Bevezetés
Alkony
            
      Négyféleképpen lehet csodálkozni egy helyzeten. Ha meglepődünk valamin, ami nem meglepő, ha nem lepődünk meg, mert a meglepő nem meglepő, ha meglepődünk, mert valami meglepő, és ha nem lepődünk meg azon, ami pedig meglepő.
      Nagyjából.
      Persze, valójában oly kiszámíthatatlan, min ámulunk el úgy, mintha a szív mögül törne ránk, fény nélkül, kellő sötétségben, majd halvány világításban, derengve, ekképpen érzékeltetve valamit, ami csak ránk tartozik, helyzeténél fogva mégis idegen, avagy éppen pompázatos ragyogásban, mondhatni azért, hogy levegyen minket a lábunkról — sosem lehet ezt biztosan tudni, legyen elég hozzá ennyi. És hogy alapvetően mégiscsak négyféleképpen szoktunk rábámulni arra, ami ott van az orrunk előtt. Érdekes, ám a dolgok állásán nem sokat módosító részlet, hogy e négy lehetséges mód, e négy irány és lehetőség voltaképpen ugyanoda juttatja az embert. E négy tehát olyan négy, mely egyre megy — ezért könnyűszerrel adhatna okot meghökkenésre.
      Mi azonban nem szoktunk rajta csodálkozni.

I. rész
A kellő sötétség

      Az első szereplő, nevezzük Rodolfinának, nem tudott mit kezdeni azzal, ahogy az új szeretője, a második, nevezzük Józsefnek, tekintett a halálra. Hőstettnek gondolta, és azt, aki egyszer csak már nincs többé, valóságos szentnek. Ezzel József nem azt a széles körben elfogadott nézetet tette a magáévá, miszerint halottról jót vagy semmit, bár a hétköznapok
       (Lapszéli jegyzet: ?szürke? nedves? Nem, az még korai)
      síkján kétség kívül ebben nyilvánult meg — elveszített szerettei nevének említésére az arca megnyúlt, vonásain ünnepélyesség uralkodott el, ám ez korántsem a kegyelet fénye volt, egyértelműen a kötelességtudaté. József egyenesen odáig ment, hogy a történelmen, a múlton és a közös emlékeken kívül az illető portréját is felismerhetetlenül átrajzolta. Vagyis, tekintve hogy mégiscsak szobrász volt, nem túlzás azt állítani, átformázott mindent, ami a halottal kapcsolatban a keze ügyébe akadt, háromdimenziós minőséget hozván ezzel létre, mely sosem létezett, mert amikor megjelent a világban, már eleve emléknek született, kezdetben testetlen képzeletfoszlánynak, később a József keze által a rögös agyagba ágyazott, hiábavalóan ismerős ismeretlenségnek. Józsefet cseppet sem zavarta, hogy olyasmit szeretne megőrizni, ami a megőrzés gesztusa előtt nem létezett. Részint e meggyőződése okozhatta, hogy amikor mesélni kezdett, ezek a mesterségesen megragadott töredékek ellentmondásos módon százszor, ezerszer elevenebben hatottak a szájából, mint az úgynevezett valós életről szóló beszámolók. Mert József kedvtelve fűzte a szavakat, ha lelkiekről volt szó.
      Rodolfina azonban, mint említettük, idegenkedett e megoldástól. Idegenkedett a gondolattól is, hogy hőssé válni ennyi és nem több. Lett volna neki emléke épp elég, mellyel boldogan veszi, ha a szeretője kezd valamit, de nem. Annak, úgy fest, a léttelen múlt többet ért, súlyosabbnak bizonyult az ízüket vesztett igazságukat képébe unos-untalan sem rest vágni tényeknél.
      (Lapszéli jegyzet: ez kicsit bonyi, nem baj?)
      (Mellette: nem.)
      Kár, gondolta Rodolfina egy idő után minden egyes szeretkezést követően. Kár, hogy József ezzel az istenverte meggyőződésével épp akkor nem áll mellette, amikor az élet, kinek fantáziája még a Józsefét is túlszárnyalja — hovatovább messze, s akkor jószerivel még semmit sem mondtunk — látszólag lehetőséget villant fel előtte, valójában megfosztja őt a folytatástól. Annak folytatásától, mert az élet erre is képes, a határtalanul szárnyaló fantáziája révén, ami valójában el sem kezdődött. Hogy elveszítse azt, ami sosem is volt az övé. Inverzét gyakorolja ezzel a József olyannyira utálatos életvezetésének, és ettől, bármily ijesztő a megfogalmazás, csak még hevesebben kezdte utálni sajátos önzését, azt, ahogyan eligazodik való és valótlan, álom és hazugság ingoványos határain. Dögletesen szerelmes volt, magyarán megmondva, valaki másba, kiver és kerékbetör, pedig ez a valaki rövid időn belül kétszer hagyta el, ide, oda, szét, össze, vissza, és neki harmadszorra egyszerűen elege lett, már bele sem gondolt abba, küzdjön-e érte.
      (Lapszéli jegyzet: valahova fékt. szárny. beszúr még egy de óvatos.)
      Inkább elcsábította Józsefet, hiába, hogy a szoláriumban ismerkedtek meg, bemagyarázta magának, hogy belső férfi — így hívott mindenkit, aki lelke ingoványos határátkelőit sikerrel játszotta ki. Nincs miért cifrázni, szépíteni: bár az utolsó pillanatban Rodolfinának jutott a kisemmizett, majdnem néma szerep — őt szólították meg azzal, találkozzunk, muszáj beszélnünk, ülj le, kérlek, nem találkozhatunk többet, nézhetsz utánam, míg csak a hátam bele nem olvad a fekete semmibe —, valójában ő hagyta el a szerelmét. Ennek, az utolsóból elsővé vált elhagyásnak most neve is volt: úgy hívták, József. Ingoványos valóság, igen, elismeri, de használható. Akárha nem volna elég játéktérnek az élet maga: árnyék.

