Olyasféle feszültség volt ez, amely lassan szivárog a hajszálereken, lassan öl. Nem olyan, mint a kontinentális lemezek egymásnak feszülése, nem robajló, és kíméletlen és pusztító, melyből hegyek születnek a síkvidékeken. Sokkal inkább megbúvó és alaktalan, amit akkor érzünk, mikor Hitchcock mester szubjektív kamerája közelít a gyanútlan szűz felé: a félelem megmagyarázhatatlan, a következmény elkerülhetetlen, mégis izgulsz, mert — remélsz. Reménykedsz, hogy mégsem. Olyasféle feszültség volt ez, amely egy mélaszájú kamaszéhoz teszi hasonlóvá érzelemvilágod.

Mielőtt elindult volna a Völgybe, napokig ki sem mozdult otthonról. Várta a lány hívását. Keménykedni akart, és legutóbb olyan hangon tudatta vele, hogy várja a hívását, amiből — szándéka szerint — nem lehetett nem kihallani a sértődöttséget. Ezt a nőt egyszerűen nem lehetett elkapni. Első csókuk és az azt követő első — most már tudjuk, egyben utolsó — szerelmi együttlétük után a lány összevissza utazott az országban, mindenféle alkotótáborokba, meg ilyenekbe, meg külföldre dolgozni, meg amit akarsz. És ha véletlenül otthon volt két-három napot, arról Dé általában nem tudott. Sokáig próbálta megmagyarázni magának, hogy a lány ilyen természet, aki a nyüzsgésben érzi jól magát, és nem bír megülni a bájos fenekén, na de nem túlzás ez? Amikor már vagy egy hónapja nem látta, és megtudta egy közös ismerősüktől, hogy a lány itthon van, érted, és még csak fel sem hívta, betelt a pohár, ez már prosztóság, gondolta magában. Szóval otthon ült, hátha felhívja a lány, és ugyan ott volt Dé keze ügyében a mobilja, és iszonyatos, már-már fizikai erőfeszítésbe került, hogy megfékezze magát, és ne ő hívja fel a lányt, mégis inkább ült a foteljában, sörözött, és közben husky kutyája fejét simogatta, ezét a gyönyörűséges állatét, aki minden nemességével és eleganciájával, fehér-szürke, dús bundájában szenvedett a hőségtől és a magánytól (ötévesen még mindig szűz a szerencsétlen), és hűségesen nyalogatta a kezét. Hűségesen! Marhaság. Fogalmazzunk inkább úgy: ott ült mellette és szenvedett a hőségtől és a magánytól, és alázatosan nyalogatta a kezét.

