Az életem még délután.
Nem emlékszem harangszóra.
Jön Ripolus a parkon át,
körbejár, s leül padomra.

Melyikünk vagyok, nem tudom.
Szívem a választ elhalasztja.
Ő kívül bűzlik, én belül:
egy mítosz hajléktalanja.

Ő észrevétlenebb; pénz csörög,
míg megtelik a kalap.
Tehetetlenségünk szobra.
Mégis én vagyok szánalmasabb.

Őt bűntudatunk élteti:
szégyenünkből elvegetál.
Engem a vers: szebbik arcom;
émelyít siker, tele tál.

Lassan tisztán látok mindent...
a kegyelem perce lehet:
letisztogat, mint egy érmét,
fölemeli emlékemet.

Áttűnök fényen, gondokon,
a félelemből itt-rekedt.
Legbelül akivé haltam,
utánam bámul, s integet.