Ágról szakad, át a téren,
lendül egy rigó,
mintha történetesen
nem volna íve.

Fekete, akár
torokban a váladék,
a fakorona, onnan lentről,
indikátorral festett
röntgen-tüdő.

Le kéne törni
hörgőit, leszokni
a hajnalhasadásról.
Nem beszámítható haj-
szálcsövesség.

Padon heverve
elszáll a hét,
hullik laposára
a fosztott mimikri.
Incoming message
tarkón landol
egy tépett fedőtoll.

Lódenkabátos magzat,
odabújik a korlát érző
oldalvonalához.
Zsák falának ütköző
hal rándul így.

Szökni olyan,
mintha távolodna
a mérgezett folyótól.
Közel a Körút.

Csillog, kapálózik, ellobog
kátyús zajlásában
a helyszíni állandóság.
Összehegedt ujjak
sisakrostélyán átömlő
forró napfonat.

Ölében a levedlett
sörény irgalmas hőtöbblete,
negyven centi és tizenhat év.
Valamivel ízetlenebb múlt.
Ökleivel tagolja. Pont úgy,
mint egy inkubátor belsejében.

II.

Üzérkedne
kinőtt látványán.
Senki nem veszi meg,
még akkor se, ha másutt
megvesznek érte.

Simítja jelenléti íveit,
csupasz csontbolygóját,
gyanús tájolású boltozat,
nem érinti senki.

Kinek lesz mása
a néma harangforma.

Szégyellhetné
kongóan üres érveit,
nyakalná a sört, kifújja
saját nyakából a sörtét,
szeméből a szikrát, de
nem képes könnyedén
magából kiszállni.

Haj-
nali haj-
lat, tojásdad kilökődés,
az újszülöttnek haj-
színe se szála se görbül.

Nézi
kezében marokszilánkkal
a kistükrök előtt
tarkója megváltatlan égtájait.

Magát vetíti hátra,
mintha átellenét csalná
az eseményhorizontra.

Feltűnnek földrészei.
Szemléli, mint egy szonda,
az újhold hátsó szándékát,
szervetlen indítékait.

”Semmi sem láthatatlan,
mert bennem nincs olyan.”