Félhomály uralkodott a hideg, áporodott szagú szobában, a vastag függönyök be voltak húzva. Azíz példáját követve én is levetettem a cipőmet, és ahogy leültem egy párnára, megcsapott két napja viselt zoknim savanyú bűze. A falak mentén heverő puha, színes párnákon kívül csak egy középre állított kerek dohányzóasztal volt a szobában. Rajta gömb alakú, fedeles porcelán hamutartó és egy üvegkancsó, benne poshadt, algásodó víz, a felszínén fonnyadt narancsvirágszirmok. A fehér, csupasz falakon egyetlen fotó — a francia válogatott mezét viselő, csatakos Zinédine Zidane-ról. Az iszlám tiltja az emberábrázolást — „Versenyre keltél velem, most lehelj életet az alkotásodba”, mondja kaján fölényességgel Allah  az  utolsó  ítéletkor  az  ilyesmire  vetemedőknek —, embereket ábrázoló fotókat azonban nem tilos kitenni? Mozdulatlanul várakoztam, miközben Azíz a konyhában matatott. Két pohár mentateával tért vissza, s az egyiket lerakta a dohányzóasztalra. Nem húzta el a függönyt; leereszkedett velem szemben az egyik párnára, és anélkül, hogy rám nézett volna, halk szürcsöléssel kortyolt néhányat az italából. A szemem már hozzászokott a félhomályhoz, de legalább négy méterre ült tőlem, és fején tartotta a csuklyát, így alig láttam valamit az arcából. Zavarónak éreztem az elnyúló csendet, arra vártam, hogy ő törje meg, de fel sem nézett.
     — Beszélni akart velem… — szólaltam meg végül.
     Csend.
     A fejét sem mozdítja.
     Csak az utca tompán beszűrődő moraja.
     Újabb hosszú pillanatok múltak el teljes némaságban, és hogy történjen valami, felálltam, és elvettem a teát az asztalról. Sürgősen vásárolnom kell néhány pár zoknit. Talán egy alsónadrágot is. Csak utána megyek vissza a Mamorába, hogy bejelentkezzem éjszakára. Esetleg útba ejtve a Café de Paris-t, hátha ott találom még Léát, és elnézést kérhetek tőle bárdolatlan viselkedésemért. Azíz végre felpillantott; szótlanul nézte, ahogy visszaereszkedem a párnára, és kortyolgatni kezdem az alaposan megcukrozott mentateát.
     — Ne haragudjon a por miatt. Rég nem volt itt senki. Jól sejtem, hogy maga… francia?…
     — Magyar vagyok.
     Erre kitágult a pupillája, s mintha az őrület szikrája csillant volna meg a szemében, amikor röviden rám pillantott. 
     — Még soha nem voltam a McDonald’s-ban — hajtotta le a fejét. — Azt hittem, oda csak külföldiek járnak. — Most, hogy franciául beszélt, a hangja már nem volt olyan kellemetlen. Felnézett, s ezúttal egészen hosszasan méregetett a pohár pereme fölött. — Elárulja, miért bámult úgy?
     A hangsúlyozásából várakozás csendült ki, s valami rossz érzés kerített hatalmába. Feljöttem egy fiatal marokkóihoz, aki a férfiak iránt vonzódik. Nem tudok olvasni az itteni tekintetekből, félreértettem minden pillantását, minden szavát. Zavartan vállat vontam:
     — Amikor egymásnak ütköztünk, nagyon meglepett, hogy a maga szeme is könnyes.
     — Apám fölpofozott volna, ha úgy lát.
     — Aztán meglepődtem, hogy a véletlen újra egymás mellé sodort bennünket a McDonald’s-ban.
     — Megmondhatja őszintén. Rájött, ugye?
     Értetlenül néztem rá. Elkapta a tekintetét, s a poharába bámult, mintha a sötétzöld mentalevelek közül várná a válaszomat. A rossz érzés nem múlt belőlem. Ha nem meleg, akkor őrült. Alighanem őrült. De a hangja szelíd volt.
     — Van felesége?
     Némi habozás után megráztam a fejem.
     Ivott egy kortyot. 
     — Meddig marad Tangerben?
     Ismét haboztam a válasszal. Nem akartam és erőm sem lett volna beszélni a karambolról, Annáról. És féltem, azt sem értené meg, miféle őrült játékba hajszoltam magamat, hogyan keveredtem Afrikába, egy olyan országba, egy olyan városba, ahol semmi keresnivalóm.  
     — Még nem tudom — mondtam végül. — Sok mindent át kell gondolnom.
     — Ezek szerint marad még egy ideig.
     Jól láttam, hogy a szája sarka futólag mosolyba rándult?
     — A marabut azt mondta… Maga művész, ugye?
