Szabó Dénes zenepedagógus, a nyíregyházi Kodály Zoltán Általános Iskola tanára, zenei tagozatának irányítója, a Kodály-iskola kebelében működő kórusok alapítója és művészeti vezetője, Kodály zenepedagógiai koncepciójának egyik legeredményesebb képviselője. Ország- és világszerte tart kurzusokat, a nemzetközi kórusélet aktív szereplője. Művészi munkája elismeréseként 1985-ben Liszt Ferenc-díjat, 1993-ban Bartók Béla-Pásztory Ditta-díjat, 2000-ben pedig Kossuth-díjat kapott.

Milyen helyet foglal el az Ön életében Kodály szellemi öröksége?

Az évfordulótól függetlenül a teljes életemet meghatározza Kodály, bár korábban nem gondoltam rá, hogy így lesz. Attól a pillanattól kezdve, hogy Nyíregyházára kerültem, 1969-ben, ezt a módszert, ezt a szellemiséget képviselem immár negyven esztendeje, egyre nagyobb csodálattal adózom e módszer hatékonyságának.

Melyek a legfontosabb feltételei egy Cantemus-kóruscsalád felépítésének és működtetésének?

Viszonylag könnyű kérdés! Kell hozzá a Kodály Zoltán Általános Iskola, amely kodályi elvek alapján működik. Ennyi… és természetesen kellenek jó tanárok. Jó tanárok, jó lélek és jó szellem kellenek, és akkor ez az iskola tulajdonképpen észrevétlenül kitermeli magából ezt a lehetőséget.

Van-e ennek valamiféle helyi feltétele, ami ezt a munkát meghatározza?

Nincs ilyen feltétel. Bárhol, ahol következetesen és jól alkalmazzák a módszert, ugyanígy fel lehet építeni. Különböző változatait ismerjük is az országban. Pesten több ilyen kóruscsalád működik, például a Budapesti Énekesiskola, vagy a Magyar Kórusiskola, de ilyen, vagy ehhez hasonló szervezetben működik a Rádió Gyermekkórusa, és azt gondolom, hogy az ország több helyén eredményesen használták a módszert.

Van-e változás a gyermekek képezhetőségében, tehetségében a húsz évvel ezelőtti viszonyokhoz képest?

Mostanában ezt a kérdést gyakran fölteszik, így muszáj rajta gondolkodnom, s azt kell mondjam, hogy van változás. Nyugtalanabbak, szétszórtabbak, kevésbé kötelességtudóak, nehezebb munkára szorítani őket. Ravaszabb és erőteljesebb eszközöket kell használni, mint korábban. Kevesebb bennük a hit, kevesebb a szép iránti vágy. De nem bennük van elsősorban a hiba, azt gondolom, hanem abban a globalizálódó, értéktelen környezetben, amelyben fölnevelkednek. Olyan mennyiségű szubkulturális hatás éri őket nap mint nap, és veszi körül őket az élet minden pillanatában, hogy ez egy kicsit a gyerekek alaphelyzetén változtatott, nem jó irányba.

Tapasztalatai szerint a kodályi elvek szerinti képzés milyen hatással van a gyermekekre?

A „külsős” emberek mondják, hogy amikor találkoznak olyan gyermekkel, akik ebből az iskolából mentek el, az nagyon hamar felismerhető. Mindenki elismeréssel gondol arra, hogy ezek a gyerekek azért egy kicsit másképpen nőttek föl, mint a többiek, s miközben mi nem vagyunk egészen megelégedve velük, valamiért ez az intenzív zenei nevelés, amit folytatunk, a közösség ereje mégiscsak eredményesnek látszik. A visszajelzések mind ezt mutatják.

Hogyan látja Kodály országának kórus-kultúráját napjainkban?

