Ha az órák elütik az éjfélt, visszatérnek az érkerti utcácska régi lakói. Lassan jönnek, lopakodva, aztán mikor megpillantják az ismerős előkerteket a jácint- meg kardvirágágyásokkal, a vízköpőket, vagy a méltóságteljesen töredező ablakrámákat, meggyorsul a léptük. A félelem reszketése átváltozik az izgalom reszketésévé. Előkerülnek a kapukulcsok, melyek pontosan illenek a zárba, bár felesleges — és ezért el is marad — a nyikorgó kapunyitás. Nem akarják felébreszteni a házak lakóit, és nekik nincs szükségük kitárt ajtóra a bejutáshoz.

A középső Krausz-Kertész fiú belebeg az egykori cselédszobába, melyet az utánuk következő tulajdonosok az éléstár felé megnagyobbítottak. A szobában egy míves, rézkeretes ágy áll. Az ő ágya. És az ágyban egy gyönyörű lány. A hálóruha felcsúszott derekára, a holdfény ráfolyik combjára. A fiúnak eszébe jut a deportálás előtti, rettegéssel eltöltött év. Attól rettegett, hogy szűzen fogja betölteni a tizennyolcadik születésnapját. (Egy csókot ő már a szüzesség boldog elvesztésének értékelt volna.) Leginkább a szomszéd Lili után vágyakozott. Lili kegyetlen volt vele, csak szédítette. Ha átjött uzsonnára az unokahúgával, mindig teniszszoknyát vett föl, s ahányszor rajtafelejtődött csodálójának a tekintete, büszkén lökte meg vállával a másik lány vállát, és tett a fiúra megjegyzéseket franciául, hogy az ne érthesse.
Megszenvedte Lili játékát, de nem tudta hibáztatni. A lány egyszerűen másba volt szerelmes. (Az evangélikus gimnázium igazgatójának főhadnagy fiába.)
Idővel azért mégiscsak elmélyült kapcsolatuk. A kitérést előkészítő foglalkozáson egymás mellett ültek és amőbáztak. Sőt! A vagonban is egymás közelébe kerültek. A fiú megkapta azt a kiváltságot, hogy a vizeletet és ürüléket gyűjtő vödörre telepedhetett, s a lány örömmel kapott az alkalmon, hogy lehuppanhat ölébe. Bokája környéke már kibírhatatlanul sajgott a sok állástól.
És egyszer megtörtént az a csoda, amiről a fiú még álmodni sem mert — illetve dehogyis nem mert, állandóan erről ábrándozott —, a lány átkulcsolta nyakát, megcsókolta fülét, és fejét mellére hajtotta. De ez már fenn történt északon, a szelektáló tiszt előtt…
A fiú most csókot lehel ennek a lánynak a fülére, s harcra kelve kicsordulni akaró könnyeivel, megigazítja hálóruháját.

A Krauszékkal szemben lévő házrészben özvegy Goldbergné matat. A valamikori szatócsbolt helyén ma egy önkormányzati szükséglakás lomtárolója található. Özvegy Goldbergné szeme előtt megjelenik a pult, a cérnás-szalagos téka, a megrendelhető ruhaanyagokat reklámozó, mosolygós arcú, festett plakátok, a rádiós polc, a csengő pénztárgép és a háromlábú kis asztal, ahol a kuncsaftok képeslapokat nézegetve beszélgettek. Bármi is történt a városban, ő arról azonnal tudomást szerzett…
A deportálás után azonnal leverték a bolt vakolatát titkos, aranyrejtő rés után kutatva.
Az özvegynek negyvenévi beteges spórolás után valóban sikerült egy értékes ékszert megszereznie. Az aranyfoglalatú, smaragd nyakéket azonban mindig magánál tartotta. Radásul már ’43-ban túladott rajta, így azt hiába keresték. Pénzzé tette, hogy a Honvédségnek gabonát ajánlhasson föl. Úgy remélte, ennek fejében elkerülheti a lágert. És el is kerülte!!! Igaz, ennek az volt az oka, hogy már Nyárligeten, a borbányai elemiben berendezett gyűjtőtáborban elpusztult.
Belegondolt, hogy a fenébe kerülhetett ő oda, és ebbe a gondolatba belehalt. Az egyik pillanatban még élt, a másikban már nem.