Dé is ott ült, és szenvedett a hőségtől és a magánytól, és leereszkedőn simogatta a kutya szépséges, nemes fejét, és közben megpróbált nem az „ő kis pipacsvirágára” gondolni. Hát persze, hogy mégis rá gondolt! Emlékezett a lázas dzsessz-estekre, melyeket az öreg Zsinagóga galériáján hallgatott, fel-alá járkálva, le-lesandítva a közönségre, annak is egy bizonyos pontjára, ahol egy kis cigánylány ült, ölében hatalmas táblával, kezében tollal, ceruzával, vagy kis ecsettel, őrült átszellemültséggel arcán, szemébe lógó fekete tincsekkel, villogó fekete szemekkel, fekete tincseit vadul kiemelő vörös ruhában; emlékezett első lépéseire, amit remegő térddel, és szédülve tett meg felé; első beszélgetésükre, mely alatt végig taplószáraz szájával, és benne nehezen forgó nyelvével viaskodott; emlékezett a Zsinagóga előtti sörsátorban egyedül elfogyasztott sörökre, a Szentivánéji forgatag kellős közepén, egyedül... őrá várva, míg meg nem érkezett minden este, pontban ugyanakkor (t.i. amikor már egyáltalán nem számított rá), utánozhatatlanul ócska és öreg, fekete biciklijén, akár egy vörös-fekete, kerékpáros angyal; emlékezett a puhatolózás gyönyörű napjaira, heteire, a hajnalig nyúló, lázas beszélgetésekre, finom mosolyára, forró, kis kezére, melyet ha hozzá érintett, kisugárzott egész testébe forrósága; majd a folyópartra, az üveg borra, az ölelésre és a véget érni nem akaró csókra, mely csók megértette vele a csók, e nyálas-nyúlós aktus, az érdes nyelvek ezen ügyetlen tekergőzésének igazi lényegét és értékét és ízét és gyönyörét; és emlékezett a féltékenységre, mellyel munkáit védelmezte, az igyekezetet, hogy minél jobbnak mutassa magát ő is Dé előtt, a félkész munkára vonatkozó alkotói hiúságra, amikor közösen hallgatott dzsesszkoncertjeiken, ugyanolyan veszettül dolgozott, mint ott lenn, a Zsinagóga nézőterén, azokon a Szentivánéjeken, utánozhatatlan bájjal óvva-védelmezve rajzait; emlékezett, amikor a lány éjfekete tussal festette be Dé arcát valami indián harci maszkkal, így tévén számára is lehetővé, hogy megérezze az alkotás folyamatát, része lehessen az alkotásnak ő maga is; és hasonló, szeretnivaló gesztusainak még százaira is emlékezett ott, a fotelban, szenvedve a hőségtől és a magányosságtól, és kutyája fejét sajnálkozón simogatva; és emlékezett a testére, képzeletben újra végigpásztázta csókjaival mézszínű bőrét, kimérten tökéletes idomait, apró fenekét és melleit, bordó bimbóit, szénfekete ölét, karcsú, törékeny nyakát, tarkóján szelíd fekete pihéivel, érezte ennek a kis testnek, mint valami parányi kazánnak forróságát, érezte bőrének jellegzetes narancsillatát, forró lábfejeit hideg lábszárain, mellén kapirgáló vékony, finom ujjait, és érezte... Érezte a keserűséget. Nem. Nem a keserűséget érezte, hanem a kétségbeesést. A kétségbeesést, mellyel kapkodva próbált belekapaszkodni a gyötrő emlékekbe, hátha... Hátha nem késő még. Hátha ki tud belőle csikarni egy kis szeretetet. Nem hitte el, hogy egyáltalán lehetséges, hogy ez a lány őt ne szeresse. Hiszen Dé őrá várt, amióta az eszét tudja. Erre a lányra, aki maga a muzsika, maga a festészet, maga a költészet, egy parázna fohász Bacchus oltárán, kecses, törékeny és vad, mint egy vérrel vöröslő pipacsvirág. És úgy érezte, érti őt, és végre magát is értve érezte. Hát hogy a fenébe lehet, hogy nem szereti? Hogy a kurva életbe lehetséges ez?

Dé tehát ott ült, magába roskadva, abban a régi, foszladozó fotelban, kinézett az erkélyajtón, látta, hogy már egészen sötét van, és még mindig szenvedett a hőségtől és a magánytól, és testvéri szeretettel simogatta kutyája fejét, aki szintén szenvedett a hőségtől és a magánytól, és a kutya lihegett, kéjes-élvetegen, ahogy Dé a nyakát vakargatta, beletúrva ujjait forró bundájába, és a kutya egyre csak lihegett, és füleit laposan a fejére szorította a gyönyörtől, és egyre gyorsabban kapkodta a levegőt, és néha résnyire kinyitotta szemét, könyörögve, hogy Dé ne hagyja abba, és hosszú, meleg nyelvéről a padlóra csorgott a nyála, és Dé már kezdett megriadni, mert hirtelen olyan gyorssá vált a zihálása, hogy azt hitte, a kutya infarktust kap, és nem tudta, abbahagyja-e, de ekkor az résnyire nyitotta a szemét megint, és könyörgött, hogy ne hagyja, abba, ne hagyja abba, és ő tovább vakargatta a nyakát, és a kutya még gyorsabban szedte a levegőt, majd, amikor már azt hitte, ott fordul fel azon nyomban, egyszer csak beterítette a parkettát, híg, sárgásfehér ondójával, majd szép lassan kezdett megnyugodni, visszafeküdt ültéből, nyalogatni kezdte nemi szervét, majd a padlón kifolyt ondóját, aztán utálkozva föltápászkodott, kivonult az erkélyre, elfoglalta trónusát, az ezeréves, szakadt, mocskos törülközőn, és mély álomba merült...

