Mostanában, hogy egyre többször eltávolodom az otthonomtól, érzem igazán azt a vonzerőt, mely mégis maradásra bírná az embert. Esténként a megújuló város életteli lüktetésében hallom kamaszkorom halk zenéjét, épületek, templomok csendjében elevenednek fel a múlt dallamai, melyeket mi játszottunk annak idején. Kérem, bocsásson meg a kedves olvasó, valójában ez az írás egy memoár, egy darab a múltból, mára már sok felnőtté vált ember múltjából, melyre úgy hiszem, érdemes visszatekinteni. A felkérés eredetileg az volt, hogy a megyeszékhely zenei életéről írjak, ami valójában könnyű feladatnak tűnik, de mégsem az, ugyanis számomra a város minden szegletéből árad a zene, hol borongós, melankolikus, néhol kissé fals dallammal, olykor pedig mámoros, borgőzös, duhaj melódiával — mintha ördög húzná a cigány vonóját.
Csípős decemberi hidegben indultam útnak az állomás felől, hogy a központon át hazasétáljak, kezemben féltőn óvott hangszeremmel, a brácsámmal (elegánsabb néven mélyhegedű). Az ilyen jégborította, széllel karcolt estéken az ember lánya igyekszik megszaporázni lépteit, miközben dacolva a hideggel csak dúdolgat magában a csendes utcák némaságában. Épp egy adventi hangversenyről érkeztem a szomszédos városból, ahol néhány jóbarát egy kis örömzenélésre gyűlt össze, hogy az ünnepek közeledtével mosolyt varázsoljon árva, fogyatékkal élő gyerekek arcára. A kis szemek örömteli ragyogása, az izgalomtól kipirult arcocskák látványa mind igazolták hegedűtanárnőm szavait: a zenével, ha szívből jön, varázsolni tudsz. Mindezt nem hittem el nyolcévesen, még akkor sem, amikor egy rendhagyó énekóra után valami megfogott a hegedű hangjában és erre felbuzdulva önként jelentkeztem a zeneiskolába. Ezzel a lépéssel nyílt meg előttem a zene birodalmának titokzatos világa, melytől elszakadni talán már sohasem fogok. Hazafelé sokszor elhaladtam a zeneiskola mellett, mely központi szerepet tölt be nem csak a város, hanem számos ember életében.
Az út szintén erre vezetett ezen a téli estén. Bár az iskola teljes némaságba burkolódzott, az ablakok alatt elhaladva mégis éreztem a zene hatalmát, mely egész kamaszkoromat átölelte. Minden héten itt töltöttem két délutánt, még akkor is, amikor édesanyám karomnál fogva húzott be az iskola ajtaján, mert a kezdeti felbuzdulást követően, az első érces hangú nehézségeket hallván és látván, nem igazán akaródzott többé zeneiskolába járni. De az első vizsgák után, ahol még csak remegett a vonó az ember kezében és az érces hangok végre összeálltak egy teljes dallammá, látván a szülők és tanárok büszke mosolyát, akkor éreztem igazán, hogy mégis igaz lehet a mese a varázslásról. Néhány év múlva már nem csak délutánokat töltöttem a zeneiskolában, hanem szombatokat, estéket, hétvégéket, ugyanis valóban megtapasztalhattam a zene hatalmát a zenekari munka által. Bizony, sokunk számára nem csak egy nevet jelöl a Piccoli Archi, hanem ugródeszkát, mérföldkövet, menedéket, műhelyt, szerelmet, örök barátságot és varázst. Egy évek óta együtt muzsikáló zenekar tagjait már nem csak az előadások, koncertek emlékei fűzik össze, hanem számtalan kaland, siker és keserűség megélése is. Szinte könyvet lehetne írni anekdotáinkból.
