Az utóbbi évtizedek irodalomelméleti diskurzusában kiemelt szerepet kapott a szerzőség kérdése. S itt nem csupán a „szerző halála” címszó alatt megfogalmazódott irodalomtudományi vitákra gondolok — hiszen ezek egyidősek a modern irodalomelmélettel —, hanem olyan tárgykörökre, mint a szerző tekintélye vagy a szerzői tulajdon, a szerzői felelősségvállalás és az álnéven történő publikáció. Több érdekes kérdés fogalmazódott meg ezekkel a témákkal kapcsolatban a hagyományos nyomtatott irodalom berkein belül. De ahogy a Guttenberg-galaxis szövegei számos eltérő formai és tartalmi jegyet mutatnak a digitális textusokkal szemben, úgy az elektronikus térben a szerzőség problematikája is újragondolásra készteti az új közlésmódokat kutató irodalmárt, hiszen az egyéniségnek tág teret adó új közeg átértelmezi az identitást is. Ez pedig nem merül ki annyiban, hogy a több száz éves hagyományra visszatekintő álnév helyébe egy „alias-név” kerül. Ahogy a digitális szövegkorpusz vizsgálatára sem alkalmasak a hagyományos filológia módszerei — ez csak a digitális filológia új módszertanának kidolgozásával lehetséges —, úgy a szerzőség által felvetett több kérdést is újra kell értelmeznünk a virtuális térben. Érdekes rákérdezni a rejtőzködés funkcióira, a másodlagos oralitás korában jellemző anonimitás céljára, s ezekkel kapcsolatban a hamisítás-eredetiség-szerzőség fogalmai is új megvilágításba kerülnek.
       A szerzőség, a szerző neve mindenkor segít az olvasónak eligazodni abban, hogyan is értelmezze az írottakat, hová helyezze el egy kulturális rendszeren belül, tehát ilyen értelemben fontos tudni, hogy „ki beszél”. Bár egyes szövegtípusoknál — például tudományos szövegeknél — a szerzőfunkció idővel elhalványul, más szövegeknél egyáltalán nem beszélhetünk szerzőfunkcióról. Az irodalmi szövegeknél más a helyzet. A posztmodern irodalomban ugyan az írásművek szerzőtől elválasztott vizsgálata a jellemző, de bizonyos korszakokban a szerzőfunkció kifejezetten felerősödik, s az álnevek mögött megbúvó szerző kiléte is fontossá válik. Megfigyelhető „a kilencvenes évek magyar irodalmában az álnevek valóságos tobzódása, melyek egyszerre provokálják szűnni nem tudó laikus kíváncsiságunkat az iránt, hogy ki rejtőzik a szöveg mögött, és mutatnak rá a szerző hiányára, arra, hogy akivel a szövegeket olvasva találkozni vélünk, mindig a szöveg konstrukciója, terméke is.” [1] Számtalan írónk használt és használ álnevet, a kortársak közül is jó néhányan teremtettek alteregót maguknak. Az író leggyakrabban nem azért választ bizonyos műfajú írásaihoz más nevet, mert nem vállalja az eredetit, hanem azért, mert egy külön alkotói entitást kíván teremteni. Ki ne tudná, hogy Diurnus azonos Bodor Pállal, hogy Szív Ernő nem más, mint Darvasi László. Amikor férfi szerző használ női álnevet — Esterházy Péter/Csokonai Lili, Parti Nagy Lajos/Sárbogárdi Jolán —, az sem a szerző személyének eltitkolását, hanem egy irodalmi szerepjáték létrehozását célozza. E szerzők mellesleg a női szerzők hiányát igyekszenek a maguk módján kitölteni. Az álnév-divat persze egyszerre rejlik az irodalom belső fejlődésében, és olyan külső tényezőkben, mint amit például a politikailag korlátozott-cenzúrázott nyilvánosság generál. [2] Bodor Pál egy interjúban a következőket mondta: „…vonzottak az álnevek. Azt reméltem, előbb-utóbb