Amikor Mohos Janit elütötte egy motoros, mi éppen a kocsmában ültünk, mint általában. Már nem emlékszem, ki hozta az ijesztő hírt, hogy szegény Jani a kettes kórházban fekszik törött lábbal, kézzel, bordával és csövek lógnak az orrából, az oldalából és a farkából, és arra sem, kinek jutott eszébe az öreg sírásó. Az öreg sírásó, Miska bácsi mindennapos vendég volt az ivóban, mindig Éva vermutot ivott és kísérőül lédig bort, s ezért a kétféle italért bármire kaphatónak tartottuk. Nem tévedtünk. Egy üveg Éva vermutot meg tíz nagyfröccsöt ígértünk neki, ha magára ölti a temetkezési vállalat egyenruháját, és imígyen kicsinosodva, egy mérőszalaggal a zsebében bemegy a kettes kórházba. Ott aztán Mohos Jani ágyához lépett, lemérte keresztben és hosszában hanyatt fekvő, ijedt ábrázatú barátunkat, miközben azt dünnyögte borízű hangján, hogy ő bizony szeret előre dolgozni, abból baj nem lehet sose. Jani ekkorra magához tért első ijedelméből, felismerte a vén temetkezési alkalmazottban Miska bácsit az ivóból, azonnal vette a lapot, megköszönte a túlbuzgó eltakarítási szakembernek dicséretes előrelátását, majd szép szavakkal ecsetelte irigylésre méltó hozzáértését. A kórteremben fekvő többi beteg eközben rémülten meresztgetni kezdte a szemeit, a szájuk széle rángatózott. A levegő ammóniaszagtól vált terhessé. Akadt, akibe néhány pillanatra bennszakadt a lélegzet, akadt, aki a paplant a fejére húzta, akadt, aki sírva fakadt. Felbérelt sírásónk ekkor felajánlotta szolgálatait a többieknek is, amire válaszul valamelyik félholt szerencsétlen halk, de határozottan női sikolyt hallatott, s ekkor már nem bírtuk tovább, kipukkadt belőlünk a röhögés, előténferegtünk az ajtófélfa mögül. Mohos Jani velünk nyerített, amennyire a csövek engedték, a szobatársai meg az anyánkat szidták, amennyire állapotuktól tellett.
      (Ez lehetett az oka, ezért kaptuk a büntetést.)
      Mohos Jani felépült végül, két hónap elteltével már újra együtt italozott velünk a kocsmában nap nap után. Darvadoztunk, olykor énekeltünk, vertük a blattot, fixíroztuk a csajokat, szidtuk a rendszert. Gyakorta reggelig mulattunk, zárás után zárt ajtók mögött, és csak akkor távoztunk kedvenc helyünkről, amikor az első munkások betértek az első reggeli felesekre. Munkánk nem volt, mindenféle kétes üzletekből éltünk, bevételeink után adót nem fizettünk, kivéve az általános forgalmit, amely jelen volt szeretett vendéglátó ipari egységünk itallapján éppúgy, mint a közértben, ezért bizonyos esetektől eltekintve megkerülhetetlennek tűnt. Kétes üzleteinkből, persze, kihagytuk ezt is, lánglelkű, anarchista forradalmárok gyanánt, megannyi Zorroként. Éltünk, mint Marci Hevesen vagy a hal a vízben, a jég hátán is, ha kellett. Ilyennek születtünk vagy ilyenné lettünk — ki tudja?
      A csomag egy szerda este érkezett. Kedvelt kricsmink törzsközönségének címezve, tehát nekünk. Mikor kibontottuk, egy fémhengert találtunk, amit több órás küzdelem árán felnyitottunk. Finom porra leltünk benne. Nem mondta ki egyikünk se, de rossz érzésünk támadt, vártuk Miska bácsit, a sírásót, s mikor megérkezett, beleütöttük az orrát a hengerbe. Kétség nem fér hozzá, hogy ez emberi hamu, erősített meg sanda gyanúnkban az öreg, ám mi még mindig nem akartuk elhinni, ezért másnap elcsíptük a postást, hogy megtudakoljuk, mit tüntettek fel a csomag feladóvevényén tartalom gyanánt. A postás utánajárt a dolognak, de állítása szerint vérlázítóan olvashatatlan ákombákomokkal írták rá a hivatalos papirosra a csomag tartalmát, az azonban támpont lehet, hogy a nem standard csomagokra előírt díjat számolták fel a pakk postára kerülésekor. Bután bámultunk, mire ő előkereste kis könyvecskéjét, melyet ezúttal magával hozott, számítván értetlenségünkre, és megmutatta a díjszabási táblázat vonatkozó mondatát, miszerint: „Értéknyilvánítás nélküli tételesen kezelt csomag (halotti hamvak, mérgek) díja a nem standard csomag díjával egyezik meg.”