Dé nagyon kivolt akkoriban. Aznap délután már vagy egy fél órája rostokolt az állomáson, hatszázezer fok hőségben, a bőréhez hozzátapadt, átizzadt ingében és vászonnadrágban, és várta a buszt, ami elviszi a Völgybe, és talán hozzá, az „ő kis pipacsvirág kedveséhez”, ahogy mondogatni szokta. A kezében valami meleg löttyöt szorongatott, valami kólát, és érezte, hogy ég a lábfeje a bőrcipőjében, és már szidta a saját anyját, hogy lehetett ennyi esze, így felöltözni, amikor a Völgybe megy. Most már mindegy. Gyomrából nem tudta kiűzni a kamaszos várakozás és szorongás savanyú gombócát, nem bírt másra gondolni, csak a lányra, és hogy akkor hányadán is állnak egymással. Hőségtől ragacsos cipőtalpával idegesen dobolt a megálló betonján, és gyanakvón fordult az orrába kúszó hányásszag irányába. Dé tisztelte azt a profizmust, mint amúgy a profizmus minden válfaját, ahogy a koszlott hajléktalan, félig ültében, félig fekve, bal válla fölött, megnyerő precizitással hányt egy derekasat, ruháját véletlenül sem összepiszkolva. Ez az egy lezser mozdulat, ahogy a férfi hercegi előkelőséggel, mintegy fittyet hányva a világra, a háta mögé okádott, nos ez valóban megfogta. Ebben a hányásban sok munka volt. A hasonló helyzetekben obligát módon felbukkanó, lézerhangú öregasszony azonnal rávette magát a férfira, pattogó szitkokat szórva rá, a hajléktalan azonban arisztokratikus hallgatásba burkolózott, épphogy csak a szeme csücskéből mérte végig az öregasszonyt, majd visszamerült gondolataiba. Aztán Dé is visszamerült gondolataiba. Vissza az ő kis cigánylánykájához.

Annyira tipikusan és serdületlenül romantikus volt, ahogy legelőször megpillantotta (sok-sok évvel azelőtt) a fogszabályozó rendelőjének várójában. Szörnyen romantikus. Ott szemezgetett vele minden hónapban egyszer. Csodálatos volt. Gyönyörű, visszafogott, intellektuális, törékeny, távolságtartó, érted… Egyszóval: elérhetetlen. Legalábbis számára. Legközelebb a városi művészeti fesztiválon látta. És aztán minden évben csak ott. És mindig csak azért járt oda, mert tudta, hogy egész nap ott lóg. Az öreg Zsinagógában, ahol a jazzkoncerteket tartották. A lány mindig ott ült az első sorban és a vázlattömbjébe, vagy egy táblára készítette a skicceit, tusrajzait a zenészekről. Amikor dolgozni látta őt (Dé mindig a galérián vette fel a megfigyelőállást), még jobban szerette, és a sessionök után, amikor a lány felpattant leírhatatlanul ócska kerékpárjára, mindig mattra itta magát a sörsátorban. Ez így ment évekig. Néha összefutott vele a városban; ilyenkor egy hétig szívritmuszavara volt. A fixa ideájává vált. Ha csak egy megközelítőleg hasonló megjelenésű lányt látott a szeme sarkából, az utcán, azonnal odakapta a fejét, és majd kiugrott a szíve a helyéről. Minden nőnek kétségbeesetten fordult utána, aki fekete volt és hosszú hajú, és ugyanúgy piros meg vérvörös ruhát vett fel ehhez a hajhoz. Aztán, mikor mindannyiszor kiderült, hogy nem ő az, elszégyellte magát, hogy lehet ilyen barom, és különben is mit akar ő az élettől. Ő. Ez ment egy pár — talán négy-öt — évig, aztán most legutóbb... Szokásához híven ott leste a galériáról az idei fesztivál egyik jazzkoncertjén, valami ótvaros kutyaütő egészen kevés meggyőzőerővel próbálta beadni, hogy tud szaxofonozni, és Dé komolyan úgy gondolta, ideje lemennie hozzá, és kiábrándítania. Szóval figyelte. Leste. Szemmel tartotta. Néha hátra-hátradőlt. Föl-alá járkált a Zsinagóga galériáján, hol az egyik sötét, penészes sarokba menekülve a zene és a gondolat elől (a gondolat elől, hogy ott ül, a kurva életbe), hol a másikba. Beszippantotta az ódon épület széteső, dekadens, rothadó aurája, húzta lefelé a sok vizezett sör, amit az este folyamán benyakalt, és határozottan eljátszott a gondolattal, hogy kiugrik valamelyik, amúgy sem túl jól záró rózsaablakon. Kivárta, amíg a kutyaütés befejeződik, teleszívta a tüdejét, odament a kislányhoz, elhívta. Az meg vette a lapot, érted. Onnantól fogva találkozgattak, és minden alakulgatott is a maga útján. Nyakig benne volt a csajban. Ki volt feküdve tőle. Megtörtént az első csók, elhálták gyermekien szép nászukat, a világ nem is lehetett volna szebb. A tavasz és a fiatalság közhelyszerűségében is elragadó együttállása, a feszes testek egymásnak simulása, a nyál és a nedvek buja egymásba folyása, és a mindent vékony, mégis átható párával körbeölelő bodza- és akácillat a halhatatlanság auráját kanyarította köréjük.

