A színház története dióhéjban

Már 1813-ban is léptek fel komédiások Nyíregyházán, de tényleges előadásokról nem maradtak fent adatok. 1828-ban Szlávik Károly német társulata lép fel a városban, és 1829 májusában megjelenik az első magyar vándorszínész társulat, melynek vezetője Balla Károly nemzeti színművész volt. A szabadságharcig a város vendégei többek között a mechanikus bábokkal fellépő Pratte-testvérek és Latabár Endre nagynevű társulata. Ebben az időben kezdett megnőni az emberek színház iránti érdeklődése, s ezért 1843-ban Kálmán György és Posonyi Alajos színházigazgatók két hónapos szezont szervezhettek.
1869. november 16-án a városi tanács elhatározta, hogy előbb vagy utóbb állandó színházat létesít a városban. Először az 1774-ben épült nagyvendéglő dísztermében, majd fakereskedők vállalkozásában Nyíregyháza egy másik helyén tartottak előadásokat. Ez utóbbit 1875 májusában Miklósy Gyula társulata nyitotta meg. A deszkafalú, téglalap alakú épület 260 ülő és 380 álló néző befogadására volt alkalmas. 1880-tól sorolták be a várost a színikerületi rendszerbe. Aradi Gerő 1885-ben Az ember tragédiáját, majd 1886-ban Nagy Vince a Bánk bánt mutatta be itt.
Az 1880-as évek végén Somogyi Gyula városatya színházépítő közösséget hívott életre, majd az ebből alakult részvénytársaság előkészítette a kőszínház létesítését. Az új színházépületet, mely 1894. február 6-án nyitotta meg kapuit, Alpár Ignác tervezte. 1895-ben bevezették a villanyvilágítást is. 1955 és 1960 között a színház épületét teljesen felújították, ettől kezdve viseli a Móricz Zsigmond Színház nevet.
Önálló színházként 1981. október 17-től működik, a nyitó előadáson Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című darabját mutatták be. (Forrás: Magyar Színházművészeti Lexikon mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz17/20.html; www.moriczszinhaz.hu)

A színház világa mindig különlegesnek számított. A színészek életéről legendák és történetek keringtek, tisztelet és néha, valljuk be, értetlenség vette körül őket. A Liliomfi című film, amely a vándorszínészet különös romantikáját tárja elénk, 1954-es bemutatása óta nem veszített sikeréből és népszerűségéből. De csak kevesen látják a színészi munka igazi arcát, a siker, a csillogás mögött a rengeteg munkát, erőfeszítést, a bemutatók izgalmát, örömét, vagy az olykor elkerülhetetlen bukások szívfájdalmát. Mert a színész akkor is beleadja szívét-lelkét, dolgozik és helytáll a színpadon, ha a várva várt siker mégis elmarad. A sikerekből, a közönség szeretetéből töltődik fel, és abból a szenvedélyből, ami a színjátszáshoz köti. A legtöbb színész — és most felejtsük el a médiák fényes világát — nem a pénzért dolgozik, hanem azért, mert számára a színház pótolhatatlan életforma, amelyhez ezer szállal kötődik. Erről beszélgettem a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház két tehetséges, fiatal művészével, Tóth Zoltán Lászlóval és Illyés Ákossal.

Tóth Zoltán László 1974-ben született Nyíregyházán. 1993-tól stúdiós, majd 2000-től a színház rendes tagja. A 2007/2008-as évadban Erdős Virág Merénylet című darabjában, Ibsen Peer Gynt című drámájában és Márquez Száz év magány című regényéből színpadra vitt előadásában a kereskedő szerepében láthatta a színház közönsége.
Illyés Ákos 1978-ban született Nyíregyházán. 2004-től tagja a Móricz Zsigmond Színház társulatának. Az idei évadban a Valahol Európában című darabban Hosszú szerepében, Vinnai-Bodó Fotel című előadásában, valamint a Márquez-regény alapján színpadra vitt Száz év magány című drámában láthatta a közönség.

Mindketten nyíregyháziak vagytok, mit gondoltok, a vidéki színész élete mennyiben különbözik a fővárosi színészekétől? Mi az előnye és mi a hátránya annak, ha valaki vidéki színháznál dolgozik?

Tóth Zoltán László: Számomra a legnagyobb előnye az, hogy itt van a családom, nem kellett elszakadnom tőlük és bármikor itt vagyunk egymásnak, ha szükség van rá. A másik előnye, hogy nagyon jó, összetartó társulatnak vagyok a tagja, akikkel nem csak munkakapcsolatban vagyunk, de a próbák, előadások közötti időt is szívesen töltjük együtt. Egy fővárosi színésznek viszont több a lehetősége arra, hogy filmekbe bekerüljön, reklámokban, illetve szinkronmunkákban dolgozzon, azaz a fizetését kiegészítse.
Illyés Ákos: Igen, itt Nyíregyházán még megvan a hagyományos összetartás, jobban egymásra vagyunk „utalva”. Próbák után van idő arra, hogy a büfében megbeszéljük a dolgokat, nem rohan mindenki másfelé.