II. rész
Derengés

      A harmadik szereplő, nevezzük Károlynak, nem tudott mit kezdeni azzal, ami pontosan a negyvenkettedik születésnapján öntötte el villámcsapásszerűen. Jól tudta, valami vagy csap, vagy önt
       (Lapszéli jegyzet: kivéve a csőtörést)
       (Alatta zöld ceruzával: BOF!!)
       , és azt, e képzavar még akkor is jellegzetesen, karakteresen, mondhatni saját arccal bántó, ha sem magának, sem másnak nem fogalmazza meg, mi is vette kezdetét a sorsában. Ám ő az események sodrában, pontosabban sodra ellen épp e jellegzetességet, karaktert, arcot igyekezett megragadni: ekkora bajban minden istenhozta, ami túl kemény.
      Nem akarta ő ezt, hiába vágta a fejéhez oly kedvtelve, kötelező szenvedésének édes-kés lucskában tocsogva, bugyogva, élvezettel forgolódva a felesége. Hogy harminc felett az ember akkor szerelmes, amikor megengedi magának. Hogy nála önzőbb lény a sárgolyót sem. És — így hangzott ez a Károly meglátása szerint legbántóbb, mert legkiszámíthatóbb, mindannyiuk gyötrelmeiből a legolcsóbb karikatúrát skiccelő banalitás — hogy gondoljon a gyerekeire.
      Hogy gondoljon a gyerekeire, akik jószerivel felnőttek már? Mégis rájuk hivatkozott ő is. Azzal győzködte a tükröt, a félhomályban derengő, piszkos férfivécében, émelyegve, posztvomitálisan remegő térddel, csakis rájuk gondolt, amikor abban a rosszul világított teázóban kiégett, durván lecsupaszított tőmondatokban, minden meggyőződés nélkül közölte a nővel a tényt, egyszerűbb a világon semmi nem lehet, elküldte, így megy ez, elhagyta, van ilyen, de hány, de hány!, vomit, vécé, tükör, látom, homály, kabát, szövet, füstszag,
       (Lapszéli jegyzet: néhány hónappal később összefutnak a Kossuth L. u.-ban. Dialógus. Benne:
      Károly egyik lábáról a másikra állt, fokozódó zavarát azzal igyekezett leplezni, hogy szemöldökét összevonta. „Rózsa Sándor végre végleg kibassza azt a geci Rodolfinát“-nézés. Tettetett könnyedség.
      — Levágattad?
      — Látod…
      (Tényleg látta.)
      — De miért? — kérdezte egy kevés gondolkodási idő elteltével.
      — Útban volt dugás közben — felelte a nő.
      Károly alatt ekkor stb.)
      s aztán élőhalottként imbolygott hónapokig. Úgy vonszolta át magát az időn, mint akit szájba vettek, és félig vagy rosszul rágtak meg. Mintha minden percben langyos, erőtlen, derengő, egyre nyúló árnyékokat rajzoló őszt vinne, ahová csak lép. Mintha a feje körül csak úgy pörögnének, keringenének, hullnának az élőhalott levelek, ízüket vesztett levelek, együttérzést semmi szín alatt kiváltani nem képes levelek, szárazon zörgő, nedvüket vesztett, minden rohadt, vatrancsos, szám szerint huszonkilenc esetben válasz nélkül hagyott levelek, bennük könyörgés, viccelődés, védtelenség, élőhalottként reggel és este a nem ritkán hetek óta sem cserélt ágynemű kipárolgásában, szőnyegre rogyva, körmét mélyesztve, rágva, tépve, ugatva feltörő zokogás, egyetlen gondolat póznáján a csillagtalan magasba kapaszkodva, egyedül, mint én, és ez a gondolat: árnyék a szív.
            