     — Igen — bólintottam némi tétovázás után. Majd hozzátettem: — Író vagyok.
     Ez a váratlan hazugság, még ha utólag meg is tudtam indokolni magamnak növekvő zavarommal és bizalmatlanságommal, elképesztett. Mit számított volna, ha megmondom az igazat? S ha már hazudtam, miért éppen ezt válaszoltam? Az egyetemi éveimben írtam ugyan néhány novellát, és némelyik meg is jelent, de a szerkesztők bátorítása ellenére sem éreztem magamban elég tehetséget, elszántságot, becsvágyat és kitartást ahhoz, hogy az írói hivatást válasszam. A késztetés nem veszett ki teljesen belőlem, fejben sokszor fabrikáltam történeteket a valóság szilánkjaiból, de a könyvtárban végzett napi robot túlságosan kiszívta az erőmet ahhoz, hogy este odaüljek a számítógép elé. Másrészt időnkénti szükségszerű konfliktusaink ellenére Anna két és fél évnyi kapcsolat után is feledtette velem az időnként rám törő érzést, hogy többre vagyok hivatott a könyvtárosi pályafutásnál, még az utolsó időszakban sem éreztem úgy, hogy csak akkor lenne teljes az életem, ha létrehoznék valami nagyszabású dolgot. Most azonban, abban a tangeri szobában meglepő erővel rám tört az írás utáni vágy, alighogy kimondtam a hazugságot.
     Azíz meggörbítette a gerincét, mint egy macska. 
     — Apám mindig azt mondta, hogy az írók elrabolják mások lelkét. Kiskoromban éjszakára mindig kulcsra zárta a könyvtárszoba ajtaját, nehogy a könyvekből kiszabaduló dzsinnek megzavarják az álmomat…
     Ismét a poharába meredt. Valahol felsírt egy csecsemő. Újabb perc telt el, aztán egyszer csak egybefüggően beszélni kezdett. Meglepett, hogy milyen választékosan fejezi ki magát franciául. Nem kellett keresgélnie a szavakat, csupán a hangjából kicsendülő zavar lassított beszédtempóján — a szavak mintha valahonnan mélyről törtek volna elő belőle, megakadva hófehér, szabályos fogaiban: szemérmes forrás. Beszéd közben nem nézett fel, nem mozdította meg sem a fejét, sem a törzsét; a poharat a térdén nyugtatta, s minden pillanatban azt vártam, hogy leesik, és a szőnyegre borul a teája.
     — Ájsa. Így hívják a feleségemet. Gyönyörű lány. Szép és határozott. Ritkán járok el otthonról, de ma délelőtt feltétlenül találkoznom kellett valakivel. Balszerencsémre a tervezettnél korábban értem haza. Ájsa nem volt az alsó szinten, a szolgálólány és a szakácsnők azt mondták, legalább egy órája nem látták. Gyalog mentem haza a találkozóról, és a sofőröm, Drissz, feladat híján a belső udvaron aludt egy padon. Először fel akartam ébreszteni, de aztán meggondoltam magam. Felmentem az emeletre, és éppen el akartam kiáltani magam, hogy Ájsa odafenn van-e, amikor… valami zaj ütötte meg a fülemet.
     — És meglátta őt egy férfival…
     Rám kapta a tekintetét, s mintha megint csak valami eszelősség villant volna meg a szemében.
     — Honnan tudja?
     Egy kézmozdulattal jeleztem, hogy ezt igazán nem volt nehéz kitalálni.
     — Drissz fiával volt, Mahmuddal. Majdnem gyerek még. Igaz, Ájsa is csak nemrég töltötte be a tizenhetet. Nem vettek észre. Csak álltam visszafojtott lélegzettel, néztem, ahogy Ájsa… Azt hittem, menten elájulok. Kirohantam a házból, Drissz felébredt, és utánam rohant, térden állva, a lábamba csimpaszkodva könyörgött, hogy ne bocsássam el, de én megszólalni sem bírtam… Eljöttem… Drissz követett a kocsival… beültem mellé, de akkor sem tudtam mit mondani neki… kiszálltam a Place de France-on, elküldtem őt, és csak mentem az utcákon feldúltan, magam sem tudtam, hová…
     Elhallgatott, és a beálló csendet kihasználva kissé zavartan megkérdeztem:
     — Miért éppen nekem mondja el mindezt?   
     Lehajtotta a fejét, s ivott egy korty teát, mielőtt újra felnézett volna.
     — Nekem nincsenek barátaim. Ismerőseim se nagyon. A világtól elzárva élünk Ájsával. 
     — És bennem, az idegenben jobban megbízik, mint egy marokkóiban?
