, hamisítatlan művészet) definícióját. Olyan művészetnek nevezte, ami nem mint művészet jön létre, hanem a belsőnk mélyéből fakad. Dubuffet e megnevezés alatt olyan képeket és szobrokat értett, amelyek semmilyen szokásos irányzatnak vagy stílusnak nem voltak elkötelezettek, hanem nagyon személyes, mélyen érzett kifejezéskényszert, valamint kifejező készséget tükröztek. A hatalmas gyűjteménynek, amelyet létrehozott, és amelyet később, 1972-ben Lausanne városának ajándékozott, egyik érdekessége, hogy az alkotások, művészeti előképzettséggel nem rendelkező, többnyire pszichiátriai betegektől származnak.
Az érdeklődés egy újabb hulláma az úgynevezett „pszichopatológikus művészet” iránt, a hatvanas években indul el, amikor egy pszichiáterekből álló csoport, melynek Navratil is tagja, megalapítja a „Kifejezés pszichopatológiája társaság”-ot. A társaság gondolkodását nagyban befolyásolta Navratil „állapotfüggő művészet” (zustandgebundenen Kunst) fogalmának elmélete. Ezen elmélet szerint a művészet egy pszichózisból eredeztethető, és tulajdonképpen semmi köze a különleges tehetséghez.

Leo Navratil 1981-ben megalapít egy olyan lakóközösséget, amelynek életközpontja a rajzolás és a festészet. A ház, a „Művészet és a pszichoterápia központja” (Zentrum für Kunst und Psychotherapie) nevet kapja, melyet 1986-ban Navratil utóda (Johann Feilacher) a guggingi „Művészek háza” (Haus der Künstler) elnevezésre változtat.

Amikor az ötvenes évek elején Leo Navratil tesztelés céljából az első rajzokat készítteti pácienseivel, egyértelműen diagnosztikai célokból, hamarosan feltűnik neki, hogy ezek között nagyon sok olyan jellegű munka is van, amelyeket nem lehet egyszerűen besorolni, „beskatulyázni” valamilyen pszichiátriai kategóriába, mint depresszió, pszichózis, vagy mánia. Fellelkesülve a felismerés eredményein, néhány különleges munkát elküld Dubuffet-nek, ki nagy csodálattal fogadja, és csatolja ezeket a már ismert gyűjteményéhez.
A „guggingi művészek” első kiállításának megrendezésére 1970-ben kerül sor a bécsi „Nächst St. Stephan” galériában. A kiállítás elsöprő sikert hozott, ugyanakkor nem csak a társadalmat, de a művészvilágot, a pszichiátereket, a pszichológusokat és a pedagógusokat is nagyon megosztotta. Két év múlva követte egy következő kiállítás, majd számtalan másik, ami azt jelentette, hogy lassan megnyíltak a galériák és múzeumok ezen alkotócsoport előtt.
Hogy ezeknek a különösen tehetséges embereknek egy helyet biztosítson, ahol zavartalanul és elmélyülten a művészeti tevékenységüket folytathassák, Navratil elérte, hogy a guggingi idegklinika területén egy, a klinikától távol eső kiüresedett pavilont, mint lakóhelyet használatba vegyenek. Ez a ház egy időben volt lakó- és munkahely, valamint múzeum és közösségi ház. Az 1986-ban történt szemléletváltás, miszerint előtérbe az egyes ember, ennek az alkotó zsenialitása, és nem a pszichopatológia kerül, azt eredményezi, hogy a figyelem a művészegyéniségre terelődik, míg annak a személyes problémái „magánügyként” kezelődnek, magánüggyé válnak.
Az évek során olyan fejlődésnek lehettünk tanúi, ami az időközben ismerté vált művészeknek lehetővé tette, hogy foglalatosságukat foglalkozássá, azt pedig hivatássá tegyék. E folyamat lényege, hogy a projektet időben nem korlátozták, és ezt ma sem teszik.

Jó élet- és munkaminőség csak korlátozatlanságban és szabadságban jöhet létre. A ház lakóinak megvan a lehetőségük — időben is — a lassú, stressz és a sikeresség nyomásától mentes fejlődésre. Így folyamatosan elérhetik és átélhetik a munkájukért kijáró elismerést. Mindezt nemcsak azáltal, hogy csodálják a műveiket, hanem az anyagi hasznon keresztül is.
Ők már szabadfoglalkozású művészek, akik egy társaságon — amelynek résztulajdonosai — keresztül értékesítik, eladják a műveiket.