III. rész
A harmadik rész teljesen világos.

IV. rész
Szürkület
            
      József nem tudott mit kezdeni azzal, mifélét halászott ki már megint. Milyen nő ez, Zap Mamával teli a gépe, és nem tudja, ki az. Léböjt kúra után, amikor végre szúr az álla, mint az eredeti angol vénkisasszonyoknak
      (Lapszéli jegyzet: kiálló csípőcsonton csípőfarmer megérti pedig pasi stb.)
      , akkor nekilát piskótát sütni, ehetetlen csokoládés öntettel. Milyen nő az, aki őt, Józsefet választja, a vállas, napsütötte heriszonfordot a ritkuló hajú, dioptria-nagybirtokos Károly helyett, ha egyszer ezek a dolgok soha nem fognak változni. Hogyan engedhette el? Hogyan hagyhatta, hogy ő, József banálisan elkábítsa, közhelyesen levegye a lábáról, duruzsoljon neki bármit, amitől elfelejti a lúzerkirályt, akivel egyébként ő, József egy gimnáziumba járt? Ezt persze emlékezetessé kizárólag Izabella tette, az Izabella eset — bárcsak —, de ez most nem számít. Hogyan is mondhatott le Rodolfina Károlyról, akit a jelek szerint hiába cseszegetett a felesége, hogy menjen már, hagyja el őket bátran, ne habozzon, mert harminc felett már csak akkor szerelmes az ember, ha megengedi magának, régen várt ajándék ez a sorstól, tessék hát viharos sebességgel?
      Ezt ugyan hiába macerálta az asszonya
      (Lapszéli jegyzet: egyértelművé ki kinek az asszonya stb.)
      azzal, micsoda önzés ekkora szerelmet nem megélni teljes súlyával, a vállára, sőt mindannyiuk vállára roskadó valójában — nem, a pancser, csak nem bírt lelépni. Még a gyerekeire sem volt tekintettel. Arra, hogy most vagy soha kitörhetne a fachjából, hogy végre húsbavágón megújulna a teljesen kiüresedett empatikus-szimpatikus-apatikus apatípus, amit tizenhét éve képvisel kézzel fogható eredmény nélkül. Mert ettől, amit végül választott, ők négyen még csak szenvedni sem fognak soha, a lelki gyötrelmek kegyelmi állapotát immár megpecsételten elszalasztották, huss és kész. Gondolj a gyerekekre, szűrte a foga között az asszony naponta kétszer, de hiába, és most már semmit sem fog szűrni — bárcsak —, hiába könyörgött neki, tegye meg, hogy végre-valahára egy kis élet is besompolyogjon azokon a félig mindig csukva hagyott stb., ez is olyan szimbolikus, gondolta később József olyan állapotban, annyira lent, amelyhez képest a gógyíthatatlan depresszió — bárcsak — még istenes, remegő boldogság, maradt hát a pállott burok, most meg már késő, örökre kész és huss.
