Kölcsey Ferenc a magyar reformkor azon kiváló írója, aki elsősorban lírai műveivel került a figyelem középpontjába, s ha epikai műveiről esik szó, akkor is elsősorban a Felelet a Mondolatra, a Nemzeti hagyományok, az Országgyűlési Napló és a Parainesis jut eszünkbe. A Kölcseyvel foglalkozó szakirodalmak is csak érintőlegesen tesznek említést két novellájáról és egy töredékben maradt regényéről. Nem vitatható, hogy az epikus Kölcsey nem jut a lírikus magaslatára, elbeszélései azonban méltatlanul szorultak az irodalmi érdeklődés perifériájára, hiszen mind az eszmeiség, mind a műfajtörténet szempontjából fontos szerepet töltenek be a reformkor irodalmában. A két novella, A kárpáti kincstár és A vadászlak az író utolsó pályaszakaszában született, egyediként az életműben, és szinte egyediként a korban, mely lassan tudott táptalajt adni az eredeti kis- majd nagyepikai műfaj kibontakozásának. Nem lehet ezeket a műveket a ’30-as évek kifejlődő szépprózájának említése nélkül vizsgálni, hiszen Kölcsey számos pontban előlegezi a Fáy, Jósika, Eötvös nevével fémjelezhető regényfejlődést, s a romantikus tendenciákat. Novellái nemcsak eredetiek, de hazai problémákból táplálkoznak, a magyar viszonyokhoz kapcsolódnak, s valahol a novella és a regény adta lehetőségeket ötvözve teremtenek jellemtípusokat, s nyújtanak lehetőséget szociográfiai és lélektani ábrázolásmódra.
       A XIX. század elején még tovább éltek a felvilágosodás fordításra és magyarításra vonatkozó törekvései, de a különböző epikai vállalkozásokban — Vörösmarty, Kisfaludy, Kármán — folyamatosan érlelődött az a magyar széppróza, amelynek kiteljesítésében Kölcseynek is jelentékeny szerep jutott. Hogy a „modern” regény megjelenéséig nem töretlen az út, és a fejlődést is egy-egy olyan írói vállalkozás jelenti, mint A kárpáti kincstár, az magyarázható a műfaj szegényebb hagyományaival és különösen a reformországgyűlésig a nemzeti, társadalmi törekvések visszaszorításával. Az olvasói szükségletek fokozódása és a polgárosuló európai irodalmak hatása meghozta azonban az eredményt, a világirodalom sikeres olvasmányai mellett megjelentek az eredeti magyar művek is, nemzeti törekvéseket és romantikus célkitűzéseket eggyé forrasztva. Eleinte kevés volt az olyan szerző, aki az általánosságtól, a nemzetközi viszonyoktól elszakadva a magyar társadalmi életről is tudomást vett, és jellegzetes magyar típusok ábrázolására vállalkozott. Tulajdonképpen a negyvenes évekre teljesedett ki az a folyamat, amely megnövelte a próza jelentőségét a lírával szemben, s bár Kölcseyt meglehetősen korán foglalkoztatták a próza kínálta művészi lehetőségek, csak utolsó pályaszakaszában, 1835 után fordult a novella felé. A prózaepika ekkor már nemcsak a szórakoztató funkció betöltésére vált alkalmassá, hanem elbírta az erkölcsnemesítő kísérleteket is, melyek jól megfigyelhetők A kárpáti kincstárban és A vadászlakban is. Ez a didaktikus célzat elsősorban a társadalomkritikán alapul, s a lélektani rajzzal és a realista látásmóddal néhol már Eötvöst előlegezi.
       Az említett elbeszélések közöl A vadászlak jelent meg először nyomtatásban, az Emlény című Heckenast-kiadványban, majd egy év múlva követte ezt A kárpáti kincstár. Számos szakirodalom valószínűsíti ezt a sorrendet, ám vannak kutatók, akik A kárpáti kincstárt tekintik a legkorábbi Kölcsey-novellának. Kulin Ferenc ezt a két mű közötti művészi-világnézeti fejlődéssel magyarázza, Fried István pedig a mű szövegében található utalásokból vonja le következtetését. Szilágyi Márton részletesen foglalkozik a novellák datálásának kérdéseivel, s arra a megállapításra jut, hogy a Kölcseynek Szemeréhez írott levelei adhatnak kiindulópontot, ezekből pedig A kárpáti kincstár 1837-es keletkezését valószínűsíthetjük. [1]
       Az elbeszélés főszereplője egy szegénysorsú fiatal magyar nemes, Erdőhegyi Pál, aki egy felvidéki kisvárosban tölti a törvénygyakorlat idejét barátjával, Bede Lacival. Késmárkon beleszeret egy gazdag polgárlányba, akit szülei egy vagyonos kereskedőnek, Kraudinak szánnak. Erdőhegyit csak a hirtelen gazdagság vezethetné a lányhoz, s egy legendának hitelt adva kincskeresésre indul a Kárpátokba. A hegyekben egy öreg természettudós, Fabricius úr józanítja ki a fiút, aki belehal ábrándjainak szertefoszlásába. A történet és a jellemek vizsgálatán keresztül próbálhatunk értelmezési lehetőségeket keresni, s választ arra, hogy túlmutat-e a mű az üres ábrándkergetés útját járó magyar nemesség megrajzolásán és kritikáján, illetve hogyan foghatók meg és különíthetők el rögeszme és ideál fogalmai e novella eszmerendszerében.
