Most, hogy a hatvanadik születésnapjának ünnepére írom ezt a köszöntőt (?), vagy amolyan tisztelgésfélét, talán megbocsátandó gyengeség, hogy hiába ülök Fecske Csaba kötetei fölött, el-elkalandoznak a gondolataim, a szövegekre való emlékezés akaratlanul is átmozdul a szerzővel kapcsolatos emlékeim számbavételébe. Ezekből — hál ’Istennek — sok van.
       Azt hiszem, először tizenhat éves lehettem, mikor izzadó, sőt remegő tenyérrel, kiszáradt torokkal, félszegen, szóval a lámpaláz és a megszégyenüléstől való félelem mindenféle kamaszos tünetével először léptem be a Petró-ház kistermébe. Megálltam a komor, füstös Szalay-grafikák között, és felkészültem a nagy bírálatra, arra, hogy mindjárt törvényt ül felettem itt a Zirodalom felkent apostola, Fecske Csaba személyében. Aztán Csaba meglátott, rám mosolygott, de olyan vidáman, olyan huncutul (ha szabad így fogalmaznom egy immár hatvanéves költő esetén, de azt hiszem, szabad), hogy onnantól kezdve már tudtam: nincs mitől félnem.  
       Az Új Holnap Stúdió alkalmai voltak ezek a mi kis szeánszaink — ez a szeánsz-jelleg még jobban felerősödött akkor, mikor már a Miskolci Galéria pincekocsmájában ültünk össze megvitatni mindent, ami épp eszünkbe jutott — s ezek révén bőven volt időnk megismerkedni Csabával. Azaz az egyik Fecske Csabával: az ihletett borkóstolóval, azzal, aki pajzán verseit olyan diadallal olvassa fel, a szigligeti kiskölyökkel, aki kimosolyog a deresedő hajú költő szeméből. Ő az, aki állandóan anekdotázik: tulajdonképpen nem is tett mást soha, csak történeteket mesélt nekünk, amelyek aztán kanyarogni, kuszálódni kezdtek, más-más történetekbe folytak, s egymásba gyűrűztek, mint az asztalunkra ömlő bor cseppjei. Az első versek, kamaszszerelmek, írótáborok, berekfürdői, tokaji italozások, kalandos felolvasóestek élményei kerültek így elő; egyformán jó szívvel mesélt sztorik a kortárs irodalom legkülönfélébb csoportjaihoz kötődő alakjairól, és persze megtárgyalásra került az is, hogy ki a legcsinosabb magyar költőnő… Ami nekem mégis többé, vagy inkább mássá tette mindezt puszta anekdotázásnál, az az volt, ahogy Csaba (legendagyártás helyett) mesélés közben is állandóan és nagyon-nagyon őszintén törekedett emlékei felfejtésére, gyermek- és kamaszkori énjének megér(te)tésére, az emlékek új és új távlatba való helyezésére. Spontaneitás és reflexivitás valahogy mindig kéz a kézben járt ezeken a nosztalgiázó délutánokon: így hallhattunk arról, hogy mért is írta meg első versét, hogyan is győzte le Weöres Sándort egy költői versengésben (aki tudni szeretné, kérje csak meg őt, hogy mesélje el) vagy milyen szövegeket termelt ki belőle a szerelem.
       És most álljunk is meg itt egy pillanatra: hisz az utóbbi pillanatokban én nem tettem mást, csak arra emlékeztem, ahogy Fecske Csaba emlékezett. Sztorizgattam, és ha tovább folytatnám, a sztorik elkezdenének indázni, egymásba fonódni, szövevényes mintákat hoznának létre, akárcsak az a néhány csepp bor az asztalon. Pillanatnyilag eltűnne a határ: a múlt és jelen egybefolyna, egymást alakítva, szétválaszthatatlanul. De miért jegyzem most meg mindezt? Mért is jelzem, hogy most belekerültem az emlékezés sodrába, mely mindig messzebb és messzebb visz?
