Mielőtt ez az interjú megszületett volna Tóth Nándor csellótanárral, a Piccoli Archi zenekar karmesterével, többször is beszélgettünk egymással zenéről, irodalomról, alkotásról. Tantermébe belépve mind a mai napig szeretettel fogad. A terem falain számtalan kép a zenekarról, tanítványokról és példaképekről. Egyszer egy hasonló beszélgetésen így vallott zenekari munkájáról és egyben életéről is. „Zenekar csak szeretetből születhet meg. Össze lehet szeretni. Ha a diák nem szereti meg hangszerét, ha a zenekarban egymás mellett ülők között nincs harmónia és tisztelet, ha nincs harmónia a zenekar és vezetőjük kapcsolatában, akkor nincs zenekar. A zenekart, mint egy családot, össze lehet szeretni, hiszen a család is először két ember „összeszeretéséből” alakul, aztán jönnek a többiek, az utódok… Így van ez a zenekarral is.”

Hogyan került kapcsolatba a zenével?

A szülői házban zeneszó mellett nevelkedtem. Édesapám kántortanító volt, természetes, hogy orgonán magas fokon játszott és nagyszerű tenor hangja volt. Édesanyám zárdai neveltetést kapott, gyönyörű szoprán hangon énekelt. Karácsonykor az ő duettjüket hallgattuk a testvéreimmel, énekük még ma is itt cseng a fülemben. Innen hoztam magammal a zene szenvedélyes szeretetét.

Ilyen muzikális környezetből más is lépett zenei pályára?

Mindkét testvérem hegedülni tanult, de az élet más területén találták meg hivatásukat.

Milyen út vezetett Nyíregyházára?

A Debreceni Zeneművészeti Szakközépiskolában kezdtem zenei pályafutásomat, aztán a Debreceni Zeneművészeti Főiskolán folytattam tanulmányaimat. Itt ismerkedtem meg feleségemmel, aki zongorista. Rengeteget koncerteztünk együtt. A főiskolát öt év pályakezdő „akadémia” követte Kisvárdán, és így, innen kerültem Nyíregyházára, a zeneiskolába.

Nyíregyháza számos programot kínál a zene szerelmeseinek. Mit gondol városunk zenei életéről?

Nyíregyháza a mai magyar valóságban kivételes helynek mondható, mert távol vagyunk a fővárostól, Szlovákia, Ukrajna és Románia határainak ölelésében, és ha innen indul el valaki, annak kétszeres, sőt háromszoros erőfeszítéssel kell megmutatni, hogy mennyit ér, muszáj nyüstölni magát, kell a kitartás, de mindez persze nem visszafogó erő, mondhatnám előny és hátrány is egyben.

Ismeretes, hogy a zenei és tanári hivatás mellett irodalmi alkotással is foglalkozik. Hogyan egyeztethető össze e kettő?

Azt, hogy írói szárnypróbálgatásaimat mennyire lehet irodalmi munkásságnak nevezni, nem tudom, mert erről a kifejezésről a nagybetűs irodalom jut eszembe, de bevallom, nem is szeretnék ennek részese lenni. Azért írok verset, novellát, regényt, mert ez mind kikívánkozik, még akkor is, ha ezt rajtam kívül nem olvassa el senki más. A zene és irodalom egy tőről fakad, csak a kifejezési forma más. Mint zenész, a halott kottafejet látom el élettel, és nagyban hozzájárulok, akár mint karmester vagy tanár, ahhoz, hogy élettelen dologból élőt varázsoljak. A másik terület valóban más, de úgy érzem, számomra van egy köztes állapot, egy átmenet, ez pedig a hangszerelés és az átdolgozás, amikor megint új életet adok egy darabnak, például egy zongorára írt opusz átírása zenekarra. Mindez már az alkotás felé vezet. Ahogy az előbb is említettem, az írásnak ugyanaz a gyökere, mint a zenének, csak itt betűkkel rögzítek, és óriási kaland, hogy az ember úgy önti formába érzéseit, hogy az olvasó számára is érthető, érezhető legyen mindaz, amit elmondani szerettem volna.

Melyik kifejezésmód a nehezebb: a zene vagy az írás?

Bevallom, hogy mindkettőnek meg van a maga nehézsége. A zene nem konkrét fogalom vagy dolog, és bár látszólagos szabadságot ad, de millió belső arány van, amit az alkotónak kell megterveznie, zenei nyelven szólva, megkomponálnia. Ha az irodalmat tekintem összehasonlítási alapnak, ebben az értelemben van a kettő között egy közös szál, gondoljunk csak egy frázisra, egy mondatra, ami persze többféle módon alkotható, de csak ha őszinte és hű, csak akkor ér el az emberhez és akárcsak a zene, a hitelességgel, őszinteséggel rezonanciát kelt. Az írás tehát a zenéhez képest egy objektív valami, mert nem biztos, hogy ha két ember elolvassa ugyanazt a szöveget, akkor mindkettő abszolút ugyanazt érzi és éli át. Az irodalomban nagy a kihívás, vajon a rögzítés sikerül-e oly módon, hogy ez az olvasók egyéni, szubjektív beállítottsága ellenére is azt adja vissza, amit az ember, az alkotó írás közben átél. Az írás nagy kaland. Van egy különleges súlya, az, hogy én, amit írok, bármi is legyen az, az első betűtől az utolsóig az én felelősségem olyan szempontból, hogy minden szerepelhet benne, amire az ember a hétköznapi életben nem gondol. Mindennek van egy formája, egy szerkezete, kell egy kompozíciós koncepció, amitől igazán alakot ölthet a dolog. Ez ugyanolyan, mint amikor a zeneszerző komponál, mert csinálhat valaki egy tízperces frappáns művet, vagy kompozíció, koncepció nélkül akár egy húszperces, félórás vacakot.

