Próbálj átkelni a vegytiszta űrön,
vagy behatolni a kész esszenciába,
tegyél próbára, meddig tűröm,
amiről épp tőled tudom, hogy hiába,

idegen vagy, ha hiszek neked:
idegenné válok, hogy higgy nekem,
vérehullott oszladó dög leszek,
kinek mindegy minden kegyelem,

miután ujjaim felajánlottam,
mert tudják ők, a nagyszerű férgek:
újból kinőnek tőből lerágva,
amiről épp tőled tudom, hogy hiába —

a tömör esszenciába bezárva
bábozódik hűlt helyed halála.
Így leszünk mindentől elhagyatottan
az univerzum szívén kéreg.

Részeget mutat az alkonyat.
A költőket rég elfeledték.
Ne vádolj, kedves, hadd igyak,
magvaszakad az elme-emlék.

Egy szelíd kéz ha elragad,
segítsetek, tűnt szerelmek,
még dél van, de már alkonyat.
A vacsorafőzés nem megy.

Vinni kell egy hátizsákot
— nem nehezebb ez se, mint más —;
nem izzadok le, ha fázok,
bent vagyok még, te már kint állsz,

még egy könyvet felelőtlen:
leöntöm vele az ágyat.
Itt hangol a levegőben,
csikorog a holnap-járat.

Az a végső legrosszabb, ha
nem lehet már megírni sem.
Itt a kifulladás napja.
Túlélni sem kell már, hiszen

régóta csak ők mutatják,
hogyan az alkonyat hatkor,
míg az este rondulatját
fejtegetik le a napról.

Cipőm a gangra kihányva,
kúszhatok rá, szelíd állat.
Szeretőknek lencsilánya
négykézlábról térdre állhat,

amíg pucol maga után
sarat, szerelmet, szemetet,
s egy kis költészetet talán.
Ha tisztaság van, elmehet.

Részeget mutat az alkonyat.
Segítsetek, tűnt szerelmek!
Ne vádolj, kedves, hadd igyak,
a vacsorafőzés nem megy.