Csak ne lett volna, bassza meg, ez a furcsa, megmagyarázhatatlan görcs. Valahol gyomortájékon, és persze lejjebb is. De leginkább a fejében. A gyanú, a kétely. A hajszálereken beszüremkedő fekete lé. Az érzés, mely lassan és alattomban mérgezte meg az egyre ritkuló közös órákat. Az érzés, hogy valahogy mindig kicsúszik a kezéből. Hogy amikor ott illatozik mellette, ott sugárzik, lélegzik, tehát ott van, akkor sem vele van. Ha egyáltalán ott van. Mert rendszerint nem ott van. Hanem máshol. Külföldön, vidéken, itt-ott, akárhol. Arra gondolni sem mert, hogy mással. A telefont se mindig vette fel, és Dé kezdte azt érezni, hogy a lány előle utazik el mindig, meg hogy kábé le van szarva a feje.

Most nagyjából itt tartunk. Dét az ideg szétvetette, mert nem bírta elérni a lányt, és bár úgy beszélték meg, hogy együtt mennek le a Völgybe, amikor Dé felhívta aznap, hogy akkor hányas a kabát, a lány közölte, hogy Ja, bocs, én már itt vagyok lenn, mert az egyik barátnőm..., meg hogy tényleg bocs. Kösz. Dé megértette. Dé mindent megért. Úgyhogy ott állt a buszpályaudvaron, a ruhája nedvesen hozzátapadt a testéhez, a gatyája bevágott, az orrát pedig facsarta a gyomorsavval keveredő cefreszag, és várta, hogy jöjjön az a szakadék busz, ami leviszi a Völgybe, „az ő kis Pipacsvirág kedveséhez”. Este koncerten játszott, beugróként egy kis jazzbandában, és le volt dumálva a lánnyal, hogy ott találkoznak. Bár, tulajdonképpen ez nem jelentett semmit.