Hogyan éli meg az alkotás folyamatát?

Ha alkotok, akkor belülre figyelek, figyelek magamra, figyelek az anyagra, ami az ujjaim között remeg, akkor megtudom, hogy milyen formát is kíván. Ha ez nem így van, akkor nem születhet kompozíció, csak „házi feladat”, ami természetesen munka, de hiányzik belőle az élet.

2007-ben jelent meg első regénye Napfény és bilincs címmel, mely, ahogy a borítón is írja, „a külvilág számára alig látható világgal ismertet meg”. A műben feltárul az elhivatott művész és tanár világa, a kórház miliője, egy szívinfarktusból lábadozó ember környezetének reagálása a gyógyuláson át vezető úton. Mi volt a cél ezzel a kötettel?

Más átélni, és leírva átadni az élményeket. A cél elsőként az volt, hogy mindenkinek, aki a hivatását alázattal és odaadással végzi, annak tisztelegjek, mindegy, hogy ápoló, pedagógus vagy orvos. Mindezt persze a személyes élmény váltotta ki, annak a megfoghatatlan csodának a hálaérzeteként, aminek következtében sikerült életben maradnom. Úgy gondolom, hogy mindenki, aki ma Magyarországon szívvel-lélekkel, hivatástudattal végzi a dolgát, mindegy, hogy milyen területen, ilyen dolgokkal találja magát szemben. De a társadalom sajnos olyan morállal rendelkezik, amilyennel, ezeket az embereket nemhogy megbecsüli, inkább kineveti, hogy finoman fejezzem ki magam.

Ezek szerint a Napfény és bilincs inkább önéletrajzi regénynek tekinthető?

Mivel személyes példámat mondom el, önéletrajzi szálakból táplálkozik a regény, de hangsúlyozom, nem rólam szól, hanem azokról, akikről az előbb említést tettem. A regény erről beszél, az alkotásról, a hivatástudatról, a küzdésről, amit azért kell megtenni az embernek, hogy jól végezhesse azt, ami itt e világban az ő dolga.

Ebből fakadóan a mű hangulata inkább optimista, mint pesszimista, ha jól értem.

Az optimizmus varázsos erő, bár ha pesszimistán gondolkodunk, benne van a mai magyar valóságban érezhető, a kultúrát és egyéb értékeket mélységesen aláásó mentalitás következménye. A kultúra exodusa és most nagyon tág értelemben nevezem meg a kultúrát. Ez a kötet akár az általam vezetett zenekar, a Piccoli Archi regénye is lehetne, ami nem egyetlen egy együttes életét ábrázolja, hanem minden olyan ifjú csapatét, akik valóban tartalmas és nem talmi értékeket próbálnak másoknak felmutatni. A kamaszokat életkoruknál fogva is több minden foglalkoztatja, mint ötven év feletti vezetőjüket, de mint pedagógusnak, nagy és szép kihívás, hogy fiatalokkal megszerettessem a zene területét, az emberformáló erőt, amit ennek művelése során szerezhet meg. Azt az alázatot, ami nélkül hitelesen és őszintén nem lenne közös siker, zenekar.

Mint köztudott, a Piccoli Archi kapta meg a Prima Primissima közönségdíját. Talán ez a titka, az alázat, a kitartás és tisztelet?

Igen, és fontos hangsúlyoznom, hogy az együttest jelölték erre a díjra és nem a vezető személyét. A gyerekek, a fiatalok érdeme mindez. Koncertek végén sokan jönnek oda hozzám, hogy gratuláljanak a játékhoz, erre én mindig azt mondom: nem én játszottam, hanem a gyerekek. Sokan azt hiszik, hogy ilyenkor hülyéskedem, pedig nem, ez így van, a fiatal muzsikusoké az érdem!

Mit tart eddigi legnagyobb sikerének?

Nagyon egyszerű a válasz. Nem a tucatnyi nagydíjat, nem a „pedagógiai Oscart”, az Apáczait, nem az európai versenyek dobogós díjait, nem az elkészült huszonkét cd-t és ötvenöt ősbemutatót, nem a világon egyedülálló, a mi zeneiskolánkban látható Vonós Pantheont, a Nyíregyházán újra és újra megrendezendő Európai Vonós Fesztivált. Őszintén, arra vagyok a legbüszkébb, hogy a Piccoli Archi zenekar immár huszonöt éve él, működik, és büszke vagyok a fiatalokra, hogy mind a mai napig önként próbálják, művelik a zenélést, a koncertezést, vállalják a próbákat egyre növekvő középiskolai és egyetemi elfoglaltságaik mellett is. Úgy vélem, ez a legnagyobb siker, amit elérhettem.