Ákos, te játszottál az idei évadban nagy port felvert Vinnai-Bodó Fotel című előadásában. Szerinted a mai világban, ahol szinte már a mindent lehet elve érvényesül, a médiából ömlik az erőszak, miért okoz ekkora felháborodást egy meztelen ember látványa a színpadon?

Illyés Ákos: Egyrészt azért, mert ez élő. A tévét nézve az emberek mégsem szembesülnek igazán a dolgokkal, nem élik át ennyire. Másrészről mondjuk azt, hogy álszemérem? A színházba járó embereknek is több típusa létezik. Akik a hagyományos, klasszikus darabok miatt jönnek el, vagy veszik meg a bérletet, őket egy ilyen színpadi történés inkább negatívan érinti. Másrészről, aki úgy jön el, hogy egy kicsit elgondolkodik a látottakon, nyitottabb, teljesen másként reagál rá. Kaptunk olyan nézői észrevételt is, ami egy művészi alakítást, munkát mérleggel szeretett volna lemérni, és ezt a szó szoros értelmében mondom. Az illető azt kifogásolta, hogy miért csak 63 perces az előadás, amikor ő egy egész színházjegyet fizetett ki. Azzal a hasonlattal élt, hogy ha vesz a boltban egy kiló kenyeret, hazamegy, leméri, és az csak hetven dekagramm, akkor visszamegy és reklamál. De itt kinél reklamáljon?

Mennyire fontos a kritika? Egy bemutató után, ha elolvassátok az újságot és negatív kritikát olvastok magatokról, mennyire befolyásol benneteket?

Tóth Zoltán László: Azt szokták mondani, hogy a kritikával nem kell foglalkozni, de ez persze nem ilyen könnyű. A színész mindig foglalkozik vele. A kritikát mi sem fogadjuk egyformán, engem például nem zavar akkor, ha van valóságtartalma. Az előbb szó volt a Fotelről. Ennek nem volt könnyű a kritikája, de a közönséget is másképpen befolyásolta. Voltak olyanok, akik elolvasták a cikket és úgy döntöttek, hogy na, erre ők nem kíváncsiak. Olyanok is akadtak, akik direkt azért jöttek el, mert a kritika alapján már csak azért is kíváncsiak voltak, hogy mire ez a nagy felhajtás. De van egy olyan réteg is, akiket nem befolyásolt, így is, úgy is eljöttek és megnézték. A darabot a meztelen jelenet miatt végül kivették a diákbérletekből, ennek ellenére a diákok eljöttek, megvették a jegyet azért, hogy láthassák. A negatív kritikának mindig nagyobb a jelentősége, mint a jó kritikának.

A társulaton belül mennyire nézitek egymást kritikus szemmel?

Illyés Ákos: A színház abban különbözik más munkahelyektől, hogy itt az időnk legnagyobb részét együtt töltjük, szinte állandóan együtt vagyunk. Nem lehet a magánéletet élesen elválasztani a szakmai élettől. Lényegében a színház is az otthonunk, a színészházban is szomszédok vagyunk. Egy ilyen közegben egymás kritizálása nem éppen jó dolog, mert senkit sem szeretnénk megbántani, fontos a jó viszony. Ha mondunk valamit, építő jellegű dolgokat, azokat is inkább csak óvatosan.
Tóth Zoltán László: Nem szokás egymást kritizálni. Én rájöttem arra, hogy nincs az a jó barátság, amit ne tudna elrontani egy rossz kritika. Én, mint mondtam, jól viselem a kritikát, ha igaz, és átgondolom a dolgokat, de persze nem vagyunk egyformák. Nem jó, ha megromlik a viszony, mert továbbra is együtt kell majd dolgozni, új darabokat próbálni.

Mennyire nehéz belebújni valakinek a bőrébe és mennyire nehéz mondjuk egy erős drámai karakter megformálása után kilépni ebből a szerepből?

Illyés Ákos: Számomra kilépni egy szerepből sokkal könnyebb. Bemutató előtt mindenki pörög, izgul. Velem az is sokszor előfordul, hogy álmomban is ötleteket találok ki, akkor is ez jár a fejemben.
Tóth Zoltán László: Ez velem is előfordul, hogy a bemutató előtt megálmodok valami nagyon jó ötletet és emlékszem rá, hogy például milyen vicces volt, de sajnos elfelejtem, miután felébredtem.

Sokszor egyszerre több előadásban is játszotok. Két szerep sosem keveredik egymással?