       Azért, mert ha Fecske Csabáról a Fecske Csaba neve által fémjelezett szövegekre szeretnék áttérni, akkor legelőször pont ezt a szót, az emlékezést kell papírra vetnem. Számomra Fecske Csaba költészete elsősorban az emlékezés hogyanjáról és milyenségéről szól: azt tematizálja, miként is reagál a lírai személyiség az emlékezés problematikájára, múlt, jelen és jövő távlatai milyen struktúrába rendeződnek az emlékezés aktusa révén. S hogy mindez mennyire gazdagon, mennyi változatot létrehozva jelenik meg az életműben, az könnyen megállapítható, ha az ember kezébe veszi Csaba korábbi köteteit: de legfőképpen, ha a legutolsót, az Első életemet üti fel. A verseket épp az emlékezés hullámmozgása köti össze: az emlékező hang hol „hazajár”, felidézi a szögligeti gyermekkor „Isten fürdik szívemben”- pillanatait, hol a csöndben távozó szerelem után nyomoz, hol az eltávozó szerettek tanújává válik — s nem az emlékezés gesztusa-e az intertextualitás is, mondjuk a kosztolányis rímekkel, vagy „W.S.” és „J.A.” állandó megidézésével? Akármerre is kanyarodnak el a szövegek, valahogy mindig azt  érzem: ezek a versek lényegében ugyanarról szólnak. Olyanok, akár az ide-oda futó vízcsöppek a nyugodtan sodródó folyó felszínén. Pontosan az emlékezés lényegéből adódóan a szövegek révén rekonstruálható időképzet is olyan cseppfolyós, szegmentálhatatlan, a bergsoni belső időhöz hasonló: a távlatok kölcsönösen alakítják egymást, az idősíkok olykor egybecsúsznak, egybeolvadnak, egy sajátságos, csak az emlékezés szubjektuma számára érzékelhető teret hozva létre.
       Mindez nem marad reflexió nélkül ezekben a szövegekben. Akárcsak bennünk, a szövegolvasókban, magukban a szövegekben is felmerül a kérdés: hogyan is működik az emlékezet? Lehet-e pontos és megbízható? Elkülöníthető-e az, amit (ahogy) elképzelünk, s az, amire emlékezünk? Vagy a költő szavaival: „hihető-e egy bármilyen történet / valóságos-e bármi / annyi év alól előkotorva / volt-e ami nincs”. A válasz az egyszerre igen és nem: „mint levél a színét múltamat cserélgetem” — itt is az idősíkok kölcsönös játékára figyelhetünk fel, arra, hogy a már elmúltra csak a jelen, az éppen most felől tudunk visszagondolni. Az emlékek skálája épp ezért végtelen az emlékező számára: csupa-csupa egymást csak részben fedő változat áll rendelkezésére. Nézőpontjától függően vetülhet egyikre vagy másikra a fény. A maga módján mindegyik igaz. S a körkörösség itt is működik: hisz az emlékező, Fecske Csaba verseinek önironikus-nosztalgikus hangulatú beszélője épp emlékei révén építi fel önmaga identitását, „az lesz, ami volt”. Az emlékezet működése a létezéssel tűnik egyenértékűnek: a lét és nemlét közti határvonalon araszolgató Mózes „nem is él már csupán emlékezik” , s vissza-visszatérő kérdés az, hogy a „vajon a halál kikaparta-e az emlékezet / utolsó morzsáját is az agy labirintusaiból” (Letört kilincs). 
       A mulandóság keserédes szonettjei mellett mostanság egyre több verset olvashatunk Csabától, melyekből az édesség elpárolgott, csak a keserű maradt: s talán ezek tartoznak a legjobbak közé- gondoljunk csak például a Tanúid voltunk megrendítő soraira, vagy erre a József Attila- reminiszcenciára: „fémes zörgése van már a lombnak / összekoccannak a száraz ágak / benned furcsa érzések osonnak / nem te következel majd utánad”. A test, mely az erotikus versekben a gyönyör forrása, a halál gondját körbejáró szövegekben immár „csontokra teregetett szerelmes hús”, ami maga is emlékezik, régi szép percek s egyre nyugtalanítóbb, szívet fájdító tapasztalatok hordozója. A test végpontja maga a „hideg tetem”, „a tárggyá degradálódott halott” — de a kérdés itt is az, hogy „őriz-e maradék emlékezetet”. A testiség jelenléte azért is tűnik fontosnak számomra, mert Csaba lírájának sajátos, nyugatos, impresszionista jellegét többek közt az érzékletek, a testi benyomások állandó verbalizálása adja. Illatok, szagok, fények és neszek bukkannak fel újra meg újra: „aranyköszörűként zümmög a darázs”, „verítékcseppek potyognak belőlem”, „fű illata /volt a nyárnak”, „hallom a sötétség matatását a bútorokon”. S ez a „szinesztézikus” létérzékelés, a mulandóság-tematika, a nyugatos örökség mind-mind leválaszthatatlan arról, ami Csaba költészetének szinte védjegyévé vált: a természeti képek, az évszaktoposzok állandó használatáról. A legfontosabb persze az ősz, mikor a vágy már csak visszafelé irányulhat, s lassan felerősödik a sejtés: „úgy tombol a fény az ablak üvegén / mintha a nap haláltánca volna ez / mit küszködve megszereztem nem enyém / a hallgatag húsban már a csont neszez”. 
