Tudod a vége mindig az
hogy valaki feláll és kilép az ajtón
talán bevágja maga után talán csak halkan becsukja
de távozása mint az éjszakai hűvös lehelet
ott vibrál a levegőben még évezredeken át

Tudod a vége mindig az, hogy valaki marad
ül egy asztalnál pohárban rubin bor s kívül az üvegen
páracseppek folynak le lassan arcát tenyerébe rejti
de felnéz végül s ez az első pillantás az összesnél fontosabb

Tudod a vége mindig az hogy az elhagyott szobák keserű pora
a lelkekre rakódik s csak a tiszta eső mossa le sebeinket
melyeket mint a megvadult állatok foggal és körömmel tépünk
egymás régen kedves testébe s mert a vér az arcunkba fröccsen
már saját arcunkat sem ismerjük fel

Tudod a vége mindig az hogy van ott egy ódon kőkerítés amiről álmodunk
s mögötte egy ház melybe sosem jutunk be többé
s míg új fészket keresünk csak az acél ég hidege ölel
vihara segít s a felhők betakarnak

Tudod a vége mindig az…az az ódon kerítés a moha a köveken
és a pára a kert a haragoszöld bokrokkal meg a fehér virágok
nyáron az esőáztatta föld szaga az ősz keserű illata meg a tél hidegéé amit
bőrünkön mint hírnökök viszünk… igen szaga van ahogy a sötétnek meg
a csendnek és minden létezőnek mert a vége mindig az, és sosincs ez másképp

A Montmartre démona volt
szívemet a magáéba olvasztotta
hogy a várost mely élet és halál
ne tudjam elfeledni
egy bohóc az aszfaltról tükröződő lámpafényben
arca az árnyaké bizarr látomás
kárhozat szép kísértet fehér
halhatatlan örök szerelmem
buja izzó lüktető Párizs
kávéillat vérbíbor ősz
majd várok rád a Pont Neuf-ön
ott ahol visszafordíthatatlanul lettem szabad
ahol a bohóc a mozdulatok nyelvén
feketével ezüsttel véste belém a leheletek
formák színek illatok és ízek kavargó pompáját
és tett a vakító fények vízköpők szerelmesévé
a Szajna tükrének csillagaiból varázsolt
új utat reményt végtelen szomorú szerelmet
mégis minden napra feltámadást hitet és erőt
millió lámpaszemével nézett utánam
Gare de l’ Est csomagok búcsúzás
és némán kérdezte hová mész ha el innen
rideg értetlen városokba meghalni vagy élni
nem tudom még
ma sem tudom
hol mikor csúsztak szét ujjaink
és hogy volt erőm nem futni utánad

Varázsló vagyok és kobold
Lelkemben ősi rítusok
Acél, üveg és műanyag világ
Sámán és druida vagyok
Kezemben arannyal metszett tölgyfaág
Jobbomon hal, balomon kígyó
Előttem medve jár.
Tengeri kígyó vagyok
Fűzfa, ki ősi folyó tükrébe tekint
Nem kötnek utak vagy házfalak
Meghalok és itt vagyok megint
Álomlátó, javasasszony
Fák, bokrok és tavak lánya
Aranycsináló alkimista
Északi erdők boszorkánya