Fecske Csaba édesanyja büszke gyermekére — minden gyermekére, minden unokájára és persze a dédunokákra is. Kérdezés nélkül sorolja: melyik miért olyan nagyon jó gyerek, mert gyerek mindegyik — még ha hatvanéves is. Most, hogy Csaba fiát, a költőt ünnepeljük születésnapján, őt dicsértetnénk egy kicsit. Ezért biztatnánk a kérdéssel az édesanyját: ugye Csaba ír a legszebben?! Mégiscsak ő az egyetlen költő a nagy családban…

— Csaba költő lett, büszke is vagyok rá, szép dolgokat ír — ismeri el Ilonka néni —, de a kézírása nem a legszebb. Most, hogy elhozta az új könyvét, alig tudtam kibetűzni, mit írt nekünk kézzel az elejére. Igaz, öreg már a szemem is, de Csaba sose írt szépen. Lajos fiam és Ilonka sokkal szebben írt. Pedig nagyon jó tanuló volt Csaba. Szorgalmas, pontos gyerek, sokat olvasott, mesélt nekünk is, mindig vigyázott a holmijaira, nem volt vele semmi baj, amíg nem jöttek a lányok, mert akkor kimászott utánuk az ablakon…
— Jaj, már nagyon előreszaladtam… De tényleg csak a kollégiumban voltak vele bajok. Akkor be is hívattak, még azt is kérdezték, hogy itthon milyen nevelést kapott?! Nem esett jól, amikor szidták, meg is mondtam nekik, hogy amíg otthon volt, addig semmi rosszat nem csinált. Szerintem később sem. Csak benne volt a huncutságokban, amit a többiekkel együtt kitaláltak, és ő nem tudott hazudni, mindent beismert, mindent magára vállalt. Biztos vagyok benne, hogy azért is büntették a gyerekeinket, mert csendőr volt az apjuk. Ezt akkoriban nagyon számon tartották. Megmondták, hogy ne is gondoljunk arra, hogy mehetnek majd tovább, felsőbb iskolára a gyerekek. A legidősebb fiúnk, Lajos szakmát tanult, ő most is gazdálkodik Szögligeten, de a két lánya már tanárnő lett. Hát megváltozott a világ… De akkor még a két kisebb gyerekünk, Csaba és Ilonka, hiába ment volna érettségi után tovább, nem lehetett. Talán azért jegyezték meg olyan nagyon őket, mert az apjuk Horthy Miklós mellett szolgált…
— Nézze csak, milyen jóképű ember volt az én uram — mutatja az 1943-ban készült arcképes igazolványokat Ilonka néni. — Tíz év volt köztünk, de nagyon jól tartotta magát. Ő tudna mesélni igazán azokról a régi dolgokról… Velük minden reggel kezet fogott a kormányzó…
— Szegény uram, 93 évesen ment el… Amikor beteg lett, akkor költöztünk ide Mályiba, Ilonka lányunkhoz. Így most már öt éve itt lakom. Hál’ Istennek, ide is jönnek a gyerekek, unokák. De azért nem olyan már ez, mint régen, amikor én sütöttem nekik a palancsintát meg a tarkedlit Szögligeten…
— Falubeliek voltunk az urammal, de nem is ismertük egymást. Hamar elkerült onnan. Megélhetést kellett keresni. Amikor ő elment Szögligetről, én még kis csitri voltam. De azért haza-hazajött. Emlékszem az első találkozásunkra is. Az öccse leventeoktató volt, ő tanított nekünk egy színdarabot, azt hiszem, az volt a címe, hogy Mária főhadnagy, én szolgálót játszottam. Akkor jött be a kultúrházba Lajos a testvére után, és akkor nézett meg magának. Ezt sokkal később mondta el. De egyszer csak jött tőle egy levél, és megkérdezte, van-e már udvarlóm. Hát így kezdődött a mi történetünk…
— Hosszú lenne mindent elmesélni, hogy is volt az esküvő, a költözködés, mert akkor ugye én is Biharkeresztesre mentem, aztán a háború, az amerikai fogság. Mindenünk odaveszett. Szépen megkezdtük volna az életünket, berendezkedtünk, már vártam az első gyerekünket, amikor összeszedték az uramékat, meg családokat is. Azt lehetett tudni, hogy visznek mindenkit Nyugatra. Egyeken vártunk a sorunkra, amikor 1944. szeptember 29-én megszületett Lajos fiúnk. Az apját vitték Ausztriába, én meg jöttem volna haza a szüleimhez. Szerencsére mindig voltak jó emberek. Mezőkövesdről el is hoztak Szögligetre. Közben itthon már nagybeteg volt az édesanyám, és 1945-ben meg is halt szegény. Még papot se kaptunk, aki eltemesse. Szomorú idők voltak ezek…
— A férjem egy évig volt amerikai fogságban, de utána nagyon sokáig bujkált. Először csak egy papírdarabkát találtam az ablakban, az volt rajta, hogy élek, aztán jöttek más jelzések. Végül már a ház padján, a padláson húzta meg magát. Hiába kapta meg a felmentést, még utána is jelentkezgetni kellett neki Bódvaszilason. Szögligeten nem igen tudott volna mit csinálni, de szerencsére ügyes keze volt, és a műemlékvédelemnél kapott munkát. Szép helyeken dolgozott: Boldván, Szalonnán, Vizsolyban, Tornaszentandráson, Rakacaszenden a templomban, Kékeden a kastélyt újították fel. Itt őrzőm a fényképet is az újmassai őskohóról, meg a Diósgyőri várról. Látja, ezeket a boltíveket az én uram rakta…
— Hétfőn hajnalban eljött Szögligetről az apjuk, csak hétvégére jött haza. Hét közbe' magunkba voltunk a gyerekekkel. Így én találtam meg először a Csaba verseit is, és nekem mondta meg, hogy ő bizony költő szeretne lenni. A tanító nénije, Berczely Józsefnénak hívták, már meghalt szegény, szóval ő is nagyon biztatott, hogy ügyes a gyerek. Nekünk akkor Szögligetre a Szabad Föld járt, oda küldte a verseket a fiam. Később már sokan tudták a faluban, hogy ő az a Fecske Csaba, aki verseket ír.
— Istenem, már Csaba is hatvanéves… Pedig most is emlékszem: a szövőszékből álltam fel, hogy küldjenek a bábaasszonyért… Volt nagy öröm, amikor Csaba megszületett!

Ezzel véget is érhetne a beszélgetés, de Ilonka néni még mondani szeretne valamit.
— Nekünk minden gyerek nagy áldás volt. Amikor Lajos és Csaba fiúnk után Ilonka is megszületett, akkor tán még nagyobb volt az öröm, hogy lányunk is lett. Ezen a képen is milyen szépek, ahogy a két nagyfiú fogja a kicsi kezét. Jó testvérek voltak. Most is azok. Mindegyik nagyon jó gyerek…


A fotókat a szerző készítette.