A legfontosabb cél a pszichiátria és a fogyatékosság intézményesített, társadalmi előítéletekkel terhelt képének, image-ének a leépítése. Mindehhez nélkülözhetetlen, hogy a művészek és a műveik integrációja a társadalomban, a pozitív jelenségeken, tulajdonságokon, a művészeti teljesítményeken keresztül történjen, és ne kórképeken, patológiai folyamatok látványosságain keresztül. Ma már a legtöbb galéria és múzeum képeiket mint művészetet mutatják be, és elutasítják, hogy előítéletek, vagy voyeurizmus közvetítői lennének. A folyamat azt mutatja, hogy műveik el- és befogadása, a mögöttük álló személy elfogadását is jelenti. E művészek némelyike mára, már a művészeti események nemzetközileg is ismert személyiségei. Jelenlétük jelzés- és példaértékű — megmutatják a világnak, hogy súlyos pszichés problémával, vagy egyéb fogyatékossággal élő emberek is képesek nagyszerűt és csodálatosat teljesíteni, és mindezt folyamatosan, következetesen tenni.

Nem véletlenül választottam Gugging történetét. A guggingi alkotóház működése, az előzményeket és a folyamatot elemezve egyértelműen szép példája az intézménytelenítésnek.

A rejtőzködés — Megerőszakolt határok

A mindenható intézmény nemcsak a test és a tudat kisajátításának a színtere. A névtelen „páciens”, „kliens”, a legtöbbször csak egy személytelen eset. Szakmailag pontosan kimért gondoskodás, törődés, mosoly és jóindulat címzettje, jobb és fennkölt esetekben, tudományos tanulmányok tárgya, vagy alanya. Sok intézményi terápiáról kiderült, hogy bár látható eredményei számottevőek, de a láthatatlan dimenzióiban egy elhagyott csatatér hullákkal borított mezejét idézik. Vajon össze lehet-e mérni, akár e számottevő eredményeket, azzal a szinte visszafordíthatatlan folyamattal, ami ez emberek tudatában végbemegy — a másságuk, a fogyatékosságuk tudatának elmélyítésében.
A fogyatékosság tudatának elmélyítése a leghumánusabb, és egyben a legcinikusabb módja az intézetek lakóinak az utánpótlására. Ha a „terápia” jól sikerül, a „páciens” könnyen adja át testét és tudatát a gondoskodó intézetnek. A tapasztalat azt mutatja, hogy a fogyatékosság tudatának elmélyítése, további rejtőzködésre ösztönzi a fogyatékost — és valljuk be, magunk sem találnánk ehhez jobb helyet, mint egy mindentől félre- és távol eső, gondoskodó intézmény.

Felhasznált irodalom

Arnheim, R.: Az egyensúly, In. Farkas-Gyebnár: Vizuális művészetek pszichológiája I, Nemzeti Tankönyvkiadó Rt., Budapest, 1998.

Crozier, W. R. és Chapman, A. J.: A művészet percepciója: kognitív megközelítés és összefüggései, In. Farkas-Gyebnár: Vizuális művészetek pszichológiája I, Nemzeti Tankönyvkiadó Rt., Budapest, 1998.

Mérei Ferenc: Az ízlésélmény elemzése, In. Farkas-Gyebnár: Vizuális művészetek pszichológiája I, Nemzeti Tankönyvkiadó Rt., Budapest, 1998.

Bornstein, M. H.: A pszichológia és a művészet, In. Farkas-Gyebnár: Vizuális művészetek pszichológiája II, Nemzeti Tankönyvkiadó Rt., Budapest, 1998.

Halász László: A Freudi művészetpszichológia — Freud, az író, Gondolat kiadói kör, Budapest, 2002.

Székácsné Vida Mária: A művészeti nevelés hatásrendszere, Akadémiai kiadó, Budapest, 1980.

Nelson Goodman: Az újraalkotott valóságról és a képek hangjairól, In. Horányi Özséb: A sokarcú kép, Typotex, Budapest, 2003.

John R. Searle: A képi reprezentáció, In. Horányi Özséb: A sokarcú kép, Typotex, Budapest, 2003.

Wolfgang Kemp.: A festők terei, Kijárat kiadó, Budapest, 2003.

Martin Schuster: Művészetlélektan — Képi kommunikáció — Kreativitás — Esztétika, Panem kiadó, Budapest, 2005.

Nyíri Kristóf: Hagyomány és képi gondolkodás, Székfoglaló előadás, elhangzott 2002. febr. 21-én, a Magyar Tudományos Akadémián.