mindegyik álnevemnek egyénisége, stílusa lesz. Nem lett. Az álnév olykor bujkálás. Ha nem igazán kedvemre való feladatot kényszerültem teljesíteni, álnévhez folyamodtam. Erdélyben akkoriban sokan használtak álneveket. Olyanok is, akik politikai tiltás miatt nem közölhettek saját nevükön.” A többalakúság, a szerzői alteregó megjelenése, megsokszorozódása, nemváltása, a rejtőzködés tehát önmagában egyáltalán nem új jelenség az irodalomban. A digitális lét, önmagunk megsokszorozásának lehetősége azonban alapvetően új módon veti fel a szerzői identitás kérdését, különösen, ha az új közlésmódokra és az online műfajokra gondolunk. De ne csak a szoros értelemben vett irodalom jusson eszünkbe. Gondolkodjunk el előbb a XXI. század elején élő ember önazonosságáról. „Ki is vagy valójában?” Ne siess a válasszal! Előbb számold össze, hány nickname-en vagy jelen a világhálón, hányszor álcáztad magad — álnévvel vagy névtelenül — másnak, mint aki vagy. Míg korábban az álnév, írói név, művésznév intézménye egy jól körülírható körre volt érvényes, manapság egyre szélesebbé válik azoknak a köre, akiknek akár harminc neve is lehet. Korunkban elképesztő erővel törnek fel az elektronikus tömegkommunikációs eszközök, kulcsszerepet kap az internet, s ez újraírja a kommunikációt is. Az internet alapjában véve éppen attól olyan népszerű, hogy meglehetősen tág teret ad az egyénnek, egyéniségnek. Olyan rendszer, melynek előnye a decentralizáltság, ám ebből kifolyólag viszonylagos rendszertelenség, anarchia jellemzi. A háló szinte tisztán ellenőrzés nélküli rendszer, melyben gyakorlatilag bárki megkötések nélkül szabadon tevékenykedhet és létezhet. Ha egyeseknek úgy tetszik, akár névtelenül. Tulajdonképpen itt nem is az engedélyen van a hangsúly, hiszen valójában nincs is igazán illetékes, aki ebben a kérdésben tenni tud valamit. Az igazi kérdés, hogy miért anonim a nagy többség ebben a közegben. Az egyik érv szerint, ha mindenhez személyre szóló azonosítót kellene adni, amit a virtuális térben csinálunk, akkor az nagyban kihatna a valós életterünkre is. Sokan például nem mernék közzétenni véleményüket egyes levelezőlistákon, attól való félelmükben, hogy a közvetlen környezetükben tartózkodók esetleg olyan dolgokat tudnak meg róluk, melyet velük nem szívesen osztana meg az illető. [3] Az anonimitás az internet természetes adottsága, egyszerre kényszer és lehetőség is. Kényszer, mert nincs, aki szabályozza, és ha a többieket nem szabályozzák, akkor én miért szabályozzam magam, így én is használom ezt. Lehetőség, mert az anonimitás által olyan gondolatokat is el merek mondani, melyeket egyébként nem mondhatnék el, ezáltal szabadabb vagyok. A hamis személyazonossággal való visszaélés módjai az interneten is nagyjából ugyanazok, mint az élet más területein, azonban itt valamivel könnyebb hamis adatokkal élni. A világhálón publikáló, az online műfajok szerzőjeként ismert — vagy többnyire nem ismert — alkotók sokféle okból vehetnek fel hamis személyazonosságot. Vannak, akik egyszerűen nem saját „igazi” személyiségüket akarják megmutatni, hanem egyfajta szerepet játszanak. Elrejtőznek egy felvett név mögé, és álarc mögül cselekszenek. Esetleg nemi identitásukat akarják megváltoztatni, és ehhez használnak új személyazonosságot, mint ahogyan az a hagyományos, nyomtatott irodalomban is