     Nem felelt. Elfordította a fejét, halk sóhajt hallatott, majd újabb monológba fogott, arra kérve, hogy ne nézzek a szemébe. A hangja már nem tűnt olyan zaklatottnak, sőt olyan monoton hanghordozással beszélt, hogy néha előrébb kellett hajolnom, hogy ne mulasszak el egyetlen szót sem.
     — Apám nagyon gazdag ember volt. Maga talán el sem tudja képzelni, milyen gazdag. És mennyire szerencsétlen. A büszkesége tette azzá. Az öccse, Abdullah, aki pénzügyekben jóval ügyetlenebb volt nála, egyvalamiben szerencsésebb volt: a felesége két fiút is szült neki. Apám hiába próbálkozott, csupa lányt nemzett. Szám szerint hatot. Abdullah, az öccse, aki szégyellte, hogy folyton apámtól kell kölcsönkérnie, sosem mulasztott el gunyoros megjegyzéseket tenni apám családfenntartó képességeire. Apám, mint később bevallotta nekem, valósággal betege lett folytonos kudarcának. Nem akadt nála vallásosabb ember a falunkban, és Allah mégsem volt kegyes hozzá. Nem szabadította meg a szégyentől, hogy nem tud fiút nemzeni.
     — Miért volt ez akkora szégyen?
     — Mert abban az országban, abban a faluban, ahol éltünk, akkoriban így gondolkodtak az emberek. És tudom, hogy még ma is így gondolkodnak. A jog mostohán bánik a nőkkel, s ez igazából itt, Marokkóban is így van. Néha megnézem az ottani lányok internetes hirdetéseit. Mind olyan férjre vágyik, aki tiszteli a nőket. Ez a legfontosabb nekik, de csak az első két-három találkozásig kapják meg, ha megkapják egyáltalán. Apám… Nem azt mondom, hogy ő sem tartotta sokra a nőket. Ez így nem igaz. A többiek tették mániákussá. Elvakulttá, megkeseredetten büszkévé. Igen, a többi férfi tette olyanná, akik a háta mögött mind kinevették, élükön Abdullahhal. Alig negyven családból állt a falu, nehéz volt bármit eltitkolni, és minden szégyen százszor erősebben nehezedett mindenkire, mint itt Tangerben. Úgy sejtem, apám a gúnyolódások miatt nem volt tekintettel arra, hogy anyámnak a hatodik szülés után már nem szabadott volna újabb gyereket kihordania.
     Elhallgatott, és sóhajtva felállt a kerevetről.
     — Ne menjen el — állt meg fölöttem. — Ígérje meg, hogy nem megy el!
     Gyorsan megnyugtattam, mielőtt kiment a szobából. Könnyített magán vagy sírt? Ki tudja? Mivel percekig kint maradt, felálltam, az ablakhoz léptem, és megemeltem a függöny sarkát. Üvegajtó volt mögötte, amely egy tetőteraszra nyílt, odakint egy kicsi faasztal párnákból épített fekhellyel, fölötte kifeszített ponyva. Kiléptem a teraszra, ahonnan messzire el lehetett látni. Egy ház lapos tetején ruhákat teregetett egy testes asszony. Az antennákkal teli tetők mögött látszott egy szelet a Gibraltári-szorosból, a kikötőből éppen akkor lavírozott ki egy komp, világos sziluettje lassan mozgott a sötétkék vízben, V alakú fehér csíkot húzva maga után. Rajta kellene lennem, ha nem kerültem volna kívül az időn, futott át az agyamon. Rajta kellene lennem, ha Anna élne. De Anna halott. Talán már én is halott vagyok: mindez már nem velem történik, nem azzal a valakivel, aki a baleset előtt voltam. Az ember százszor is meghal élete során, néha úgy, hogy észre sem veszi. Meghallottam Azíz lépteit; egy pillanattal később nyugtalanul kinézett az ajtó résén. Némán visszamentem a szobába, és visszaereszkedtem a párnámra. Ő is leült, és egy ideig a szőnyeget bámulta. Fátyolosabb hangon szólalt meg.
     — Mondják, hogy anyám nagyon erős asszony volt. De mindent ő sem bírt ki. A szíve megállt szülés közben.
     Éppen cigarettáért készültem nyúlni, de visszahúztam a kezemet. Azíz nem nézett rám, továbbra is maga elé meredt beszéd közben, mintha önmagához intézné a szavait.