       A kárpáti kincstár kissé eltér az elbeszélő művek szokásos kezdési technikájától. Mielőtt kezdetét venné a tényleges elbeszélés, az első fejezetben egy az olvasókhoz intézett gondolatsorral, a szerző filozófiai fejtegetésével találkozunk. Köztudott, hogy Kölcsey érdeklődéssel fordult a filozófia felé, s bár szakfilozófiát nem írt, bölcselkedő hajlama lírai műveinek is sok esetben ad gondolati keretet. Nincs ez másképp a szóban forgó novella esetében sem, sőt annyira hangsúlyos ez a rész, és olyan mértékben kapcsolódik a következő fejezetekhez, hogy az értelmezés kulcsát lelhetjük fel benne. Az író bevezető szavai szerint a legnagyobb baj abból eredhet, ha az ember nem rendelkezik a hit élményével. A hit pedig nem korlátozódik ebben az értelemben a vallási szférára, bármely dologról szerzett tudásunk — lehet az profán vagy szent — bizonyosságát jelenti. Rendelkezzen bár az ember bölcs maximákkal, mértékletességgel és szeretettel, legyen vele az Isten által kalauzul rendelt három géniusz — Szép, Jó és Való — sokszor gyenge felismerni őket, mert nem rendelkezik azzal a hittel, bizonyossággal, ami minden körülmények között oltalmazná őt. Ha a fenti sorokra hagyatkozunk, akkor azt a következtetést vonhatjuk le, hogy nem a babona és az ábrándkergetés a főhős, Erdőhegyi Pali tragédiájának elsőrendű oka, hanem az említett hitnek a hiánya. Már évekkel korábban, az Ideál című versben megfogalmazódik, hogy az égi és a profán irányvonalak együttesen határozzák meg a létet, s a lényegi dolgok a transzcendensben foghatók meg, ám nélkülözhetetlen a racionalizált látásmód is. A hangsúly a helyes arányok megtalálásán, a határok megállapításán van. S itt tehető fel a kérdés, hogy mennyire Kölcsey-alteregó Erdőhegyi Pali és mennyire az a több ítélő tehetséggel bíró szereplő, Bede Laci. Taxner-Tóth Ernő szemléletesen fejezi ki, hogy az író megtestesítője egyfelől Bede Laci, akire a több józanság, mint érzelem jellemző, másfelől ugyanilyen hasonmás Erdőhegyi Pali, akiben a sejtés a szívében lebegő ideál körül kering. [2] Máshogy látja ezt Kulin Ferenc, aki szerint Erdőhegyi Pali és Fabricius úr, a garabonciás diáknak tartott öreg természettudós jellemvonásai ötvöződnek Kölcseyben. [3] Kulin szerint Erdőhegyi Paliban az író ifjúkori szentimentalizmusának jegyeire ismerhetünk, Fabriciusban pedig az érett művész puritánságára és aszketizmusára. A szentimentalizmus említése mellett nem mehetünk el szótlanul, hiszen gyakran emlegetik jellemző vonásként Kölcsey kapcsán. Mint művészi kifejező elem számos fiatalkori versében felfedezhető, s ez az egyébként sem egységes és tartós irányzat más elemekkel keveredve, szinte észrevétlenül ömlött majd át a romantikába. A romantikus jegyek A kárpáti kincstárban néhol realista ábrázolással társulnak, s így teszik egyedivé ezt a műfajtörténet átmeneti időszakában írott művet. Bár szentimentalizmus, romantika és realizmus nem válik el élesen a novellában, érdemes külön is szemlélnünk őket.