      Most már csak azt nem tudtuk, kinek a hamvait kaptuk kézhez és mi a csudát kezdjünk vele? Mohos Jani szerint rossz vicc az egész, nem létezik, hogy valódi hamvak legyenek a hengerben, rajta kívül azonban valamennyien valódinak véltük a csomag tartalmát: igazi, hamisítatlan emberi maradványnak. Elmerengtünk azon, milyen kevés marad belőlünk, a bátrabbak közülünk átpergették az ujjaik között az anyagot, s beleborzongtak, akár a lányok a cirógatásba. Napokig taglaltuk az esetet, vitatkoztunk, veszekedtünk, sértéseket vágtunk egymás fejéhez. Végül, Mohos Jani ötlete nyomán, szétosztottuk a port. Mindenki kapott belőle, mind a kilencen egyforma porciót. Egyikünk a nyakában hordta bőrzacskóban, mint valami talizmánt; másikunk elásta a részét egy elhagyott telken; a harmadik a folyóba szórta; a negyedik a templom tornyából az arra járók fejére hintette; az ötödik a virágainak földjébe keverte; a hatodik pálinkába főzte; a hetedik a levetette az anyja urnáját takaró fedőlapot, a bronzurnába szórta a hamvakat, majd jól összerázta az anyja hamvaival, hogy soha többé ne legyen egyedül a nő, aki őt erre a világra szülte, végül visszarakatta a fedőlapot; Mohos Jani a macskája almába keverte a rá eső részt, aztán a hugyos kupacot szétszórta lépcsőházakban; én pedig itt tartom az íróasztalomon egy kis bögrében. A hamvakat eredetileg magában foglaló fémhengert a törzshelyünk tulajdonosának ajándékoztuk, aki teleszórta jégkockával és pezsgő hűtésére használja.
      Csaknem megnyugodtunk, elégedettek voltunk magunkkal.
      Egy napon aztán gyönyörű nő lépett a kocsmába, a törzsvendégeket kereste. Kilencen pattantunk fel egy emberként, mire a nő elpirult. Magunk közé ültettük, hozattunk neki egy Martinit, ő pedig pityeregve bocsánatot kért tőlünk, amiért súlyos terhet rótt a vállunkra. Én adtam fel a csomagot, vallotta be, mire Mohos Jani megjegyezte, hogy elég perverz gondolat volt, a többiek azonban, köztük jómagam, csak lapítottunk, attól tartva, hogy most ütött az igazság órája: a nő visszaköveteli tőlünk szeretett rokonának földi maradványait.
      Semmi ilyesmi nem következett. A nő csak sírdogált, mi csak vigasztaltuk. A kocsmáros a nagy, megható találkozás örömére pezsgőt tett elénk: gonoszul az egykor hamvakat rejtő fémhengerben hűtött Törleyt. Megittuk, ittunk rá egyebeket. Este tízre pocsolyarészegek lettünk, hajnal háromkor, sokadik kijózanodásunk idején pedig nem találtuk a nőt. Azóta se találjuk. Mohos Jani szerint nem hús-vér ember volt, hanem a szétosztott hamvak szelleme, szerintem ez hülyeség, és a többiek szerint különösen. Amikor hajnalban magunkhoz tértünk legfrissebb részegségünkből, Miska bácsi állt fölöttünk, kezében mérőszalaggal, s azt dörmögte, szeretek előre dolgozni, bár maguk, lehet, hamvasztást kérnek, csakhogy ezt rosszul teszik, mert jobb az illatos földben elporladni évtizedek hosszú során keresztül, mint egy izzó kemencében pár perc alatt, nekem elhihetik…