     — Bármit is gondoltak az emberek, én tudom, hogy apámat megviselte anyám halála. Nem igaz, hogy azért nem kergette el a háztól, mert szándékosan gyötörni akarta, és mert túlságosan büszke ember volt. A lelke mélyén igenis jó ember volt. Azért tartott ki anyám mellett, azért nem hozott második feleséget a házhoz, mert szerette. Csak harminc nappal anyám temetése után adta át magát az örömnek, hogy fia született. Három napig tartott a névadó ünnepség a házban, három napig az egész falu nálunk evett, még azok is, akik a haláleset után, amikor tilos volt a házunkban főzni, semmit sem hoztak apámnak és a nővéreimnek. Az Azíz nevet kaptam. Azt jelenti: „becses, szeretett”. Engem csak messziről nézhettek meg a vendégek, de nem ütköztek meg ezen, megértették, hogy apám mindennél jobban óv. A dadám, Fátima szerint talán csak Abdullah találta gyanúsnak apám viselkedését. Aztán elmentek a vendégek, és apám attól fogva nekem szentelte minden szabad percét. Kiváltságos voltam, enyém lett a házban a legnagyobb szoba, ő átköltözött egy kisebbe. Fátima szoptatott — ő volt az egyetlen nő a házban, aki hozzám érhetett. Még a nővéreimnek is tilos volt megérinteniük. Egyszer kihasználták, hogy Fátima elszenderedett a bölcsőmnél, és beszöktek hozzám, de ahogy tapogatni kezdtek, felsírtam, és apám szörnyen megbüntette őket. Akkorákat suhintott egy kerékpárlánccal a hátukra, hogy felhólyagosodott a bőrük, és napokig görnyedten jártak. Mindezt Fátimától tudom. A nővéreim attól fogva gyűlöltek és rettegtek tőlem. Emlékszem, gyerekkoromban milyen csend ülte meg a házat. Mindenki halkan beszélt, mint a mecsetben. Havonta egyszer eljött a borbély, egy mulatságos, kopasz kis emberke, hogy levágja a hajamat. Már előre vártam az érkezését, szerettem a harsányságát, tetszett, ahogy játékosan megcirógatja a fülemet. Mindenki más ijesztően komoly volt velem. Aztán a körülmetélésem után a borbély is megváltozott. Ő végezte el a szertartásos műveletet, és véres keze láttán üvöltözni kezdtem, mert azt hittem, az a felfröccsenő, szinte már fekete vér az én vérem a kezén. Továbbra is eljött hozzánk havonta, de apám soha többé nem hagyott kettesben vele, és olyan csendben vágta le a hajamat, hogy szinte hallani lehetett, ahogy a tincsek a kőre pottyannak. Magányos voltam, szótlan és boldogtalan. Ötéves koromtól apám a Korán-iskolába járatott, de barátokat ott sem szereztem magamnak. Reggel Fátima elkísért a mecsethez, amitől alig száz méterre laktunk, délig megállás nélkül recitáltuk valamelyik szúrát, aztán Fátima hazakísért, majd délután megint visszavitt — gyakorlatilag nem volt lehetőségem tanítás előtt vagy után együtt lenni a többiekkel, beszélgetni velük. „Hercegnek” csúfoltak. Aztán egyik nap kitört a botrány az iskolában. Reggel hiába vártunk Ibrahim sejkre, a mecsetünk fkihjére, ahogy itt mondják. Nem jött sem ő, sem az egyik társunk. Később megtudtam, hogy Ibrahim sejk, aki máskor csak a kezét nyújtotta ki az ajtón, ha valaki ajándékot vitt neki, most behívta ezt a fiút, fajtalankodott vele, és a fiú bátyjai éjszaka bosszúból ledugtak egy seprűnyelet a torkán. Apámat megrendítette az eset, mert nagyra becsülte a sejket, aki gyakran megfordult a mi házunkban is, mivel mindennap más családnál ebédelt. Nem sajnáltam őt, mert a pálcájával nem egyszer véresre verte tompább agyú társaimat, és mindig rettegtem, hogy egyszer én is sorra kerülök, de bizonyos értelemben az ő halála pecsételte meg a további sorsomat. Apám nem engedett vissza az iskolába, és később sem engedte meg, hogy gimnáziumba járjak, egyetemre menjek… Inkább felfogadott a legközelebbi városban egy mélyen vallásos, Európát megjárt fiatalembert, aki megtanított számolni, írni-olvasni, angolul, franciául, spanyolul beszélni. Újra be voltam zárva a házunkba, és lassanként mind nagyobb félelemmel töltött el a külvilág. A házunk falai között éreztem csak biztonságban magam; amint kitettem a lábam otthonról, megfogalmazhatatlan rettegés lett úrrá rajtam. Apám havonta egyszer elvitt magával a hammamba. A férfiak közé. Azelőtt, a Korán-iskola előtti időkben a nők közé jártunk Fátimával. A többi asszonynak, akikkel trécselt, ha kérdezik, azt kellett volna mondanom, hogy én Lara vagyok, a nővérem, aki másfél évvel idősebb nálam. Nem értettem, mire való ez a színjáték, ennek ellenére engedelmeskedtem volna, ha kell. Az asszonyok azonban nem kérdezősködtek, folyton-folyvást az idősebb lányok méregetésével voltak elfoglalva, hátha megtalálják közöttük a fiaiknak való feleséget. Mellesleg valóban nagyon hasonlítottunk egymásra gyerekkorunkban Larával.
