Ha megfeszülni kell, hát úgy legyen.
Kezem, s a lábam szúrják vasszögek
keresztül és az ujjongó tömeg
velem jajduljon fel majd hirtelen
 
mikor kiáltok: Itt az életem!
Nekem szegülhet ifjú és öreg,
szegény, s a gazdag, rossz, s a jó, beteg,
s egészséges — támadjatok nekem!
 
Kitartok én, nem is lehetne más
utam. Magam vagyok, de más magány
ez most, mint volt. Ki tudja, lázadás
 
talán, amit teszek? Vajon ma hány
perc az, mit ad nekünk a sors? Nagyon
kevés. De több, mint egy egész vagyon.

Ősz van. A fákon száradnak, színeződnek az egykor
mindent zöldbe borító, s árnyat adó levelek. Már
sárga-vörös pompában az erdő, s hull az avar, mint
száraz eső — puha rozsda színű takarója a földnek.
Izzik a táj fura ellentétben az éji hideggel.
Alkonyi fényben mintha borostyán lenne, olyan tűz
árad a felhőfoszlányok szövetéből az ember
résnyire zárt két pisla szemébe. Drágakövek közt
válogatok, kotorászok: egészen más ez a száradt
tölgyfalevél, mint ott az a másik. Hát hova nyúljak,
mondd, melyiket tegyem el füzetembe, melyik marad épen?
Félek, az első mozdulatommal tönkretehetném
bármelyiket, hát otthagyom inkább őket a földön.

vacogva húzom össze vállamon kabátomat
a hold fogyó korongja csorba élű pengeként
világít és fagyos leheletével altat el
tucatnyi hontalant a téren ágyuk ócska pad
fejükre harmat ül s a karton ágynemű alatt
vacognak ők is egy kevés bor az mi most talán
hazudni tudja még nekik hogy otthonos meleg
szobában éri majd a reggel őket is s amíg
a nap kelő korongja rájuk újra fényt nem ont
az álom és az alkohol mi őrzi lelküket
 
nem is tudom de szégyellem kicsit hogy én viszont
ha két kerékre pattanok s elindulok haza
nem ócska pad mi vár szobám van és vetett az ágy
s ha reggel ébredek hajamba' nem zizeg levél
lehet hogy így is ők a boldogabbak álmukat
zavarni képtelen dolog szívük lepergeti
s kizárja mind a külvilágot így alusznak el
s az angyalok vigyázva homlokukra fátylakat
borítnak óvja őket itt a hűvös ég alatt

újra enyém vagy elcsavarogtam
évekig és lám visszasodort egy
kósza vihar hozzád sose hittem
volna hogy egyszer még hazatérek
járom az utcáid tereid mind
átalakultak vagy pedig épp én
nem veszem észre önmagamon hogy
más vagyok immár mint ki kamaszként
egykor az első csók örömétől
végigöleltem a fákat a parkban
furcsa szabadság ez nem is értem
hogy mi teremti meg énbennem most
ezt a mosolyt ami boldogságot
tükröz a maszkom: arcom alól is
szépnek akarlak látni ma város
újra szerelmes kiskamasz ébred
bennem olyan más most ez az érzés
hisz tizenegy év hosszú idő volt
visszafogadsz ugye? élni akarlak
mint ki megéli a percet örökké