       Kölcsey szentimentalizmusa az érzelmek utáni vágyódásban fogható meg. A csökkent érzelmi élet hozta el számára a szentimentalizmust, csakúgy mint Erdőhegyi Pali számára. Erdőhegyinél a szerelmi szenvedély hiánya okozza a vágyódást, Kölcseynél más életrajzi vonatkozásokkal is tudjuk ezt magyarázni. Apja, majd édesanyja halála, magányossága és hipochondriája mind hozzájárultak szenvedéséhez, s a szerelem érzését is csak egy gyermekkori élmény következtében ismerhette, ám később nélkülöznie kellett. A szentimentális hangulat tehát nem annyira érzelem, mint vágy az érzelem után, s ez az elvágyódás vezet át a romantikába, mely ebben az elbeszélésben a középkori legendában, a babonában, a kincskeresésében realizálódik. Kölcsey menekülni próbál idegenségétől életében és költészetében egyaránt. A menekülés egyik útja a magányos ember gőgben megnyilvánuló jogos önvédelme, a másik az ábrándozás, amely által megint párhuzam vonható Erdőhegyi és Kölcsey között. A magányos embernek szüksége van egy olyan helyre, ahol a külvilág nem érheti el, s ez a képzelet birodalma lehet. Ha ez a menekvés megszokott életformává válik, akkor lesz valaki ábrándozó. Az író erősen elítéli az élet színét elhalványító ábrándozást, a romantika által kedvelt múltba fordulást: „oly dolgokon függünk, mik nincsenek, nem is lehetnek; (…) boldogságot keresünk föld felett és alatt és a földszíni életet híjában ábrándozzuk keresztül”. [4] De hasonló gondolatokkal találkozunk néhány lírai műben is: „Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?” — írja a Huszt című epigrammában, melynek alapkérdései A kárpáti kincstárban is visszaköszönnek. Azonban nem vonható azonos megítélés alá a műalkotás létrehozásához szükséges tevékeny ábrándozás és a csodavárás, ami Erdőhegyi esetében megfigyelhető. S még az ábrándozás említett formáin belül is szelektálhatunk, aszerint, hogy kötött-e valamilyen tárgyhoz, vagy csupán öncél a lelkesedés. Íróban és hősében mindenesetre van valami közös, ami miatt a mű főhősét illetően sem beszélhetünk tisztán szentimentalizmusról. Az érzései is tettet, akarati cselekvést vonnak maguk után, tehát nem passzívak. Nehéz feladatra vállalkozik a hegyekbe indulván, aktivitást mutat célja eléréséért, nem kívülről várja a megoldást. Vágy, bánat és reménytelenség aktív célkitűzéssel párosul, s ebből a pontból szemlélve sokkal inkább tűnik romantikus hősnek. A kiúttalanság, a válsághangulat, a bús megadás közelíti leginkább Kármán Fannijához és Eötvös Karthausijához, mely utóbbi műben már a nemzedék válsága is megmutatkozik a korszakváltásra való morális alkalmatlanság miatt. De mielőtt a mű társadalomtörténeti problematikáját említenénk, teljesebb képet kell alkotni Erdőhegyiről, hiszen ebben a novellában a társadalmi kritika csak közvetetten érvényesül, a középpontban a lélektani eset áll, és elsősorban a romantika jellegzetes személyiségmodelljének erkölcsbölcseleti kritikájáról van szó. A főhős ábrándjai kötelékéből szabadulni nem tudott, s útkereső gondolatai rögeszmévé válva okozták halálát. Mégsem érezzük egyértelműen az író elítélő viszonyulását, sokkal inkább együttérző, megértő hozzáállását, holott mint írja: „Vak hit vagy babona, vagy aminek hívni szoktátok, nemünk legrontóbb ellenségei közé tartozik.” A „vagy aminek hívni szoktátok” megjegyzése nem azt sugallja, hogy rögeszme lett volna Erdőhegyi gondolata. Lehet, hogy még az ideál kategóriájába sorolható, még ha nehezen is húzható határ e fogalmak közé. Közelebb úgy juthatunk rögeszme és ideál elhatárolásához, ha elgondolkodunk ez utóbbi fogalom jelentőségén is.