     Felpillantott, és látta, hogy feszülten figyelek. Már sejteni véltem a titkát, de mindaz, amit mesélt, annyira megfoghatatlan és idegen volt számomra, hogy a sejtelmemet csak halványan mertem megfogalmazni magamban.
     — Nem szerettem a férfi hammamot — folytatta. — Egész más volt a hangulat, mint a nőknél, a férfiak alig szóltak egymáshoz, s akkor is csak csendesen, suttogva. Lassú mozdulatokkal tisztálkodtak, némán, lopva méregették egymást. Néha behúzódtak egy sarokba, hogy a többieknek hátat fordítva, szemérmesen lenyírják a fanszőrzetüket, s ilyenkor apám gyakran rajtakapott, hogy meglepetten figyelem az ügyködésüket. Rosszallóan mordult rám. Indulás előtt mindig figyelmeztetett, hogy az alsónadrágomat nem illik levennem, hogy ez igazából másoktól is illetlenség. Nem tudtam, hogy ez is a színjáték része, de a tiltással felkeltette a kíváncsiságomat, és izgatott, amit időnként megláttam a férfiak lába között. Ma már csak mosolygok azon, hogy milyen naiv elképzeléseim voltak akkoriban. Tudja, azt hittem, én lassabban fejlődöm, mint más fiúk, és szörnyen szégyelltem is magam amiatt, hogy olyan lassan nő ki a… a faszom. Így mondják, ugye? Ne haragudjon, ha ügyetlen vagyok, mi muzulmánok nem beszélünk otthon szexről. Nekem legalábbis nehezemre esik. Pedig Ájsa…
     Félbehagyta a mondatot, mert éles fejhangon rikácsolni kezdett egy müezzin, a délutáni imára szólítva a híveket. Attól tartva, hogy szentségtörést követek el, csak azután gyújtottam meg a számban lógó cigarettát, hogy a hangzavar elült. Azíz csukott szemmel várt, míg újra csönd nem lett. Akkor még nem volt merszem megkérdezni tőle, hogy hisz-e Istenben. Csak hetekkel később, már a másik lakásban. Emlékszem, milyen megrökönyödés ült ki az arcára: egyszerűen nem értette, hogyan juthatott eszembe efféle feltételezés.
     A müezzin végre elhallgatott, ő pedig felállt, hogy szó nélkül kihúzzon egy szál cigarettát a Pall Mall-es dobozomból, amely mellettem hevert egy párnán. Tűzadás közben észrevettem, hogy remeg a keze. Visszaült a helyére, s mielőtt folytatta volna a történetét, mélán szippantott néhányat a cigarettából.
     — Ha jól sejtem, nem Abdullah, hanem a fiatal tanító zsarolta meg apámat. De akárhogy is történt, tízéves koromban egyik napról a másikra otthagytuk a falut, sőt elhagytuk az országot is. Apám Algériába akart menni, Szebduba, ahol élt néhány távoli rokonunk, de valami gond támadt a hatóságokkal, a határra vittek bennünket, és átlöktek ide, Marokkóba. Nem tudom, apám miért éppen Tangert választotta. Soha nem tudta megszokni ezt a várost, az állandó nyirkosság szétroncsolta belülről a testét, mint a búvópatakok a hegyeket. A nővéreim, amint tudtak, más városokba költöztek, Fezbe és Szaléba mentek férjhez. Majdnem tizenhárom éves voltam már, amikor apám hónapokig tartó, hosszú szenvedés után meghalt. A halála előtt néhány héttel különös dolog történt velem. Könnyíteni kellett magamon, és ahogy húztam fel az alsónadrágomat, észrevettem, hogy véres. Egy még nedves, barnásvörös folt mocskolta be. Aztán láttam, hogy a combomra is rászáradt egy vércsík. Kétségbeesetten rohantam apám szobájába, azt hittem, valami szörnyű kórság támadott meg engem is. Apám akkor már nagyon rosszul volt, a tekintetét elhomályosította a sok gyógyszer és hasispor. Odaültetett az ágya szélére, megfogta a kezemet, aztán… Először azt hittem, félrebeszél. Értettem minden egyes szót, de egyszerűen nem akartam, nem tudtam felfogni, elhinni őket. A szavak és az életem között addig volt valami összhanghiány, és most túlságosan nagy sokk volt számomra, hogy egyszer csak egymásba csúszott és összeállt minden, ami addig ingatag, gyanúsan labilis volt. Alig kaptam levegőt. Apám megpróbálta megszorítani a kezemet, de az ujjaiban már semmi erő nem volt, mintha a csontjai helyén már csak víz lenne, vagy levegő. Szerettem volna felzokogni, de nem mertem. Élénken élt bennem egy emlékkép arról, hogy milyen dühösen, szinte már őrjöngve rázogatott meg kiskoromban, amikor férfihoz méltatlanul elsírtam magam, mert a nővéreim csúfolódtak rajtam. Még most, a halálos ágyán sem érzett bűntudatot amiatt, amit velem tett. Bűntudat csak anyám miatt volt benne: biztosra vette, hogy anyám igazából nem a szülésbe halt bele, hanem a szégyenbe. A szégyenbe, hogy ismét…
     Kissé félve felpillantott:
     — Ugye, már az első pillanatban rájött? Ugye, nem a férfiakat szereti?