      Amellett a semmi. És milyen semmi. Üdítő semmi, vérpezsdítő semmi, iránymutató semmi helyett egy kongóan üres semmi, egy visszataszítóan fűrészporos semmi, egy száraz kóró minden tüskéjének nyűggé vált emlékét gondosan három dimenzióban őrző semmi, egy zörgő semmi, egy vérsemmi, egy semmi semmi.
      József addigra, hogy mentse a menthető romjain hátramaradt, üszkös semmit — bárcsak —, úgy érezte, más oka sincs annak, hogy ilyen intenzíven, ennyire képi és mégis szinte megszobrászható módon zajlik benne minden érzelem, jó utat, élményekben gazdag utat, öntörvényű utat törve magának az élet kiszámíthatatlan, veszélyekkel teli és a többi. Az út célja az út maga: az út: Rodolfina, Károly, és a negyedik szereplő, nevezzük Izabellának. Így minden több mint érthetővé válik. Rodolfina, sóhajtotta József, Rodolfina, bogaram, meddig kábítod még magad, lehetetlen, ehetetlen nőszemély. Belső rím, gondolta még, de ez sem igaz teljesen, nem gondolt ő semmire és senkire az előző szeretőjén, élete szerelmén, egyben a Károly feleségén, Izabellán — bárcsak — kívül. Így kutatják fel áldozataikat a lélek szépséges terhei, zárta le az elmélkedést, bár ezt azért leginkább egy magazinszerző tollából olvasta valahol.
      (Lapszéli jegyzet: a vécén.)
      Szépséges, mi?
      Faszkivan, hát Izabella meghalt egy esős éjszakán, talán Horvátországban, szembe sáv, kamion.
      Emlék, szobor, hős.
      Homály, út, esik, sík, kanyar,
            
      bárcsak.
            
      (Így esik, bárcsak hát, hogy emlékeket faragunk maguknak helyet sosem talált dolgokról, nedves síkban, kanyargásban, síkos úton, görbe úton, hősi derengésben, és ezek a nemlétező emlékek betolakodnak, elszívják a levegőt azok elől, amelyeket mégis és igenis magunknak köszönhetünk: arra kell gondolnunk, milyen ingoványos, sötét, derülő, világos és szürke tud olykor lenni: hogy vannak, eszerint, határok, amelyek szárnyaló fantáziával úgy segítenek, ahogyan nem számítunk rá: a legkevésbé sem: hogy mindez akkor is meglepő, voltaképpen négyféleképpen, ha igaz, hogy nincs négyünk közt egy sem, aki képes volna csodálkozni rajta: hogy egyáltalán nem egyszerűen alakul ki: a kellő sötétség, a derengés, a ragyogás majd a szürkület egyként elengedhetetlen hozzá: anélkül nem látjuk: igaz, így sem: ilyen a természete: s hogy ettől mindez a maga valótlan valójában semmi más: elnevezés: szó arra, ami meg sem született: szalag, mely hírt ad: csík, amely eligazít: sáv, amelyben mindig szemből: csak egy cím, de annak jó: akkor is jó, ha a regény rossz: márpedig látjuk, pocsék: egyedül a kezdő sorok feletti kiemelt szólánc érdemel figyelmet: a cím: jó cím: jó cím egy rossz regényhez: árnyék a szív mögött.)