Tisztelt emlékezők, ünneplők, Kölcsey Ferenc szellemi leszármazottai és rokonai! A Himnusz sorai, dallama alatt születettek, felcseperedettek és élők!
       Nemcsak az embereknek van születésnapja, hanem az eszméknek, az időn átnyilalló gondolatoknak és az ezeket megtestesítő tárgyaknak is. Az embernek ugyan csak egyetlen valóságos születésnapja lehet, de a tudati örökségnek, a népet fenntartó és perspektíváit megnyitó szellemi lázadásoknak annyi, ahányszor szüksége van rá a történelemnek. Élhet-e hát bennünk akár egy cseppnyi kétség is aziránt, hogy születésnapot ünnepelni jöttünk ma ide? Nem a test, a hús és vér Kölcsey Ferencét, hanem gondolatrendjének és emberi példájának születésnapját. Mivel hogy szüksége van rá a történelemnek.
       Tisztelt emlékező közösség, ezt a születésnapot ma egy szobor elkészülése és fölavatása teszi ünneppé. Egyetlen szoboré, de hát az alakszobor sohasem csupán kő, fa, fém, bronz vagy vas: hanem maga a teljes megjelenített ember. Nem csupán a már porrá lett előd arcvonásait, alakját szakítja ki az elszökött időből, de vele együtt mindazt, amiért emlékezünk rá, és ami nem enyészett el az időben. A gondolatot, a leírt vagy kimondott szót, a tettet, amivel élő tudott maradni a századokban. És ahogy vannak szelíd, csöndes vagy szomorú szobrok, úgy vannak lázadó szobrok is. Amiképpen modelljük életében az eleven test, halála után ők sugározzák szét a kultúra, az igazság, a dac és a bátorság mindig eleven üzeneteit. A küzdés és a gondolkodás értelmének lázát a történelemben.
       Tisztelt emlékezők! Kölcsey Ferenc a maga fizikai törékenységében is a 19. századi magyar gondolkodás egyik legnagyobb lázadója volt. Mit üzenhet hát nekünk Kölcsey Ferenc szobra ma itt, Szabolcs-Szatmár-Bereg centrumának egyik főterén, a 21. század első évtizedének végén, a globalizáció Európájában? És melyik Kölcsey az, aki ma leginkább üzen? A költő? A szónok? Az író? A politikus? A filozófiai gondolkodó? A műfordító? Az esztéta? Természetesen valamennyi. Mert nem volt munkásságának egyetlen ága sem, amellyel ne forgatta volna meg óriási erővel a magyar világ lelassult kerekeit. Sokrétű életművének középpontjában mégis egyetlen szó állt, mint legfontosabb fogalom, amelyhez hozzámérhető az élet és a halál és hozzá a teljesebb világ; ez az egyetlen szó pedig: a „haza”.
       Éppen ezért Kölcsey Ferenc szobra, Bíró Lajosnak e bronzból öntött gyönyörű alkotása mégsem csak fémből és formából van, de vérből, csontból, izomból és idegszálból, az akarat feszüléséből, a nemzet és Európa kapcsolatának nagyszerű hitéből, a haza legjobb látomásából: és ez a látomás ma a legkorszerűbb üzenet.
       Mert Kölcsey ugyan mindig a tágasabb Európára nézett, ám mégis a magyarsága volt az a törékeny csónak, amelyen át a csónakos fejfák árnyékából a magyar sors zavaros, véres, kormos vizein evezve, és szembeevezve az árral — a Habsburg ármánnyal, a kishitűséggel és a félelemmel — behajózott a jövő látomásába. És ott szigetet alapítva kitűzte rá a Himnuszt. És erről a szigetről kiáltotta rá a történelemre, hogy: Nem! Hogy nem kell a Habsburg hatalom, és nem kell a főnemesi gőg, és nem kell a tudatlan kisnemesek henyesége, sem az idegen szó, sem a jobbágyvilág. De kell a magyar nyelv és az örökváltság, kell a közteherviselés és a népképviselet, a szabadság és a tulajdon, és kell az európai haza.
       Igen, a haza.  
       De hát milyen volt az a haza, ami az európai kultúrát akaró Kölcsey Ferencet körülvette? Hogy milyen haza?
       Olyan haza, amely már a fiatal Kölcseyből ezeket a sorokat hívta elő: „Romlasz, magyar nép, romladozol hazám. És lassan őrlő féreg emészt belől.” Olyan haza, amely elviseli, hogy rajta „pusztúlat átka leng”, és hogy „őrcsillagzatja / Szülötti bűnein leszáll.” Olyan haza, ahol az „újítás kórságától”, a külföld utánzásától” maga I. Ferenc a felkent király és császár óvja a tekintetes karokat és a rendeket. Olyan haza, amely eltűrte, hogy „Zrínyi vére mosta Bécset, S senki bosszút nem állt.” Olyan haza, hol „kánya, kígyó, féreg egyre támad, És marja, rágja kebelét”. Olyan haza, amely már „névben él csak, többé nincs jelen.”
