A nyitott spájzajtó kileng az üres konyhába. Matatnak. A hangok olyan lassan változnak, hogy futás közben is rájövök, a spájzban apu keres 100-as izzót. Aztán apu lép ki a konyhába, kifelé nyitott tenyerét bámulva. A lakáson átfúj a szél, meglengeti az üres csillárkelyhet. Apu megáll. Nézi a csillárt. A háta mögött állok, hangtalanul lihegek. Apu még mindig a csillárt nézi. Ekkor lép be anyu egy vasalatlannal teli lavórt szorítva a hasához. A fürdőszoba felé félúton megáll, leteszi a lavórt, a ruhák megrebbennek, s anya visszafordul, hogy bekapcsolja a rádiót. A rádió élesen vinnyog és sistereg. Anya keres valamit, de sehol semmi. A forrásnak induló tyúkhúsleves egyszerre mindent elfeledtet vele, csak velem nem. A kék lángnyelvek lobbanva visszahúzódnak a rózsa alá. Nézem apu hátát, kezemben kés van. Zúg a rádió. Bevágódik egy ajtó. Apa lenéz újra a kezére. Most nem tudom, hogy mit néz; a ráncokat, vagy azt az űrt, amit ezek a ráncok behálóznak. Fejünk felett a lámpa huzalai csupaszon tekeregnek. A spájzajtó, mint egy fehér szárny, újra kitárja magát, épp csak el nem éri a frissen mosott ruhákat. Most ketten nézzük apu kitárt tenyerét. A száraz húst lassan átjárja az üres huzat, befutják az erek, a barázdák, ahogyan a kistükrön kapaszkodik össze a rozsdaháló. A hús megfőtt, anyu visszateszi a fedőt a fazékra. A rádió recsegésének ritmusára pedig éppen ekkor kitáncol egy könyv a helyéről, s fejest ugrik a mélybe. Anya hátrafordul. A levegőben még utoljára megforgatja a fakanalat, aztán közli, hogy ő befejezte, és ebben a pillanatban megértem, amit egy barátom mondott még évekkel ezelőtt: „tudod, én megismerem, ha egy nő ültetett már fát életében.”
      Hárman állunk a konyhában, és valaki fel akar sóhajtani.
      Esteledik. Lassan lehetetlen lesz megtalálni a villanykörtét. Kikerülöm apu merev hátát, és ügyetlenül bevágom a kést a mosogatóba, aztán kiiszkolok a kertbe. Amikor sikerül visszanyelnem a könnyeimet, az ég már majdnem teljesen besötétedett. „Gerbera, gerbera!” — énekli a szomszéd szőke kislány, majd leül a fűbe, s ahogy szoknyáját kezdi igazgatni, combjai finoman szétválnak. „Liliom, gerbera, sárga rózsa, ibolya!” A drótkerítésen át látom, ahogy ültében, törzsének lassú mozgására oldalra csúszik fehér kis bugyija, s leplezetlenségében kitüremkedő tejfehér bőrének látványára feltolul a vér a fejembe; érzem, hogy ver a szívem. Merevedésem támad, a vér ütni kezdi a halántékomat. „Ledobja szirmait, lehajtja levelét, megsárgul és elszárad, szerelmeimnek ad ágyat” — s felpillant, egyenesen a szemembe. Eltép egy szál kankalint, s míg egymást nézzük, újra énekelni kezd. Ekkor szaladok be a lakásba.
      Apu és anyu vacsoráznak. Látom, hogy anyu a sötétben lopva aput nézi. Én láthatatlanul figyelek. A tányér szélén olykor-olykor megkoppan egy kanál, akár a szívverés, és a koppanások lassulnak, végül apu abbahagyja az evést. Feje a levesestányérba hanyatlik.
      Sötét van. A konyhában egy-egy árny remeg. Anyu ide-oda huzigálja a kanalat a tányérban, végül feláll, és a villanykapcsolóhoz megy, ami a szoba sötétjébe kapaszkodó üres csillárkehelyhez van kötve, s lekapcsolja, hogy ne fusson benne fölöslegesen az áram.
      Harangoznak. Késő van. Lázasan állok a hideg konyhakövön, odakint tavaszi hóesés, s egyszerre látni kezdem magam, amint rohanok végig az úton; Liliom! Gerbera! Sárga rózsa! Ibolya!