megtörténik. Őket nyugodtan besorolhatjuk azok közé, akik szeretnék anonimitásukat megőrizni, csak emellett saját karakterüket is meg szeretnék változtatni, és ezzel az új személyiséggel élik virtuális életüket. A szerepjátékban is felvállal az ember egy karaktert, amely lehet, hogy hasonlít rá, de az is előfordulhat, hogy teljesen különbözik a valós személyiségétől. Sőt, ha megunja, akár le is cserélheti, és felvehet egy másik karaktert új tulajdonságokkal. Esetleg a kettőt vagy többet együtt is viheti további, mindig az adott, soron következő karakter jellemébe élve bele magát. S a karaktertől egyáltalán nem független a felvett név és varázsa. Egy-egy név meghatározza viselője sorsát, mert a neveknek története és varázsa van. „Miért nem volt sosem Lakatos nevű hercegünk, vagy Habsburg nevű villanyszerelőnk? … Na és akkor ott van a nevek elő és utótagtömege: az y, ami okvetlen nemesi származást jelöl. Egy Csajági az csak annyit jelent, valaki aki Röcsögéről való. Míg Csajághy, az már csaknem földesúr, hacsak nem egy hölgy mutatkozik így be, de akkor rögtön kérdezzük meg a tarifáját is…” [4]
       Azokat, akik a neten több személyiséget keltenek életre, vagy nemi identitásukat ellenkezőjére változtatják, multiplex személyiségeknek nevezik. Életünkben többféle szerepet játszunk, sőt egy nap is többféle szerepet alakítunk, és ez a „sokféle vagyok” egyszerre szolgálja kizsákmányolható, többszörös foglalkoztatásunkat és a még több szabadidő szimulációját. Az internetes multiplex személyiségek sokszor csak menekülnek a realitástól. Ilyen személyiség a könyv alakban is megjelent magyar online regény hőse, Jake Smiles, aki egyben szerzője is annak a műnek, mely ráadásul két szinten, az úgynevezett valóságban és egy interaktív, többszereplős hálózati játékban játszódik. „Az elbeszélő hol első személyben, hol harmadikban meséli a történetet, mely tehát nagyon nagy részben e két szintet átjáró identitásproblémáknak is története.” [5] A nevet illetően pedig egyetérthetünk abban, hogy álnevet leginkább annak érdemes felvenni, akinek az eredeti neve sem ismeretlen, így sejthető, hogy Jake Smiles mögött is egy jól ismert tehetség lappang. Rögtön fel is vetődött pár név az irodalmárok és az esztéták körében, s teljesen természetes, hogy sok olvasónak is nyomozhatnékja támadt a szerző kiléte után, hiszen a fenti álnéven írott mű meg is nyerte az első magyar online regénypályázatot. [6]
       S hogy meddig is tarthat az anonimitás? A korábbi álneves irodalmi vállalkozások sokszor nem vették igazán komolyan a rejtőzködést, vagy komolyan vették, de kudarcot vallottak, mert a szövegek végül is kivétel nélkül, minden egyes esetben be-, illetve visszaillesztődtek egy-egy már ismert írói életműbe. S mi lehet ennek az oka? A szerző létrejöttekor nyomban autoritássá, azaz tekintéllyé vált, ez volt a modernség egyik első megjelenése is. A szerző neve védjeggyé és szimbólummá nőtte ki magát, valamit képviselt valami mással szemben, tartalmilag és minőségileg is, ami egyúttal lehetővé tette a szövegek osztályozását, kategorizálását az adott kultúrán belül. Sokáig a szerző volt az a végső instancia, akihez folyamodnunk kellett, amikor irodalomról gondolkoztunk. [7] Ő adott a leírt szónak legitimitást, s az alkotói tekintély által a kánon alakításában is szerepet játszott. Szükség van-e erre