       „Hol van a hon?” „Mi a haza?” teszi fel ezért százszorosan, ezerszeresen is Kölcsey Ferenc a kérdést, és mert alig találja, vagy csupán csak romjaiban leli föl ezt a történelem nagy áradásaiban szétesett, szétzúzódott, a múltban rekedt, már-már csak legjobbjai elméjében létező hazát, megkísérli hát visszaperelni a történelemtől — s a maradék haza darabkáit is felélő fiaitól.
       Vékonyan, magányosan, félig vakon, feljelentő szemektől és gyanakvástól kísérve, de páratlan akarati és gondolati erővel, hogy soha többé ne legyen kimondható a kegyetlen mondat: „Szerte nézett s nem lelé / Honját a hazában.”
       És hogy hazáját végre megtalálja, vagy ha nincs, hát akkor megalkossa, Kölcsey oknyomozó, történelmi analízisbe fog — s a korszerű magyar történelmi tudat alapvonásait is megteremtve — a legnagyobb tanulságokat vonja le.
       Mert neki fáj Mohács, neki fáj a lefejezett Zrínyi és Frangepán vére, ő kiragadja a süppedő emlékezetből II. Rákóczi Ferenc és a kurucok szabadságharcának emlékét. S előtte áll mind, aki az elporlott századokban tett valamit Magyarországért: Balassi, Báthory, Bocskai, Bethlen és a többiek, hogy aztán a Himnusz szigorú és szembenéző koncentrátumában a haza esélyét keresve 900 évről adjon mérleget! Ezért himnusza egyszerre vérből, sebből, és egyszerre elemző értelemből s lázadásból, a kitörés akaratából hirtelen verssé kiáltott szintézis.
       Hisz jól emlékszik az 1815-ben Pozsonyból Pestre érkezett angol utazó szavára: „a ti szabadságtok, uraim, nevetség.”
       S ez a magányos, érzékeny, de tonnányi terheket a vállára emelő férfi elkezdi megalkotni a csodát! A nem létező, a széteső haza helyére odasugározza a lakható haza képét. Odaemeli sivár korszaka fölé — a pusztuló helyett — a létrehozható haza látomását. S a cselekvés jogát, a nem tűrés dacát a jövendő Magyarországáért.
       „Kell küzdeni s győzni hazádért.”, „Minden pálya dicső, ha belőle hazádra derűl fény.”, „Szállj versenyre, magyar; s fog kelni körűled az élet.” — fogalmazza meg, mert töprengései kristályrácsában fölizzik az a szó, amit a haza mellett majd szintén százszor leír és kimond; vagyis a tett: a hazáért való cselekvés programja.
       Ezért kiáltja rá az országos rendekre is, hogy: „Uraim…ne csak nyomorult betűt írjatok, de tegyetek valamit…” S azt is, hogy „Uraim…rosszul őrzitek a hazát. Tapsért szólotok, nem a magyar nemzetért…Semmi tettre nem hevültök fel ott, hol való szükség volna reátok.”
       Jól tudja, persze, mire számíthat a pozsonyi országgyűlésben a hozzá hasonló, néhány megszállott újítón kívül, ahol még külső alakjával is kirítt az ország bölcs irányítói közül. „Egy volt a legérdekesebb jelenetek közül e nyúlánk, borotvált arcú, egyszerű, s igen tiszta alakot látni” a „torzonborz bajuszú, zsíros pofájú, pohos hasú, vastagnyakú” tisztek és táblabírák között — írja róla egy kortársa. 
       De lehetett élni úgy is, mint ő, ez a szikár és következetes parancsolat, aki Himnuszt írt, intelmet fogalmazott, tudatlan jobbágyok, összevert újoncok, a saját vetését feldúló parasztok érdekéért szólalt, és két lábon járó eleven példázattá, sűrített emberi eszménnyé és még ma is itt hallható kiáltássá lett az időben.
       Tisztelt emlékezők!
       Amikor megyéje, Bécs nyomására arra utasítja, hogy az örökváltság ellen lépjen fel, Kölcsey ismét nemet mond. Ismét azt kiáltja rá a történelemre, hogy: Nem! Nem szavaz az emberi haladás és a nemzeti jövőkép ellen. Inkább lemond a követi tisztségéről, de nem lesz egy hátrafelé rántó akarat támogatója.