Amikor színpadra lépett, semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy most eljött az ő ideje. Meg akarta fogni a lányt, ezt a gyönyörű pipacsvirág cigánylányt. Apám, tényleg beleadott apait-anyait, hogy elkapja a csajt. Úgy fújta, hogy minden egyes (minden egyes!) hangban meglegyen a kellő töltet, minden egyes hang intim legyen vagy jelentőségteljes. Fütyült a hidegre, érted, Dé akkor is melegen fújta, azt akarta, hogy trópusi szelek kacskaringózzanak elő a csőből. Csak úgy zokogott a trombitája, shout-szerűen, mint Coltrane szaxofonjátéka, mint a néger kongregációk előénekesei. Soha kétségbeesettebben nem szólt még, hiszen soha ekkora tétje nem volt még a játékának. Miközben játszott, végig ugyanazt a néhány szót mormolta magában. Valami ilyesmiket, hogy „Érezd! Értsd meg! Értsd már meg! A kurva életbe! Értsd meg! Akard! Akard, és a tiéd!” És miközben ezeket a szavakat ismételte magában, ezt szajkózta, mint valamiféle mantrát, ez a néhány szó, ezek a kurta imák zenévé szublimálódtak, kiteljesítették a hangját, azt a meleg, lázas trombitahangot, és cseppfolyós vágyakozást árasztottak magukból. Játék közben mohón tekintgetett a közönség felé. Pontosabban őfelé. Ahogy — a szabadtér és a hideg okán — piros nagykabátjába burkolózva, kis fekete fejét kidugva, mint egy egzotikus, mutáns, nagytermetű vörös hernyó forgolódott a székén, vörös bábba zárt, gyilkosan pompázó pillangó, és közben szélsebes kézzel készítette a skicceit. Dé a többi zenész szólója alatt, félrevonulva nézegetett lefelé, amit a lány is észrevett, és olyankor folyamatosan Dét nézte, de valójában nem őt, hanem csak testi kiterjedését, és folyamatosan rajzolt. Semmi reakció, semmi érzelem, csak a szakemberek higgadt magabiztossága: ennyit tudott leolvasni a lány arcáról. Az istenit neki! Úgy döntött, hogy még egyszer összeszedi magát, és fúj egy akkorát, hogy kénytelen lesz rá figyelni. A szám végén odakullogott a fiúkhoz, közölte, mit szeretne játszani, megadta a hangnemet, lezserül csettintett néhányat az ujjaival: megadta a tempót, és rákezdett. A My Funny Valentine-t játszotta, amolyan Miles Davis és Chet Baker modorban, de előtte feltette a csőre a tűszordinót, hogy intimebb legyen a hangzás. A fiúk gyönyörűen potyogtatták el alatta az alapot, úgyhogy neki nem volt semmi más dolga, mint lebegni és áramolni. A szemét lehunyta, úgy játszott, és csak befelé figyelt, azt akarta, hogy a trombita hangjai beszédszerűen juttassák el az ő pipacsvirágához azt a néhány szót, amit eszelős makacssággal ismételgetett magában: „Hát érted már? Érted már??? ÉRTED??? Hát nem érted? Ennyi az egész! Nem igaz, hogy nem érted! Mi kell még? Mi a faszom kell még??? MI KELL ENNÉL TÖBB???” Ezt a kimondottan blue melódiát vörösben és feketében képzelte el magában, és még úgy képzelte el, mint egy meztelen női testet, amelynek minden domborulatát, kanyarulatát, ívét bebarangolta a hangjaival, és érezte, hogy miközben játszik, forr a vére, és emelkedik a pulzusa, és bele-beleremegett egyik-másik akkordváltásba, oly gyönyörűen volt kitalálva ez a dal, és annyi mindent tett fel ezekre az akkordváltásokra.

Amikor a szám végén kinyitotta a szemét, amely mindvégig csukva volt, kicsit megszédült, mint a gyerek, akivel hirtelen megáll a ringlispíl. A közönség nagyon jól fogadta Dé játékát, alig engedték le a dobogóról, de ő hirtelen fagyossá dermedt, mihelyt észrevette, hogy a lány helyén nincsen senki. Nyomtalanul eltűnt, és Dé sehol sem találta tekintetével.