az elektronikus közegben, a másodlagos oralitás szférájában, ami abban a tekintetben is hasonlóan működik az elsődleges oralitáshoz, hogy az értéktelen műveket idejekorán kiveti magából, a perifériára száműzi? Irányelvekre, kánonra természetesen szükség van, de azt egyre inkább a befogadók választásai alakítják a szöveget tekintve szükséges és elégséges alapnak az értelmezésben. A posztmodern irodalomelmélet egyes irányzataival összefüggésben eltolódik a hangsúly a szerzőközpontúság felől a szövegközpontúság felé. Azonban ez a hangsúlyeltolódás az elektronikus közegben minden irodalomelméleti irányzattól függetlenül is bekövetkezik, pontosan a korpusz sajátosságaiból adódóan. A szerző neve sokszor azért sem lehet végső instancia, mert nem is mond többet, mint az álnév vagy a névtelenség. Az online szerző nem mindig hitelesíthető. A többszerzőjű művek, melyek szerzői nem is ismerik egymást, szintén nehéz feladat elé állítanának bennünket. De nemcsak a társszerzőség vethet fel problémákat, hanem az ún. szerző-olvasó megjelenése is. Az olyan alkotásoknál, melyek nyitottak az olvasó általi beavatkozásra, továbbírásra, már végképp megválaszolhatatlan, hogy kit tekintsünk szerzőnek. Nem kevésbé izgalmas a hitelesség kérdése, ami talán már értelmét is veszti a másolatokat, „klónszövegeket” gyártó digitális közegben, ahol a hitelesség, eredetiség, szerzői tulajdon fogalmai átértelmezésre szorulnak, ha egyáltalán még alkalmazhatjuk őket. Tény, hogy az álnevek problematikájához hasonlóan a hitelesség és a szerzőség kérdése sem újkeletű, a nyomtatott irodalom esetében is találkozhatunk a bizonyítás igen bonyolult problémáival. [8] „Ut pictura poesis?” (Ahogy a festészetben, úgy a költészetben is) — írta Horatius, s kölcsönzi idézetét Radnóti Sándor Hamisítás című könyvében, melyben rámutat, hogy az íráshamisítás gyakran tárgyhamisítás is, hiszen a régi iratot fel kellett mutatni. [9] A digitális textusoknál már ebben a pontban akadályba ütközünk, a szöveg itt elválik hordozójától, a materiális kötöttségektől megszabadulva egyszerre több helyen létezik a virtuális közegben. S nemcsak több helyen, a papírtól függetlenedve több változatban is, hiszen a megváltoztatása ezután a számítástechnikához kötődve csak a duális konstrukción (0/1) múlik. Az újra elővett szöveg bármikor nyom nélkül felülírható, s mint ilyen, elektronikus palimpszesztnek is nevezhető, melynek esetében éppen a szöveg létformájából adódóan sincs értelme a szöveghűség vagy a hiteles szöveg definíciójának.
       Hitelességnek igazi jelentősége csak a már nyomtatott formában létező, s később digitalizált szövegeknél lehet. A digitális filológia művelőinek ugyanis rémálma a hibáktól hemzsegő elektronikus szöveg. A módszertani megalapozottságot nélkülöző digitalizálás használhatatlan textusokat eredményez, s nem lehet alapja a komoly kutatómunkának. [10] Vannak ugyan elektronikus könyvtárakban fellelhető kritikai kiadások, de ezek száma ma még csekély. „A kódexek nemzetközi összefogásban készülő számjegyesítése nem nélkülözi a barbárság bizonyos jegyeit: a legtöbb könyv lapjait szövegrögzítés nélkül, mint afféle képeket rögzítik.” [11] A dolog minden nyilvánvaló hátránya ellenére is — sok helyet foglal, nem lekérdezhető és kereshető — megbízható módszer a régi dokumentumok fakszimilében való közzététele.