     Képtelen voltam megszólalni; végül lassan megráztam a fejemet.
     Zavarban voltam. Ha megkönnyebbüléssel töltött is el a gondolat, hogy nem egy férfival szemeztem a McDonald’s-ban, ez az új helyzet ugyanúgy nyugtalansággal töltött el, mintha valóban látens homoszexualitás nyomaira bukkantam volna magamban. Fogalmam sem volt arról, hogy mit jelent, jelent-e valamit, hogy feljöttem egy helybeli nő lakására. Aki ráadásul férfinak adja ki magát. Hiába nevelték annak, hiába az ajka felett a kamaszos, pelyhes bajusz, hiába a lábán a férficipő, többé nem tudtam nem nőként tekinteni rá. És nyomban erős bűntudat töltött el Annával szemben. Azíz kiment, hogy készítsen egy újabb teát; talán időt akart adni nekem, hogy megemésszem a hallottakat. Míg a konyhában volt, szinte néhány slukkal végigszívtam egy cigarettát. Amikor visszajött, nem kerülte el a figyelmemet, hogy valamivel közelebb ül le hozzám. A mentalevelekre meredt, lassan rázogatta felettük a forró tealevet, miközben folytatta a történetét, melynek ezzel még nem volt vége. Ezúttal nem kért meg, hogy ne nézzek a szemébe.
     — Percekig képtelen voltam megszólalni, amikor megtudtam az igazságot. Valami haragot éreztem, majdnem kirohantam a szobából, életemben először illetlenül hátat fordítva apámnak. De nem tettem meg. Pillanatok alatt megértettem, hogy nem volt más választása, csak így békülhetett meg a sorsával. Megbocsátottam neki. Mindent. Azt, hogy elzárt a külvilágtól, hogy a ruhám alatt folyton szoros fűzőszerűségeket kellett hordanom, amiket csak akkor vethettem le, ha nagy ritkán elvitt magával a fürdőbe, megbocsátottam, hogy elrabolta tőlem a gyerekkoromat. És amikor meghalt, mindent úgy tettem, ahogy kérte. Mindenben hallgattam Hasszánra, az itteni barátjára, akinek a gondjaira bízott.
     Nem vette észre, hogy a Hasszán névre önkéntelenül felkapom a fejem, sőt kissé össze is rezzenek, noha minden bizonnyal véletlen egybeeséséről volt csupán szó.
     — Tovább hordtam a fűzőszerű alsóruhákat, sportoltam, hogy megizmosodjak, mindennap megborotválkoztam, hogy megerősödjön az állszőrzetem… Aztán hét hónappal ezelőtt feleségül vettem Hasszán legkisebb lányát.
     — Ájsát.
     — Igen. Hasszán azt mondta, apám is erősen szorgalmazta ezt a házasságot. Először nem tudtam, mitévő legyek, mert Hasszán nyíltan sosem fedte fel előttem, hogy tudja-e a titkomat. Megértettem, hogy két lehetőség közül kell választanom: vagy elbújok halálomig a világ szeme elől, ami azt jelentette volna, hogy semmivé foszlik minden, amit apám felépített, vagy elveszem Ájsát, belevetem magam egy örvénybe, amelybe lehet, hogy belefulladok. Az utóbbi megoldást választottam, mert Hasszán végül mégiscsak elejtett egy megjegyzést, ami arra utalt: tud rólam mindent. De vajon beavatta-e a titokba Ájsát is? Gyáva voltam megkérdezni, s a ceremóniát követő első időszak valóságos gyötrelem volt számomra. Futólag ismertem és a magam módján kedveltem is Ájsát, sőt egyfajta vonzalmat is éreztem iránta, kifinomult, értelmes lánynak találtam, ugyanakkor volt benne valami kiszámíthatatlan, valami hajlam a szeszélyeskedésre, és sejtelmem sem volt, mi lesz az első reakciója, ha még sincs beavatva, és fellebben a fátyol a titkomról. Mert az fel sem merülhetett bennem, hogy eltitkoljak előle mindent. A lelkem mélyén reménykedtem, hogy ő is tisztában van mindennel, de nem sokkal a ceremónia előtt, amikor Hasszán megengedte, hogy kettesben maradjunk egy félórára, és Ájsa az arcomon végigsimítva megjegyezte, hogy én vagyok a legkedvesebb férfi, akivel valaha találkozott, kétségbeestem. Eljött az éjszaka, amikor az ágyamba kellett engednem, és még mindig nem mertem nyíltan beszélni vele, nem mertem levetkőzni előtte. A könyvekben minden olyan könnyű, de a valóságban…
     — Szokott könyveket olvasni? Annak ellenére, hogy tart az íróktól?