A szám végén összepakolta a trombitáját, magára kapta a farmerkabátját, amit azért dobott le, hogy ne zavarja a játékban, és elindult a sörsátor felé, bevenni valami fájdalomcsillapítót. És ahogy kikérte az unikum-sört, megpillantotta a lányt a pult legvégén valami rasztás hajú faszkalappal heherészni. Zum: egy unikum, zum-zum-zum-zum: egy sör, és már kérte is a következő kört, majd teljes transzban és értetlenül, és mélységes keserűséggel odaszédelgett egy padhoz, aminek a végén két koszos hippi csókolózott, és egyik hóna alatt a tülköt, másik kezével a korsót szorongatva, üldögélt ott, és nézte az ő cigánylánykáját a rasztással, ott a pult végén, és megpróbálta feldolgozni az új infókat — persze elég lassú volt a letöltés. Csak ült ott, mint a mosott fos, és hápogott magában, egyszerűen nem akarta elhinni. Már annyi önérzet se volt benne, hogy haragudjon rá, össze volt rogyva, ki volt facsarva, össze volt zuhanva, mint akin átment egy batár nagy kamion, üres volt a feje, és tele volt a szíve, és érezte, hogy valami, ki tudja micsoda, valami nagyon erős belülről gyötri, és feszíti és csavarja és kínozza, és csak itta egyre-másra az unikumot meg a sört, hogy tompítson rajta.

Mielőtt rázárták volna a placcot, mert időközben hajnali kettő lett, összekapta magát, és kiállt az út szélére stoppolni, hogy valaki vigye át a másik faluba, hátha ott még van valami kocsma, amivel kihúzza reggelig. Fél óra várakozás és egy Golf, a férfi kiszól, hogy ugorjon be. A sofőr egyik kezével a kormányt fogta, másikkal meg egy korsó sört. Látszott rajta, hogy nem ez az első ma este. Fasza, gondolta Dé, ha ez itt most felteker egy fára, az szép kis befejezése lenne ennek a csudálatos napnak. Az éjszakai országútra úgy hajoltak rá a szélre ültetett fák, mint dohányos tüdőre a kehes bordák. A Golf eszelősen hasította az utat, mintha nem is motor hajtotta, hanem az éjszaka szívta volna magába, egyre mélyebbre, gyomorba. Persze, miért pont ez jönne össze… A sofőr bizonytalanul letette a kézifék mögötti kis konzolra a korsót, és szabaddá vált jobb kezével bátortalanul, de félreérthetetlenül végigsimította Dé combját. Dé először annyira meghökkent, hogy köpni sem tudott, de amint a szóban forgó kéz ágyéktájra merészkedett, visszanyerte józanságát. Állj meg, mondta, majd — mivel a kocsi ugyanúgy hasított tovább, még egyszer: Állj meg, baszd meg. Részeg vagy. Sikerült ráijeszteni a fickóra, satufék és szánandó hebegés. És menj lassabban, mert megmurdelsz, baszd meg, azzal rávágta a kocsiajtót. Gyalog már nem volt olyan kellemes az út, de azt legalább lehet piásan is, és mire a falu határába ért, olyan rettenetes fáradtság ült meg rajta, hogy érezte, egy lépést sem tud megtenni: lerogyott egy diófa alá, és megpróbált elaludni. Előtte azért még elővette a tülköt, betette a tűszordinót, játszogatott rajta egy kicsit. Csak úgy, magának. A Stella By Starlight-ot. Gőzölgő könnyei szépen végigfolytak a trombitán, egyik-másik körbecsordogálta a ventileket, némelyek pedig végigfolydogáltak egészen a tölcsérig. Észre sem vette, már el is aludt, kezében a csővel.

A hányás gyönyörű rózsaszínes-sárgás-narancsos árnyalatokban pompázott, akár egy pannóniai naplemente. A hasonló helyzetekben obligát módon felbukkanó, lézerhangú öregasszony azonnal rávette magát Dére. Dé megtapasztalta, milyen kívül rekedni, kívül ezen az egészen: társadalom? szabályok? jelenidő? Úgy pergett le róla a megannyi rosszalló tekintet, a lézerhang ostorozása, hogy Hát miért köllött úgy berúgni, tessék mondani, fiatalember, hát lássa, hogy összecsúnyította magát, asztat mongya meg, minek köll annyit inni? A tegnapi hajléktalan járt csak az eszében. Az adott helyzet megoldhatóságának profizmusa járt csak az eszében. A hányás-manőver precíz kivitelezhetősége járt csak az eszében. Asztat mongya meg, minek? Dé ráemelte az asszonyra vérágas szemeit. Válaszul annyit nyögött csak maga elé: Mert inni muszáj!