Mondhatnánk, mert hogy úgy is van, irodalmi társaságot az hoz létre, aki nem tud bejutni a már létezőkbe. Vagy az, aki elnök akar lenni, de ahol tag, ott nem tud. Vagy csak szimplán, a társaság, amelyikben tag, nem sztárolja éppen a szerinte kellő mértékben. Nem az ő könyvét adják ki, nem őt hívják felolvasni, beszélgetni, nem őt terjesztik díjra, ösztöndíjra. Vagy aki mondjuk ebből akar élni, mert le van vajazva, a működési költséget a miniszter/a kurátor/a mecénás vagy valami másik marha adja, a székház az elnök saját lakása (a rezsitámogatásból önálló székhelyre nem futja), elnöki tiszteletdíj van (nagyon szerény!), könyvek kiadására is jut (mondjuk legyen az egyből az elnök életmű-sorozata), tagság meg: a vécés nénitől a portás bácsiig mindenki, ha fejkvótára utalják a zsetont. Lehetne sorolni még, csak hogy kellőképp előkészítsem magamnak a terepet a magyarázathoz, miért is hozott létre huszonegynéhány fiatalember Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében tavaly októberben irodalmi egyesületet. Na igen. Épp ésszel aligha lehetne elképzelni más okot az említetteken kívül, hiszen annyi de annyi társaság van…
    Legfeljebb azt a borzalmasan prózai, már-már áttetsző, túlontúl egyszerű és ezért bizonyára gyanús eshetőséget lehet elképzelni még, hogy mondjuk azért, mert olyan helyen él az emberfia, jelen esetben ez a huszonegynéhány alak, ahol ilyesmi úgy különben nincsen. Mert, bármilyen hihetetlen is, a központi, budapesti társaságoknak a fővároson kívül alig van nyoma…
    Abban az időben, amikor még csak 1, azaz egy darab igyekezett lenni mindenből (na azért persze nem mindenből) ebben az országban, irodalmi társaságból is csak egy volt. És az az egy igyekezett, nagyon helyesen, regionális hálózatot fenntartani. Az Írószövetség Kelet-Magyarországi Írócsoportjának Szabolcs-Szatmár (és később —Bereg) Megyei Tagozata 1977-ben alakult meg Nyíregyházán Katona Béla irodalomtörténész, főiskolai tanár vezetésével és szervezésében. Író-olvasó találkozókat szerveztek, lapszám- és műhelybemutatókat tartottak Nyíregyházán, sőt, könyveket is adtak ki. A „Tiszta szívvel” füzetek komoly eredményei a kelet-magyarországi regionális irodalomnak, akkortájt az Alföld, a Napjaink, a Tiszatáj, de még a Népszabadság is recenzeálta a munkákat. Folyóiratuk nem volt: a Szabolcs-Szatmár(-Bereg) Megyei Szemle nem lehetett az írói műhely gondozója, ahhoz mindig túlontúl tudományos akart lenni (hiszen az Akadémia megyei tagozatának lapja) — akkoriban meg kezdeményezni nem lehetett ilyen mértékben, mint manapság. A szorult helyzetből a helyi kulturális közélet előre felé menekült, így született meg a Hangsúly c. „hangos folyóirat” a regionális rádióadón. De ez egy másik történet. És, sajnos, ez sem túl hosszú.
    Az Írócsoport 1999-ig működött — Katona Béla halála után többé senki sem szervezte újra. Jelentősebb alkotói már pályára álltak — Jánosi Zoltán, Oláh András vagy Antal Attila —, mások, mint a műfordító tagozat munkatársai — Révay Valéria vagy Mizser Lajos —, visszatértek nyelvészeti stúdiumaikhoz, voltak, akik elköltöztek a régióból, s voltak, akik egyszerűen csak abbahagyták, eltűntek, felőrlődtek, elzüllöttek. Maradtak a véletlenszerű és esetleges irodalmi rendezvények, a füzetsorozat helyett a kissé talán súlyavesztett „Nyírségi Múzsa”-kiadványok, s a különféle műkedvelő irodalmi csoportok, melyek lelkesen és kitartóan jelentkeztek és jelentkeznek időről időre rendezvényekkel és kiadványokkal.