     — A könyvek segítenek átélni azt, amit nem élhetek át. És nem mondtam azt, hogy minden írótól tartok. De visszatérve Ájsára: az esküvő után a szó szoros értelmében belebetegedtem a bizonytalanságba. Napokig nyomtam az ágyat magas lázzal, amivel némi időt nyertem, de tudtam: ha elmúlik a betegség, ugyanúgy szembetalálom magam a problémával, mint annak előtte. Rettegés lett úrrá rajtam, iszonyúan féltem a megszégyenüléstől. Egyszer Ájsa az ágyam szélére ülve simogatni kezdte a kezemet, és megjegyezte, milyen kicsi és puha. Akkor majdnem kibukott belőlem minden, de a szavak megint cserbenhagytak. Közben olvastam az interneten egy újságcikket arról, hogy Amerikában vannak nők, akik átoperáltatják magukat férfivá. Az a cikk őrült, kétségbeesett reményt ébresztett bennem, lázasan tervezgetni kezdtem, hogy bármilyen kockázatos is, idehívatok egy orvost, és alávetem magam a műtétnek. De már nem volt idő semmire. Egyik éjszaka felriadtam, és félholtra váltan láttam, hogy Ájsa ott fekszik mellettem az ágyban, és tenyere a… a combom között van. A rémülettől csaknem elállt a szívverésem, fulladozni kezdtem, mint egy asztmás. Azt hittem, mindjárt felpattan, és hisztérikusan felvisít. Ehelyett olyasmi történt, amit elképzelni sem tudtam. Jól emlékszem Ájsa arcára — a szobába beáradt a telihold fénye. Jól emlékszem tágra nyílt szemére, lassan megmozduló ajkára… Biztos voltam benne, hogy mindjárt ideges hahotára fakad. De a feszültség mosolyba csúszott át az arcán. Igen, Ájsa mosolygott. Talán nem is mosoly volt az, hanem inkább kaján vigyor. Feküdtem mereven, mint egy halott, ő meg elkezdett csókolgatni. A lábujjaimat, a bokámat, a lábszáramat, a combomat… És a testem feléledt. Ájulás környékezett, amikor…
     Felém pillantott, majd szárazabb hangon folytatta:
     — Megnyugtatott, hogy nem kell félnem, lakatot tesz a szájára. Mindent tud, de ne féljek, nem kényszerből ment bele ebbe a házasságba. Boldog voltam, szinte csobogott bennem az öröm. Olyan voltam, mint aki hegynyi súlytól szabadult meg. Egyik este azt mondta: „Azt hiszem, páratlanul szerencsések vagyunk mi, Azíz. Mindig is sejtettem, hogy igazi szerelem csak két nő között létezhet. És nekünk megadatott, hogy törvényes házasságban élhetünk együtt egy olyan országban, ahol mindenkinek szent meggyőződése, hogy a nők között egyetlen leszbikus sem akad…”
     Elmélázott egy pillanatra, rövid sóhaj szakadt ki belőle.
     — A testem egyre mohóbb lett. Mintha be akart volna pótolni minden örömöt, amit nem élhettem át gyerekkoromban. Mélységesen csalódott voltam, amikor Ájsa egyik este elutasított. Azt mondta, gyengének érzi magát. Kezdetben csak ritkán fordult elő… aztán egyre gyakrabban. Most már tudom, miért.
     Megköszörültem a torkomat.
     — Most mit tesz? Megmondja neki, hogy…
     — Drissz már úgyis elzokogott neki mindent.
     Rosszul zárhattam be az ajtót, mert a huzat váratlanul belökte, és a függöny hangos surrogással szétcsúszott. Olyan látványosan rezzentünk össze mind a ketten, mint azok szoktak, akiknek rossz a lelkiismeretük, mert valami tiltott dologban mesterkednek. Felállt, hogy gyorsan becsukja az ajtót, és mielőtt összehúzta volna a függönyt, kimeredt az üvegen.
     — Mégis meddig marad itt? — sandított felém.
     Bizonytalan mozdulatot tettem. Miért nem mondtam meg neki nyíltan, hogy másnap vissza akarok menni Sevillába? Talán mert magam sem voltam már biztos semmiben? Azon kaptam magam, hogy lopva végigsiklatom a testén a tekintetemet. 