       Szomorkás szépségűek ezek a versek, egyre inkább azok, de az immár hatvanadik életévét taposó költő hite mégiscsak feltételez értelmet mindannak, amit maga mögött hagyott, ami nyomot hagyott benne, ami olyanná formálta, amilyen. Mulandóság ide vagy oda, Isten akkor is feltűnik olykor az ember vállán, s lehet azt mondani szemérmes büszkeséggel, az egész eddigi életmű konklúziójaként: „ van és lesz ami volt / és én ezt semmiért nem adnám”.

       Miközben ezeket a gondolatokat gépelgettem, eszembe jutott még valami: egy régi emlék Csabáról, sokkal vidámabb, mint mindaz, amit fentebb kihámoztam a verseiből, s — ki tudja? — talán ez a legfontosabb, amit elmondhatok róla. Ahhoz viszont, hogy elmondjam, meg kell állnom egy pillanatra, s megjegyeznem azt, hogy ha már Fecske Csabáról van szó, szerintem méltatlanul keveset beszélünk azokról a versekről, melyeket elsősorban (de persze nem kizárólag) a gyerekeknek írt. Hisz Fecske ott van a kortárs gyermekirodalom legjobbjai között: már számon tartani is nehéz, hány szép és élvezetes gyermekvers-kötetet és meséskönyvet adott ki. (Hál’ Istennek tavaly legalább Pro Literatura-díjat kapott ezért a tevékenységéért.) Itt érződik legjobban Weöres Sándor hatása, hiszen Fecske Csaba, akárcsak ő, egész egyszerűen „tud gyerekül”. Fecske szövegei a gyermek-befogadó ritmusra, hangzásra, dallamra, rímre való felfokozott, ösztönös érzékenységét tapintják ki, a nyelvi játékok iránti fogékonyságát kihasználva csábítják a kicsit a további játékra, együttmondásra. Szerintem (többek között) az a jó a gyerekversekben, hogy kicsit visszavisznek bennünket a régi időkbe, mikor a vers elsősorban hangzós volt, s nem szövegvers: amikor egy másféle, sokkal közvetlenebb, sokkal „testibb” kapcsolat létesült még a vers, a „zengő szó” és hallgatói közt. Egy ilyen mágikus pillanat megtapasztalója lehettem én is Csabának köszönhetően, és ezt szeretném zárásképp elmesélni.
       Emlékszem, úgy történt a dolog, hogy egyszer elkísérhettem „segéd-felolvasóként” egy falusi általános iskolába, ahol amolyan író-olvasó estet rendeztek neki. Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy miként is működhet mindez (bevallom, kissé szkeptikus is voltam a gyerekek lelkesedésével kapcsolatban), s nyomban ki is választottam magamnak a svéd típusú gyermekverseket, mondván, viccesek, lazák, ezeken aztán biztos nagyokat fog nevetni mindenki. 
       Persze jó nagyot tévedtem. Azt hiszem, egy gyerek sem nevetett. A teremben unott, álmos csend, langyos mosolygás fogadta az Esti műsort. Aztán előrébbjött Csaba, és elkezdte mondani a maga szövegeit. És itt nem volt csattanó, mert Csaba már tudta, hogy a svéd gyermekversek valójában szórakozó felnőtteknek íródtak. És azt is tudta, hogy gyerekeknek nincs szükségük poénokra ahhoz, hogy ne unják a verseket. Ő csak mondta, mondta, hogy „lennél-e béka / sás tövén / nád tövén”, s minden gyerek felé fordult, tágra nyitott szemmel, egyre közelebb húzódva, egyre bátrabban, aztán már nevettek azon, „hogy két szeme két pici lék / fülei is picikék / szétálltak egy picikét” és lassan, hangtalanul, de már együtt formálta az ajkuk a költővel a refrént, a fejük ösztönösen a jambusok ritmusára bólogatott, lábuk a ti-tá, ti-tát dobolta a linóleumon. Az enyém is. Körbenéztem, és azt láttam, hogy az egész terem, a sok kis negyedikes mind mozgásban van, mindenki együtt moccan a vers dallamára, együtt suttogja a sorokat, középen pedig ott mosolyog Csaba, a karmester, a varázsló, aki teljesen tudatában van mindennek, s szavalja rendíthetetlenül tovább a Halpénzen vett világot.
       Azt hiszem, így tanultam meg tőle valami nagyon fontosat a költészet hatalmáról. Kívánom, hogy még sok-sok évig oktasson erre bennünket!