       Búcsúnapja ezért a haladásért küzdők gyásznapja is. Nemcsak az országgyűlésben, de egész Pozsonyban. Mert, ha a Habsburg hatalom, a vazallus vagy süket magyar nemesség nem is értette, vagy nem akarta érteni törekvéseit, megértették a fiatalok. Megértette a fiatal Magyarország. Ezért küldte szét Kossuth gyászkeretben az országgyűlési tudósításokat, és ezért öltött gyászruhát az országgyűlési ifjúság is. A nép pedig? A nép levett kalappal hallgatta végig a távozó államférfi szavait.
       Kölcsey Ferenc pedig hazajött meghalni.
       Várta őt a csekei sár, a csekei parlag, a torz magány, a Himnusz szerzőjének Rodostója. Rodostója ám, de nem Mohácsa! Mert életének utolsó két-három éve is, ott is, a csekei porban, mocsárban, a szédítő magányban, még ez is színtiszta rebellió, szakadatlan tett, ellenállás, erőfeszítés volt az ország pereméről, a nem létező haza mélyéről, „a vad vizek árja közűl.” Hiszen egyre tisztábban látta a nemzet arisztokrata és nemes irányítóinak bűneit. S hogy mind közelebb van a nap, amikor „más hon áll a négy folyam partjára, / más szózat és más keblü nép.”
       Hát Kölcsey ismét szembefordul a korabeli magyar világgal, és immár harmadszor is azt mondja, hogy: Nem! 1838. augusztus 24-én bekövetkezett haláláig perel, tiltakozik, lázít, beadványokat fogalmaz, a perbefogott Wesselényi, a bebörtönzött Kossuth, a sajtószabadság védelmében. És a Zrínyi második énekében s a Rebellis versben már egyértelműen fogalmazza meg 1848 fiainak fegyverfogását előkészítő üzeneteit. Európa és az ország leghátsó udvarában is folyamatosan vív, tesz, töpreng, értelmez és lázít.
       És ezt teszi most is. Most is Magyarországért áll itt.
       Szabolcs-Szatmár-Bereg centrumában, szikrázó bronzban és „ércnél marandóbb” szavakkal, amelyek közül az a bizonyos négy szócska most is figyelmeztetően villámlik körbe a talapzatról e téren: „a haza minden előtt!”
       És tegyük fel most csendesen a kérdést, hogy mi volnánk itt most, mi lettünk volna a Parainesis nélkül, a Huszt nélkül, az Emléklapra nélkül, az országgyűlési beszédei, a Felelet a Mondolatra, a magyar nyelvújítás nélkül, a Himnusz nélkül. A magyar reformkor és 1848 óriási lélegzete nélkül: Széchenyi, Petőfi, Kossuth nélkül, majd Ady nélkül, akik mind Kölcsey Ferenc Csekén meggyújtott gyertyácskáinál melegedtek. S mi lett volna velünk, ha a nemzeti sorsot nem ők, hanem a bécsi kamarilla, a Habsburg-lelkűek vagy az orrukig sem látó kurtanemesek irányítják.
       De hol vannak már ők? Hol vannak az árulók, a tétlenek, a szolgalelkek?
       És Kölcsey, íme, itt áll. És itt melegszik a szívén nemcsak a város, Szabolcs-Szatmár és Bereg, hanem holnap már egész Magyarország. Sőt jelképesen a világ magyarsága is. Mert ide gyűlnek, Kölcsey szívének és szellemének mágneséhez, Szatmárcsekébe holnap — a Himnusz születésnapjához legközelebbi vasárnapon, a Magyar Kultúra Napján — az egész földkerekségről a magyar kultúra követei.
       Maradjon hát közöttünk mindörökre ez a szoborba öntött szikár akarat: ez az egyszerre magyar és egyetemes erő, ami ugyanolyan érvénnyel üzen ma is, mint a 19. század első harmadában. És üzen bárhová a világba, üzen Amerikába, az Egyesült Királyságba, a Kárpát-medence bármelyik pontjára, a szegényeknek és a szerencséseknek egyaránt, de leginkább Szabolcs-Szatmár-Bereg és Nyíregyháza lakosságának. Azt üzeni, hogy a haza megvan, a haza itt van, és csak rajtunk múlik, hogy milyen sorsot szánunk neki a jövőben.
       Nincsen hát az a globalizálódó világ, amelyben ne érdemelne szobrot a korszerű Európát az elsők között ide álmodó Kölcsey Ferenc. Aki ugyanazt kiáltja ma is a történelemnek, mint saját korszakában. Magyarul, de már az Európai Unió hivatalosan elfogadott nyelvén.
       Azt üzeni, hogy „Nemzeti fény a cél. Hogy elérd, forrj egybe, magyar nép.”