Tóth Zoltán László: Nem, velem még sosem fordult elő ilyen, mert az előadás a próbafolyamat alatt belerögzül az emberbe. Viszont hallottam egy kollégámtól — aki egy másik színháznál játszik —, hogy két darabban is detektívet alakított és már olyan fáradt volt, hogy összecserélte a jelmezeket. De szerencsére mások észrevették a tévedést, szóltak neki, és miután felvette az odaillő jelmezét, már minden rendben ment.
Illyés Ákos: Amikor az ember kilép a színpadra, akkor már nagyon „képben kell lennie”. A dolgoknak rituáléja van, ami nálam az öltözőben kezdődik. Felveszem a jelmezt, esetleg smink, megkapom a kellékeket és onnantól abban a darabban vagyok. Olyan, mintha két külön rekeszben tárolnám a dolgokat, amelyeknek a tartalma sosem keveredik egymással. A színpad különleges hely: például, ha bármi bajom van, beteg vagyok, fáj valamim, kimegyek a színpadra és arra az időre, amíg tart az előadás, elmúlik.
Tóth Zoltán László: Nekem személy szerint volt olyan élményem, hogy színpadra lépés előtt elkezdtem borzalmasan csuklani. Azon gondolkoztam, hogy most vajon mi lesz, az rendben van, hogy kimegyek a színpadra, de hogy fogom elmondani a szerepemet. Aztán ahogy elkezdődött a jelenet, a csuklásom teljesen megszűnt.

Számtalan előadással a hátatok mögött izgultok fellépés előtt?

Tóth Zoltán László: Ha érzem, hogy a darab sikere nagyban múlik rajtam, akkor igen, akkor megőrülök, annyira izgulok. Ha nincs ekkora súly a vállamon, akkor 2-3 előadásig még igen, de aztán már nem. Úgy érzem, nekem jót tesz az izgalom, ez is a része a munkámnak.
Illyés Ákos: Én betegesen nem vagyok izgulós. Folyamatosan hallom a többiektől, hogy milyen lámpalázasak, és ilyenkor elgondolkozom azon, lehet, hogy nekem is jót tenne az izgalom, vagy úgy látszik, hogy számomra nincs a bemutatónak tétje? Közben pedig igenis van, mégis nyugodt tudok maradni. Komolyabb stresszhelyzetben sem akkor izgulok, amikor valami történik velem, inkább utána jön ki rajtam a feszültség.
Tóth Zoltán László: Ez nem baj, ezt mindenki másképp éli meg.

Diákkoromban rendkívül vonzónak számított a színészi pálya, nem volt olyan osztály, ahol legalább egy ember ne szeretett volna színész lenni. Manapság vonzó-e még ez a hivatás a fiatalok körében?

Tóth Zoltán László: Igen, sőt, egyre ijesztőbben vonzó. Ami nekem nagy szívfájdalmam, az az, hogy a fiatalok körében egyre népszerűbb a musical-világ, és csak a musical-színészek számítanak igazi színésznek. Ezzel nem azt vitatom, hogy ők színészek-e, vagy sem, és nincs is ezzel semmi baj, csak a fiatalok sokkal könnyebb dolognak látják, mint amilyen valójában. Nem tudják, milyen belehalni egy szerepbe, amikor esetleg nem úgy sikerül, ahogy azt a színész szerette volna, mekkora traumát okoz az egy előadónak, ha nem úgy jön ki egy hang egy dalban, mert éppen megfázott. Csak a csillogást látják, a színpadi fényeket, de a mögötte lévő hatalmas munkát nem. És sokszor egy darab kudarca nem a színészen múlik. Ő mindent megtesz, még sincs meg a siker, a közönség csak illemből tapsol. Másrészt az a csodálatos — és ezt a Csárdáskirálynőnél nagyon éreztem — amikor a közönség azért tapsol felállva, mert valóban nagyszerű dolgokat tudtunk átadni, ezt az érzést mi váltottuk ki belőlük.

Most, 2008 elején mit gondoltok, mire van szüksége a színháznak?

Illyés Ákos: A színház fenntartásához, üzemeltetéséhez: pénz, pénz és pénz. Amúgy a társulat nagyon jó, azzal nincs baj.
Tóth Zoltán László: Abban a szerencsés helyzetben vagyunk — és ezt mindkettőnk nevében merem mondani —, hogy mi itt, Nyíregyházán egy olyan társulatnak vagyunk a tagjai, amely, megkockáztatom, már 12-13 éve a színházi élet elitjébe tartozik. A színházak ranglistáján is előkelő helyet foglal el, de bevallom, engem az nem igazán érdekel, hogy mit írnak, vagy milyen helyezést érünk el. Én tudom, hogy ez egy nagyon erős színház. Ez a társulat bármikor képes összeállni és csodát vinni véghez a színpadon. Lehet, hogy itt nem játszanak országszerte híres színészek — ami lehet, hogy nem is baj —, de sok színházból már kiveszett az a családias légkör, ami itt viszont megmaradt. Ide szeretnek bejárni külső emberek is. Előadás után összeülünk, megbeszéljük a dolgokat. Ez nagyon jó. Ráadásul az igazgatónk, Tasnádi Csaba is nagy hangsúlyt helyez arra, hogy ne legyen a társulatnak méregfoga.
Illyés Ákos: Lehet, hogy régi közhely, de ez a színház, ez a társulat tényleg egy nagy család.
Tóth Zoltán László: Igen, ez a társulat egy nagy család és nagy csapatmunka.

Fotó: www.moriczszinhaz.hu