 Ha a szöveg hitelességéhez kétségek férnek abban az új irodalomtudományban, amelyben mint látjuk valóban észrevehető valami játszi jelleg s az ellenőrizhetőség követelménye alól való teremtő felszabadultság, mit mondhatunk el a szerző hitelességéről? Elsősorban azt, hogy a szerzői szerep is módosul, az auctor fogalma nehezen definiálhatóvá válik. „Az auctoritás megszűnésének lehetősége nem rémálom, hanem akár tetszik, akár nem, egy létező, érzékelhető és egyre erősödő tendencia.” [12] A „szerző halála” kifejezés tehát újra felvethető, persze itt más vonatkozásban. A mű, mint egy személyhez rendelhető, határokkal rendelkező tulajdonszerű képződmény, átadja helyét a szövegek végtelen áthatásának — lásd a Barthes-i elméletet [13] — ahol nemcsak a hamisításfogalom válik értelmetlenné, hanem a szellemi tulajdon lehatárolhatósága is problematikus lesz. Bármennyire is védi a jog a szerzői tulajdont, a világháló gyorsan leválasztja a művet alkotójáról és közkinccsé avatja azt. S mivel a net etikája is más dimenziókat érint, nem meglepő a copyright hatalmának látványos megrendülése. Az eredetiségre alapozott tulajdon-fogalom a szerzőről szóló mai diskurzusok fényében meglehetősen törékenynek tűnik. [14] S ha így van ez a nyomtatott textusok esetében, mennyivel inkább jellemző az elektronikus irodalom műfajaira, melyeket illetően érdemes például kiemelni azt az esetet, amikor egy gép, pontosabban az ember által szerkesztett program — egy versgenerátor — avatkozik be az alkotás folyamatába. A versgenerátorok olyan programok, melyek előre betáplált szavakból generálnak művészi szövegeket. Persze ez esetben sem teljesen újkeletű dologról van szó. A kombinatorikusan, más szóval algoritmus által generált szövegek már a 17. századi irodalomban ismertek voltak, függetlenül attól, hogy a technikai fejlődés csak később tette lehetővé elterjedésüket és a komputerek képernyőin való megjelenésüket. A költőnek, azaz az algoritmus alkotójának következésképpen előre modellálnia kell készülő műve nyelvi és esztétikai szerkezetének minden részletét. Az algoritmus elkészítése a műfaj meghatározásával kezdődik, majd a szabályok rögzítésével s az adatbank létrehozásával folytatódik, s egy egyszerű, véletlennel kombináló program írásával végződik. A programozással készült, valamilyen programnyelven felépített mű az alkotás folyamán létrehozott programnak egyetlen megvalósulási lehetősége. A program futtatása életet ad az adott műnek, de más művet nem tud életre kelteni, azaz más mű futtatására — és egyáltalán, semmi másra — nem alkalmas. Mű és program elválaszthatatlanok. Nem véletlenül használtam azonban az előbb a program készítőjének megnevezésére a költő szót, hiszen a program működése, és a program által létrehozott művek nagymértékben függnek az algoritmus elkészítőjétől. A tulajdonképpeni első magyar számítógépes versgenerátor, a Disztichon Alfa (1993) megalkotója Papp Tibor, a párizsi Magyar Műhely szerkesztőtagja. A Disztichon Alfa a virtuális műforma egyik legkiérleltebb megmutatkozása. Olyan algoritmus, melyben az olvasó is részesévé válik a teremtő aktusnak, azaz a program beindítása által életre hívott disztichonok megjelentetésének. Tény, hogy az ilyen programok alapállásszerűen kérdőjelezik meg az irodalmi művekről alkotott arisztotelészi definícióinkat. Papp Tibor is elismeri, hogy: „Az irodalmi célzatú szöveg- és versgenerátor programok léte alapjaiban rendíti meg az irodalmi művekkel kapcsolatos fogalmi világunkat.” [15] Jelen vizsgálódásunkkal kapcsolatban a fő kérdés az, hogy létezik-e egy olyan határ, amelyen túl a generált mű már függetlenedik a program alkotójától, már nem viseli magán a költői kézjegyet, mert olyan program által készült, amely az összes lehetséges versformát, a magyar grammatikai apparátus teljességét és a magyar szókincs többmilliós készletét képes felhasználni. Papp Tibor a nyelv szerkezeti kombinációinak végtelenségével mond ennek ellent, véleményem szerint a program és a felhasznált adatbázis típusa a meghatározó. Ami az olvasónak úgy tűnik a műben, hogy a véletlenből adódik, azt a szerző ugyanúgy kontrollálja, mint a többi nem véletlennek tűnő részletet. Beszélhetünk ugyanis „véletlenről” és „irányított véletlenről”. A versgenerátorok esetében ez utóbbi a meghatározó, ami azt jelenti, hogy a képernyőre kerülő részletek mind kiválasztott, előre megalkotott halmazok, a véletlen csak annyiban játszik szerepet, hogy az előre elkészítettek közül a véletlen játéka folytán melyik kerül helyzetbe. Úgy is mondhatjuk ezt, hogy a generált versek generálását végző program „gondolkodásmódja” magán kell hogy viselje a szerző virutális ujjlenyomatát. A generált szövegek az őket előállító programmal együtt egy személy alkotói teljesítményének eredményei.