Hanyatlónak, nagyon erősen hanyatlónak. Éppúgy, amint hanyatlik a gazdaság az országban, úgy hanyatlik vele együtt a kultúra is. A kórus-kultúra különösen, hisz az egy közösséget igénylő és közösséget teremtő változata a művészetnek, és ma, amikor az egyént ilyen mértékben favorizálják — „Szavazz magadra!” —, egy ilyen helyzetben a közösségek nem kapnak elég támogatást, nem is érzik igazán jól magukat. Így ezek az énekkarok, amelyek a korábbi évtizedeket, fél évszázadot, vagy talán egész századot is beleértve egy virágzó kultúraként működtek, a Kodály Zoltán, Ádám Jenő és Bárdos Lajos által szervezett „Éneklő Ifjúság”-mozgalom részeseiként, ami az 1930-as évektől rendkívüli tömegeket tudott megmozdítani és mozgósítani, ennek a mozgalomnak ma már csak nagyon halvány, kicsike jele van, erőtlen és mára már egy hitevesztett csapat szervezi. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy ahogy a középosztály — hogy azt ne mondjam, az „énekkari polgárság” — megszűnt, így történt az énekkarok világában is. Néhány „milliomos” maradt „csak” meg, néhány kiváló énekkar, amelyek a nemzetközi zenei életben még mindig azt a képzetet keltik, mintha Magyarország kórus-nagyhatalom lenne. De mi már tudjuk, a zászlóshajók is tudják, hogy mögöttük már meglehetősen nagy az űr.

Mit jelent az Ön számára a magyar népzene?

Kifogyhatatlan szépségű kincsestár. Az évek múlásával egyre jobban értem, miért mondta róla Bartók és Kodály, hogy ez a tiszta forrás. Újra és újra tanítva a népdalokat egyre jobban szeretem minden hangját és egyre jobban értem, hogy szerkezetében, dallamjárásában, érzelmi tartalmában kétségtelenül a legnagyobb zenei élményekhez hasonlítható. Azt is tudnunk kell, persze, hogy amióta elszakadt természetes környezetéből, a falu világából és a természet világából, azóta a népdal hivatalosan már nem érzi magát olyan jól, mint születése helyén. De a feldolgozásokban, akár a kórusművekben, akár a hangszeres zenében, de akár nagy kompozíciókban — amilyen Kodály Háry Jánosa, vagy Székelyfonója — visszanyerik mindazt az elvesztett világot, amit a természet és a falu jelentett annak idején.

Milyen feladatok várják ebben az esztendőben a Cantemus kórusokat?

A teljesség igénye nélkül kell elmondjam, hogy következetes, kitartó és kemény munkánknak köszönhetően a nagyvilág egyre jobban fölfigyel az énekkar működésére és tevékenységére. Most már az a boldog problémánk van, hogy a sok felkérés közül melyiket tudjuk elvállalni. Olyan mennyiségű a meghívás, ami fizikailag már-már teljesíthetetlennek látszik. Ebben az évben úgy emlékszem, hogy öt spanyolországi meghívás is érkezett, két németországi, de Angliába is, Itália földjére is, sőt Japánba, Dél-Koreába és Taiwanra is hívták az énekkart. Hogy melyikből mi lesz, ezt most még nem látjuk pontosan. De ha beleszámoljuk, hogy a tavalyi esztendő fináléjaként, Budapesten, a Művészetetek Palotájában előadott Benkó Dixiland-misének is mekkora a visszhangja, és milyen lehetőségek kínálkoznak a mise újbóli megszólaltatására, akkor kétségtelen, hogy nagy zavarban vagyunk. Hisz Brüsszel, Szentpétervár, de talán már az Amerikai Egyesült Államok, és a magyarországi nagyvárosok is mindenütt nyitottak arra, hogy ezt a misét újra és újra meghallgassák. Ebben kell nekünk bölcsnek és okosnak lenni: meddig bírják az énekkari tagok, a napi munkájuk és megélhetési kérdések mellett ezt az úri szórakozást, hogy bejárják a nagyvilágot és hirdessék Magyarország zenei kultúrájának nagyságát.