Látod a nyomokat a fűben?
Kétoldalt a megrezzent virágok
az égre ocsúdnak.
Valaki járt itt, és erre ment,
Gyönyörű éhségünk már világít.
Kövessük együtt az Idegent.

Minden egyre szélesebb és mélyebb,
Szomjazzuk a lentet és a fentet,
A cseppek ragyognak,
és kozmoszt dicsérő himnuszokat zengnek,
arról, hogy nincsen többé közel
és nincsen többé távol,
mert megtört a pillanat gerezdje
és mindent nekünk adott magából.

Az erdő minket lélegez.
Vénás füvek csorgatnak tejet az égre.
Érzed ezt?
Suhan felénk az alkony szárnyverése.
Itt állunk,
katedrálist emel fölénk a lét szerelme.
Én mondanám, látom már te is.
Egy szó, egy szavad útra kelne,
de bőröd bezárja a tájat,
és nem engedi másnak,
csontod között hordod,
és elhiszed óriásnak.

Ez pulzusod legzengőbb imája,
mikor egész lényed kitárod,
mintha belőled moccanna a rügy,
pedig csak visszaszomjazod a világot.

Ez már zendülés magam ellen is,
zavartalan motoz bennem a szél,
meg se hökkenek, hagyom,
hogy földet érjen a levél,
s ha már csak fejemben
is zöng a nyár, hagyom,
mert hiszem, hogy nem a perc kéje ez,
Az erdő minket lélegez.
Utolsót vetkőzik a lomb.

Látod a nyomokat a fűben?
Már keveredik a többivel lassan,
Ne engedd, hogy mondhassam,
Mennyire egészek vagyunk,
Mohás kezeddel tapaszt be a szám,
Indulnunk kell tovább
végig a nyomokon,
örökkön-örökké az Abszolútum után.

Tagjaid még tartják a lerogyott
lepkeszárnyak utolsó szédületét,
még pillantásod fesztávolsága
                                      átszelte a konok
csöndet, gyönyörű voltál e földi alakban,
mint az okkerbe sárgult várromok.

És turisták jöttek. Lencséikkel.
És belőled mindenki elvitt egy követ,
mert magáénak hisz mindenki,
            és falaidról költenek szép regéket,
            hogy harcoltak acélos karokban,
            bástyáidon hős, bajszos vitézek,
            máskor meg szerelmesek csókolóztak ottan.

A krónikások elperegnek a szélben
a szirtek között alig hallható
a dallam, valami nesz,
még dicsér, emlékezik rád
egy-egy fuvallatban:

sokáig nézlek, sokáig hamucsendben,
és fölszáll arcod mulandósága,
még megrebben lepkeszárnyad
a szél perzselte napban:
Pillangóvár

Jó itt feküdni melletted,
hallgatni, hogy ver benned a szívem.
Hogy árad meg egy nagy folyó,
és viszi arcom minden hordalékát.

Szeretem benned a csöndet,
ahogy árad egész testemen
Ne csorgass vissza a fákba,
aludjál szépen csendesen!