És most ezen a fagyos estén, a zeneiskola mellett elhaladva egymás után villannak fel az események és az arcok, a szívemben pedig mély hálát érzek a zenéért. A mai világban olykor negatívumként éljük meg azokat az „adományokat”, melyek a magamfajta léleknek is adatott, hiszen valljuk be, nem a hangok és szavak után kapjuk busásnak nem mondható fizetségünket. Ebből valójában megélni nem lehet, viszont elfelejtjük azt a tényt, hogy hétköznapi varázslóként felmérhetetlen fizetségeket kapunk. Semmivel nem pótolható az az érzés, amikor egy koncert végén az utolsó hangot meghúzva, egy utolsó vonással lezárunk egy dallamot, mely a közönség szívében él tovább. Szinte megáll az idő, pár másodpercig csak a hatalmas csend, a general pauza uralkodik, és az érzés, hogy valamit adtunk az embereknek. Itt a zeneiskolában, de nevezzük inkább varázsműhelynek, ma már új, ifjú tehetségek bontogatják szárnyaikat. Szeretem hallgatni őket a vizsgáikon. Sokszor látom önmagamat bennük. Ezek a gyerekek lelkük mélyén érzik már a zene hatalmát, hiszen többen mondták: olyan jó érzés, mikor a nagyszülők és szülők örömtől könnyes szemmel gratulálnak nekik. Bízom benne, hogy mindannyian tisztában lesznek azzal, hogy mekkora adomány van a kezükben, a lelkükben és a szívükben. Nagyapám, egy erős, tanyasi ember, kit az élet oly sokszor meghurcolt már, soha nem engedte, hogy a nyarakat a hangszerem nélkül töltsem nála a várostól messzi tanyaságban. Majdnem minden nap hegedülnöm kellett neki, népdalokat, amiket ő dúdolt. Gyerekként persze felfoghatatlan volt, mit szerethet ez az öregember a mesterinek egyáltalán nem mondható játékon, de mégis újra és újra hallani akart és közben az ő rekedtes mély hangján csak dúdolt. Ez történt majd tíz év múlva is, amikor búcsút mondván a gimnáziumi éveknek, együtt ünnepeltünk. Nagyapám pedig vacsora után arra kért, hogy hegedüljek neki, ő pedig ugyanúgy dúdolt boldogan, szeméből büszkeség áradt és fájdalom. Akkor hallott engem utoljára és boldog volt.
Sok mindent éltem meg a zene varázsával. Megint a kezdetektől kell elindulnom, hogy megértsék azt, amit most mondok. Egyszer egy hegedűórán dacoltam én mindennel, nem akartam játszani, míg szeretett tanárom megértette velem, hogy a hangszeren kívül mit is tartok még a kezemben. A mi leszel, ha nagy leszel kérdésén közösen meditálva azt mondta: lehet, hogy a kenyeredet tartod a kezedben. Igaza volt. Bár nem a zenei pálya felé sodort az élet, mégis megtapasztalhattam a mondását. Ezt először drága zenekaros társaimmal éltem meg, mégpedig a zürichi pályaudvaron, ahol lekéstük a csatlakozást, így ad hoc összeállt egy népi zenekar, magyar dallamok szálltak a zürichi pályaudvar zajában és a vacsoránkról már mi magunk gondoskodtunk.
Felnőttünk és elszálltak az évek. Mindenkit szólított megálmodott hivatása, engem például a tanári pálya. A zenekarból kinőttünk, mégis, éreztük egyre többen, hogy hiányzik a közös muzsikálás. Így alakult meg három éve a DaCapo Vonósnégyes, amivel újra és újra átélhetjük a zene hatalmát. Mindannyian más területen vagyunk elhivatottak, ki a gyógyítás terén, ki pedig a számok világában dolgozik, mégis — a zene összeköt minket. Akármerre sodor az élet, az adomány vagy varázspálca ott van a kezünkben. A zene birodalma határtalan, és az éneklésben sincsenek határok. Néhány barátom családjával sajnos nem egy anyanyelvet beszélünk, mégis leomlanak a nyelv által teremtett akadályok, mikor a tőlük hallott dallamokat próbálom játszani a hangszeren. Nem tökéletes, de a tekintetükből áradó öröm mindezt feledteti. Tanulom a dal által a nyelvüket is, ahogy ők is beleláthatnak a népdalaink által a magyar lélekbe. De amikor egy közel-keleti kisgyerek kezd énekelni magyar dallamokat az anyanyelve mellett, azt az érzést nem lehet leírni.
Újra és újra csak hálát érzek a zenéért, mint ahogy ma este is, amikor elhaladok a számomra varázsműhellyé vált zeneiskola csendes épülete mellett.