Az árnyak között feltűnően rikító ruhát visel Weisshügel Aranka, a hajdani gästin. „Megszámlálhatatlan, hány házasságkötés és gyermekszületés bizonyítja munkája eredményességét!” — kezdődhetne így bemutatása, de ez helytelen lenne, mivel mindezeket nagyon is lehet tudni: 172 házasság és 333 gyermek — ez állt noteszában. Éjjelét-nappalát vőlegények felkutatásával töltötte, és talált is partiképes fiatalembert minden házasulandó hajadonnak, kivéve magának. Pedig egy férj, és főleg egy gyermek — ez volt élete egyetlen, igazi célja.
Folyton hangoztatta, hogy felesleges feszültségeknek, vitáknak teszi ki magát, aki belebocsátkozik egy vegyesházasságba, de ő elolvadt volna egy keresztény péklegény vagy pláne vasutas ajánlatától. Másfél évvel a bevagonírozás előtt, már 34 éves vénlányként, váratlanul sikerült felkeltenie egy termény-nagykereskedő fiának érdeklődését. A fiú visszakozott, így a dologból nem lett semmi, de mivel első és egyetlen randevújukon váltig dicsérte a nő piros ruháját, Aranka soha többé nem vette le azt magáról. Télen-nyáron abban járt és abban is aludt. Fürdés előtt sem bújt ki belőle, és megtanulta magán kimosni. Nagyobb gondja volt a vasalással: egy fa alátéttel négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre haladt.
Történetét mindenki ismerte a városban, s a gyűjtőtábor parancsnoka, egy csendőr őrnagy úgy gondolta, nem csak magának, hanem a másiknak is jót tesz egy kis játszadozással. Ezt az elképzelését az sem ingatta meg, hogy erőszaktétel közben a nő hangszála szakadtáig ordított, tiltakozott.
Aranka az első transzport-hullámot túlélte, a vonat nem a Lengyel Főkormányzóság, hanem Budapest felé vitte. Ugyanis fővárosi lakosnak volt bejelentve, s így jogosultságot kapott, hogy az Auguszta telepi átmeneti, majd a Károly körúti végleges „nagy” gettóba költözhessen. Itt bizonyosodott meg vérzésének elmaradásáról. Az iszonyat és az öröm bizarr elegyet alkotva kavargott fejében, végül a Klauzál téren csonttá soványodott emberek láttán elöntötte valami titokzatos meggyőződés, hogy ha más nem is, de ő túl fogja élni az egészet, hisz ő, a többiekkel ellentétben, nem a testi összeaszás, hanem épp a kiteljesedés állapotában van. Gondolatban már ruhácskákat varrt születendő gyermekének, ezért nem hallotta meg egy légvédelmi üteg parancsnokának a felszólítását, hogy tűnjön el az útból, mert akadályozza egy löveg bevontatását. A hadnagy nem szólt másodszor, hanem halántékon vágta egy lapátnyéllel. Aranka rángatózó testét a vontató hernyótalpa állította le.
Most egykori házába be sem megy. A kertben keresi azt a kereszttel megjelölt kicsi sírhalmot, amelyben egyetlen valóban hűséges társa nyugszik: Pomádé, a pincsi. (Ő is az utcán lelte halálát, igaz, még Nyárligeten és évekkel korábban, mikor fényes nappal egy dühödt vizsla és egy alpesi juhászkutya széjjeltépte.)

Az árnyak nem beszélnek egymással. Nem örülnek a viszontlátásnak, ők egymás szemében halottak. (Mint ahogy mindenki szemében, és ténylegesen is halottak.) Ha elhangzik az első kakaskukorékolás, halvány füstté válva tűnnek el. (Mint ahogy sokuk ténylegesen is halvány füstté válva tűnt el.)

Végül csak Sára marad, a Christberg Polgári Tánciskola egykori növendéke. Ő még Birkenauból is tartotta a kapcsolatot szerencsésebb társaival. Azok esténként a Graskovics-házban gyűltek össze, hogy varázsgömb segítségével befoghassák Sárát, aki utoljára már csak egy Jeruzsálem földjével megtömött vánkost kért a feje alá. Ebből jöttek rá, hogy meghalt…
De hát hogyan is segíthettek volna rajta, hogy találhatták volna meg a tömegsírokban?!
Ez az utolsó, kielégítetlen vágya valóságos rögeszméjévé vált Sárának. Mintha minden ezen dőlne el, mintha ennek teljesülése kárpótolhatná minden fájdalmáért, mintha a nemteljesülése jelentené minden fájdalma okát. Csak járja-járja a régi házakat, ahol valamikor vasárnapi teadélutánokon dámáztak, verseket olvastak, vagy a táncrendet beszélték meg az összes apró részletre kiterjedően. Elmegy a Graskovics-házba, ami azóta egy önvédelmi fegyvereket forgalmazó kft. irodája lett. Elmegy a rabbi házába, ami azóta is a rabbi háza, csak éppen nincs rabbi. Belép a zsinagógába, ahová húsz helyen csöpög be a víz, mállik, hólyagzik a vakolat, a parohetet moly rágja, a padok faillesztései kilazultak, a tóratekercsek penészesek és a rituális állatokat ábrázoló freskók megfestik a rajtuk átfolyó erecskéket, amitől az állatok, mint Dali teremtményei, hosszú lábakat növesztenek. 
Sára a világ legmagányosabb teremtménye! Nappal még az árnyak kétes társaságától is különválva bóklássza a régi utcákat. Ha megéhezik, elcseni a lacipecsenyés előtt lakmározó verebek elől a kenyérhéjat. A Hatzel téri piac sarkában néha leáll koldulni. Elfelejti, hogy láthatatlan. Persze soha nem kap semmit. És éjszakánként újra visszatér régi ismerőseit keresni, kérését előadni.

A fordított cilinder formájú, harsogó, büszke villanylámpák elszürkülnek a szégyentől.