 Nyilvánvaló, hogy a szerzőség kérdései napjaink új közlésmódjait figyelembe véve is megkerülhetetlenek, s egyáltalán nem helyes a „szerző haláláról” beszélni, legalábbis ami a szó eredeti értelmét illeti, de még a Barthes-i gondolattartalom is átértelmezésre szorul. A szerzőségfogalom nem vesztett érdekességéből, sőt, még fel nem derített — egyes esetekben eddig nem is létező — területeket érint az irodalomértelmezés kihívásaként. A differenciálódott szerzőkép igényli a differenciált szakterületekre való belépést. Ahogy a digitális textusok vizsgálatánál hangsúlyozzuk az interdiszciplinaritás fontosságát, úgy ez esetben is tudományközi területről van szó, irodalomnak, szociológiának, esztétikának, etikának és jogtudománynak az összekapcsolódása hozhat csak választ egyes kérdéseinkre.

Felhasznált irodalom
Gács Anna: Miért nem elég nekünk a könyv?, Budapest, Kijárat Kiadó, 2002.
János István: A digitális filológia problémái = A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XLIII., Különlenyomat, Miskolc, 2004.
R. Wellek — A. Warren: Az irodalom elmélete, Budapest, Osiris Kiadó, 2002.
Radnóti Sándor: Hamisítás, Budapest, Magvető Kiadó, 1995.
Roland Barthes: A szöveg öröme, Bp., Osiris Kiadó, 2001.

Internetes források
http://mek.oszk.hu/01400/01437/html/kod03.htm (Valdinger Gábor: Az Internet szellemisége = Kodolányi füzetek: Az Internet Mítosz)
http://nol.hu/forum/topic/83474/ (Népszabadság Online)
http://www.kontextus.hu/hirvero/kony_01_49.html (Bedecs László: Mindenki Smiles — könyvkritika)
http://www.szabad-part.hu/ (Tápai Rita: Magyar Kiberpunk- Jake Smiles: 1 link)
http://magyar-irodalom.elte.hu/biop/barbar/cikkek/og.htm (Orlovszky Géza: A digitális szövegkiadás helyzetéről)
http://magyar-irodalom.elte.hu/biop/barbar/cikkek/hi.htm (Horváth Iván: Egy műfaj halála)

Jegyzetek
[1] GÁCS Anna: Álnevesek anyái: Csokonai Lili és Sárbogárdi Jolán = Miért nem elég nekünk a könyv, Bp., Kijárat Kiadó, 2002, 145.
[2] Uo. 147.
[3] Ld. http://mek.oszk.hu/01400/01437/html/kod03.htm (Valdinger Gábor: Az Internet szellemisége = Kodolányi füzetek: Az Internet Mítosz)
[4] http://nol.hu/forum/topic/83474/ (Népszabadság Online)
[5] http://www.kontextus.hu/hirvero/kony_01_49.html (Bedecs László: Mindenki Smiles — könyvkritika)
[6] http://www.szabad-part.hu/ (Tápai Rita: Magyar Kiberpunk- Jake Smiles: 1 link)
[7] GÁCS Anna i.m. 38.
[8] R. WELLEK — A. WARREN: Az irodalom elmélete, Bp., Osiris Kiadó, 2002, 66.
[9] RADNÓTI Sándor: Hamisítás, Bp., Magvető Kiadó, 1995, 213.
[10] http://magyar-irodalom.elte.hu/biop/barbar/cikkek/og.htm (Orlovszky Géza: A digitális szövegkiadás helyzetéről)
[11] http://magyar-irodalom.elte.hu/biop/barbar/cikkek/hi.htm (Horváth Iván: Egy műfaj halála)
[12] JÁNOS István: A digitális filológia problémái = A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XLIII., Különlenyomat, Miskolc, 2004.
[13] Roland BARTHES: A szöveg öröme, Bp., Osiris Kiadó, 2001, 53.
[14] GÁCS Anna i.m. 33.
[15] PAPP Tibor: Múzsával vagy múzsa nélkül? (Irodalom számítógépen) Balassi Kiadó, 1992, 153.