    A szűkebb szakmaiság, komolyabb műhely híján, a tanárképző főiskolára tevődött át. Nemcsak a kutatóműhely okán, amelyből 1996-ban az „Év könyve”-díjas monográfia került ki (Jánosi Zoltán Nagy László monográfiájáról van szó), hanem a hallgatók egyre tudatosabb szépirodalmi törekvései révén is. A ’90-es évek második felének Ampha-kör Irodalmi Műhelye több, azóta kötetekhez és díjakhoz jutott szerzőnek, ismert irodalmárnak jelentette az induló állomást (Horváth Orsolya, Nagy Zsuka, Lajtos Nóra, Varga Zoltán Tamás vagy Darvasi Ferenc neve említhető itt rögvest). A mai SZIRT-tagok jelentős része dolgozott ebben a műhelyben, bemutatkozott ott, irodalmi estjein — ahol járt vendégségben Kemény István, Térey János, Borbély Szilárd, Szirák Péter, Jász Attila, Darvasi László, vagy az Új Holnap teljes szerkesztősége többször is, Ficsku Pálostól, Zemlényi Attilástól, Vass Tiborostul, Nyilas Atillástól, Béki Istvánostól és k.kabaistól, de még a Hegyaljai Alkotók Társasága is eljött — ismeretségeket kötött, s végzés után is gyakran visszajárt szenvedélyes éjszakákon untig ismételgetni, hogy mennyire jó volt. Igen, visszajárt, mert a főiskola után többnyire szétrajzott a társaság. A város és a megye nem jelentett megtartó erőt a művészeti törekvéseket dédelgető fiataloknak. De a szépirodalmon túl a főiskola tudományos műhelye is túlnőtt határain: doktorálni, abból a körből vagy hatan-heten, mindenki másik megyébe, esetleg országba kényszerült. És persze más tájakon szerkesztett folyóiratokba, más vidékek kiadóihoz publikálni.
    A SZIRT a régi Írócsoport hagyományait szem előtt tartva, legjobbjainak védőszárnya alatt alakult az Ampha „romjain” — azzal az alapvető céllal, hogy akik itt vannak, azok ne vesszenek el. Legyen műhely, amely ösztönöz, irodalmi élet, amely bekapcsol, társaság, amelyik érdeklődik és figyel. Tagjai között kötetekkel rendelkező írók, költők, díjazott alkotók, irodalomtörténészek és -jelöltek, újságíró-palánták, szerkesztők találhatók, civilben tanárok, képző- vagy zeneművészek, főiskolai, egyetemi hallgatók, esetleg munkanélküli kényszerszabadúszók. A tagság negyven év alatti — idősebb be sem léphet. Az előttünk járó generációból többeket felkértünk tiszteletbeli tagságra, de alapvetően egy szoros baráti társaság jelenti magját, melyet az esztelenségig tágítani a megyében fellelhető, jóval idősebbeket tömörítő társaságok felé értelmetlen lenne. És ugyanígy értelmetlen lenne, a régi írócsoport hagyománya alapján, elszegődni valamelyik pesti írótársaság helyi szárnyának. A SZIRT tagjai révén sok szálon kötődik a JAK-hoz és a FISZ-hez, természetszerűleg, hiszen ott is fiatal írók szervezeteiről van szó, s közülünk többen tagok vagyunk egyikben-másikban, s a lapjárás is ugyanilyen mindenfelé mutató: az ÉS-től a Hitelig terjed a skála — és ez a lehető legnagyobb rendben van így. És ha már lapok, két olyan folyóirat is a társaság mögött áll, mert tagok szerkesztik, mint a Partium és A Vörös Postakocsi — amelyek meg jóformán maguktól is kiáltoznak a helybeli szerzőgárda után.
    A SZIRT-nek, mint az elmúlt hónapokban alakult friss szervezetnek, inkább céljai vannak, semmint története. Eddigi együttes felolvasások és a helyi sajtó, valamint A Vörös Postakocsi tudósításai után a mostani az első alkalom a közös megszólalásra. De azt hiszem, nem vagyok ünneprontó, ha felhívom figyelmüket, hogy ezekben a szövegekben semmi közös nincs — vagy csak valami kevés és esetleges. Mert a SZIRT nem uniformizált esztétika és irodalmi eszmények jegyében fogant. A SZIRT egy hely, ahol írók működnek. Akiket nem irányít senki.