     Míves aranykarórájára pillantott, majd lassan felém fordult.
     — Menjen le előbb maga. Nem akarom, hogy együtt lássanak bennünket.
     Felálltam, és tettem egy tétova lépést felé.
     — Nem válaszolt, hogy miért éppen nekem mesélte el mindezt…  
     — Gondolkodjon rajta. — Röviden a szemembe pillantott, ahogy ellépett mellettem, de semmit sem tudtam kiolvasni a tekintetéből.
     — Tudja, egyvalamit sehogy sem értek. Hogyhogy nem jött rá senki? Láttam egyszer egy filmet olyan emberekről, akiknek megsérült egy bizonyos rész az agyukban, és képtelenek voltak bárkit felismerni, képtelenek megkülönböztetni egymástól a férfiakat és a nőket. De egy egészséges ember azonnal képes megállapítani valakiről, hogy férfi vagy nő. Egy nő arc- és testfelépítése eltér egy férfiétól, és az agyunk ezt villámgyorsan észleli. S ha ez így van, nem értem, hogyan hitethette el mindenkivel, hogy férfi. Igaz, engem is alaposan megtévesztett az öltözékével...
     — Lehet, hogy tévedésben éltem eddig. Talán nemcsak Ájsa családja tudott mindent, hanem apám öccse, a szomszédok, az egész falu… Hol szállt meg?
     — A Hotel Mamorában — válaszoltam, megfeledkezve arról, hogy reggel kijelentkeztem onnan.
     Kinyitotta az ajtót. Kiléptem a folyosóra, és várakozóan visszafordultam felé, de már nem mondott semmit. Szégyenlősen elfordította a fejét, és halkan becsukta az ajtót.
     Hosszú pillanatokig álltam még a folyosón. Nem tudtam, hogyan értelmezzem a megjegyzését: „Gondolkodjon rajta”. Végül magamhoz tértem, lementem az utcára, és elindultam a medina irányába.
     Lassan alkonyodni kezdett, a levegő gyorsan lehűlt. Időnként hátrapillantottam, hátha Azíz is abba az irányba indult el mögöttem, de nyoma sem volt törékeny alakjának. Mindaz, amit mesélt, ott kavargott a fejemben, mélyen a hatása alá kerültem, de ahhoz túl közeli volt még az élmény, hogy bármit is leszűrjek belőle, akár magamra nézve. Fáradtan kerülgettem az embereket. Egy poros utcában, egy kovácsműhellyel szemben egy félkarú férfi ült a földön. Odébb, egy türkizkékre mázolt ajtó előtt három guggoló kisfiú próbált kaviccsal beletalálni egy üres konzervdobozba. A medinában egy langaléta alak két kézzel a földre taszította a piros dzsekis fiatalembert, aki két nappal korábban fűvel kínálgatott, belerúgott a combjába, majd felpattant egy robogóra, a haverja mögé, aki sebesen elhajtott. A piros dzsekis felült a földön, és torkaszakadtából nevetve utánuk kiáltott valamit. Valahogy disszonánsnak, zűrzavarosnak, fájdalmasnak és értelmetlennek tűnt minden, s időnként olyan érzésem támadt, hogy mindezt én idézem elő, hogy az elém táruló képek mind belőlem vetülnek ki. Reménytelenség- és elmúlásérzet áradt a medina minden egyes kövéből. Mégis, azokban a pillanatokban közelibbnek éreztem magamhoz Tangert, melyet előző este még a világ legszörnyűségesebb városának tartottam, mint Budapestet vagy Párizst.   
     A Mamorában meglepetten bámult rám a recepciós, de megállta, hogy bármiféle megjegyzést tegyen váratlan visszatérésemre. Megkérdeztem, áll-e még a reggeli ajánlata, mire elégedett mosollyal felkísért a szobámba. Ugyanabba, mint előző nap.
     Csak most, esti kivilágításban derült ki számomra, hogy pontosan hol is helyezkedik el a mecset udvara. Némelyik lakást időnként kékes fénybe borították a képernyők. A girhes macska megint ott kóborolt a tetőkön. Nem volt erőm lezuhanyozni, arccal előre az ágyra zuhantam, mint egy tekebábu. Azíz járt a fejemben, majd eszembe jutott a könyvtár — a kollégáim éppen zárni készülnek —, aztán Annára terelődtek a gondolataim, szokás szerint megpróbáltam magam elé képzelni, ahogy fekszik hullafoltos bőrrel a koporsóban — mielőtt még emlékezetembe villant volna a borostás férfi arca és megjelent volna előttem a kép, amint Anna szájába gyömöszöli a nemi szervét, mély alvásba ájultam.