Úgy van az: nem szerencsés dolog kecskére bízni káposztát. Tudvalévő, hogy a káposzta milyen sorsra jut. A kecske által.
      Mindezt tudván bízatott rám, hogy ha Csabával kocsmázásra „vetemedünk”, vigyázzak öreg barátomra, nehogy sokat igyon, s főleg idejében tereljem a hazafelé útra.
      A megbízatást — Csaba szerint — a feleségétől kaptam, aki névrokonom, tehát Serfőző ő is. Csak nem Simon, hanem Marika. Még jó hogy!
      Ebben a megbízatásban van valami igazság, ha pecsétes papírom nincs is róla, mert ha ihatnékom támad, azt Csaba messziről megérzi, s már ül is a buszra. S mindezt azért teheti, mert teljes a bizalom irántam: őrködöm rá, abba hiba nem lehet.
      Persze nem tudom, ha most kiderül, hogy egyik alkalommal milyen odafigyeléssel őrködtem, a bizalomból marad-e egy mikurka is.
      Mert mi történt?
      Van Miskolcon a Dőry-pince. Leginkább Csaba szokott oda járni, mint kismalac a vályúra. Hogyne már! Csinos a pultosasszony, méri a sert is, a bort is. Mi kellene még?
      A történet idején még zene is szólt. Idős zongorista verte a billentyűket.
      Én — Csabával ellentétben —  ritkán fordulok meg ebben pincében. Most azonban megfordultam. S ha már ott vagyok, bepótolni, amit elmulasztok, a kötél végéről eleresztettem magam. A pányváról a kecske is el szokott néha szabadulni. Olyankor még a káposztával se törődik, hanem megy, amerre a szeme lát.
      Mentem én is. No, nem messzire, csak az egyik beugróban meghúzódó asztalt céloztam meg a szememmel, ahol két hölgy integetett nagyon, hogy menjünk oda hozzájuk. Na most menjünk, ne menjünk? Nem könnyű az ilyesmit eldönteni.
      Csaba óva intett, hogy meglátogassuk a hölgyeket, inkább őrá vigyázzak: menjünk szépen hazafelé. Eleget ittunk már.
      Eleget-e, nem-e, nem lehet azt mindig tudni. Üljünk le egy kicsit, invitáltam Csabát, derítsük ki, miért integet a két hölgy. Előre nem lehet tudni.
      Pedig kitalálhattuk volna, sok ész nem kell hozzá: inni akartak. Azt nem kérdezték meg, hogy mi akarunk-e? De ha már itt vagyunk, ne rontsuk el a kedvüket. Mégiscsak hölgyekről van szó. Ők az életünk megszépítői.
      S a szépítgetéshez azon nyomban maga a pultosasszony is hozzálátott: tette elénk a kancsó bort, aztán a zsíros kenyeret. S ezt megismételte legalább még kétszer. A zongorás ember közben verte a billentyűket. A kedvünk, ha eddig magasan szállt, most azon is túljárt. A két hölgy izgett-mozgott. Éreztem, valami készülődik, nem is akármi. S tényleg. Mintha valamelyik csodatevő búcsúhelyen történt volna: Csaba egyszer csak eldobta kezéből a botot, s mit láttak szemeim? A sánta-bicegő barátom, aki máskor menni alig tud, elkezd a kifestett szájú hölggyel táncolni. Azt nem tudom, hogy csárdást járt-e, keringőt-e, de valamit járt, az biztos.
      Innen el ne menjek, ha nem igaz.
      Mondtam is Csabának, amikor visszaült a helyére, hogy most már tényleg menjünk haza, mert még képes lesz meg is táltosodni, s hogy vigyázok akkor rá? Nekiiramodik a világnak, a nyomába nem tudok érni.
      Akkor hogy számolok el vele?