       Szentimentalizmusa mellett másik jellemző vonásként a magas szárnyalású, éteri idealizmusát hangsúlyozza Szerb Antal. [5] Nem fér hozzá kétség, égi és földi, szent és profán kettősség, ok-okozati viszonyokat nélkülöző látásmód áthatják az életművet. Összefügg ez a már említett elvágyódással, a földön való hontalansága miatt hiányzott az érzéke a realitások iránt. Idegen volt itthon és idegen volt másutt is, mert inkább egy eszményvilág képe élt benne. Ez az „ideális világ” a másodlagos és örökké idegen valóságos világtól függetlenül megélhető volt és szükséges ahhoz, hogy Kölcsey igazi otthonra találjon. Valószínűleg ilyen otthonra vágyik Erdőhegyi is, akinek ideáljából akkor válik rögeszme, amikor nélkülözi a racionalizált látásmódot, azaz nem ismeri fel szabad ítélőképességének határait, egy másik viselkedésmód lesz a jellemzőjévé, amit Kemény Zsigmond regényének nyomán rajongásnak nevezhetünk. Eszményei, lehetőségei megvalósíthatóságának csak egyetlen, de erőit meghaladó módját ismeri fel, s úttalan kiútkeresése felemészti egész személyiségét. Jó szándékának erőtlensége a rosszat segíti, és gyengesége nem mentesíti a felelősség alól. Szüksége lenne Bede Laci ítélőképességére és tervszerinti cselekvésére, akinek alakja inkább az ellenpontozó szerkesztési elvhez igazodik, ám jelenléte végig passzív marad, képességei ellenére is tanácstalan szemlélődő lesz. Szintén jellemző ez a statikusság a többi szereplőre, Kölcsey novellájából hiányzik az a külső küzdelem, ami néhány év múlva a magyar romantikus regények sajátjává válik. A többi szereplő megformáltsága többnyire szociológiai jellemzésben merül ki, inkább szolgálják Erdőhegyi minél teljesebb lélektani ábrázolását, bemutatva szabadságának és determináltságának összecsapását. Ha nem is hatja át a novella valamennyi rétegét az ellenpontozó szerkesztési elv, a kontrasztok lépten-nyomon megfigyelhetők és nagyon fontos szervező elvvé válnak a műben. A sajátos ellenpontozásnak szimbolikus funkciója van, a szereplők nemcsak azáltal különülnek el, hogy a főhőst támogatják vagy romlásba taszítják, hanem társadalmi hovatartozásuk is jelentőséggel bír. A másik Kölcsey-hasonmásként emlegetett Fabricius is segítségünkre lehet az ideál-rögeszme kérdésben. „A realitásokhoz igazodó, fegyelmezett, a hivatásának és családi kötelezettségeinek élő puritán ember szeretné megtartani az életnek az érzékeny, rajongó, idealista ifjút, de vállalkozása lehetetlen” — írja a természettudósról Kulin. [6] Erdőhegyit pozitív benyomások érik a Fabricius-házba lépvén, Minka nyíltsága, a háziúr szívessége olyan jelek voltak, melyeket nem lehetett figyelmen kívül hagyni. De az ifjú szívében már csak egy cél, az ekkor már rögeszmévé vált ideál lebegett, s amikor meghallotta, hogy a féltett könyv bohó rege csupán, egy élet dőlt romba. Fabricius egy elrettentő példával próbál gyógyírt adni, de ez sem segít, a tapasztalatok sem számítanak. Az ideál önmagában nem okozná Erdőhegyi tragédiáját, bizonyos élethelyzetekben teljesen normális ideál és realitás súlypontjainak az eltolódása, a tapasztalat útján nyert tényekről azonban semmilyen körülmények között sem lehet lemondani. Erre utal a bölcselkedő első fejezet következő sora is: „a keblünkbe lehellett isteni értelem szikrája nélkül széles e föld kerekségén nincs állat, mely az embernél, az erő és természeti ösztönök dolgában oly szegény földtermésnél, alacsonyabb lépcsőn állana.” Jelen van itt a reformkori moralista irányzatosság, mely a megszerezhető értékekre irányítja tekintetünket hangsúlyozva a személyiség önmagával szembeni felelősségét. A műben megjelenő visszafogott társadalomkritika sem a történelmi viszonyok jelentéktelenségét hangsúlyozná, hanem a válságba kerülő jellem belső megoldáskeresésének elsődleges voltát. A célkitűzések megvalósíthatóságát akadályozhatja ugyan a társadalom, a főbb okok azonban az individuum önmaga felett gyakorolt kontrolláló szerepében keresendők. A fent vázolt összefüggésektől nem választható el természetesen a társadalomkritika sem, hiszen az Erdőhegyihez hasonló jellemek morális alkalmatlanságuk miatt nem válhattak a reformkori törekvések megvalósítóivá. Már Horváth Károly azt írta az akadémiai magyar irodalomtörténetben, hogy „Erdőhegyiben Kölcsey a polgárosodás útja helyett az üres ábrándkergetés útját járó magyar nemességet kívánta megrajzolni.” [7] Kulin Ferenc szerint a polgárosulás nehézségeit kezelhetjük ugyan tényként, a teljes és legtöbbször heterogén osztályok társadalomkritikájáról viszont nem beszélhetünk, hiszen mind az Áringer-ház, mind Kraudi, mind Fabricius a  polgárságnak csak egy-egy Kölcsey által jól ismert és tipizált rétegét képviseli. Az Áringer-ház nem egyszerűen a polgárságot, hanem a németajkú felvidéki polgárság legfelsőbb rétegét jeleníti meg. Más megvilágításba helyezheti a kérdést Kovács Sándor Iván, aki Késmárkot Miskolccal azonosítja. Rengeteg tényanyagot felsorakoztató tanulmányában feltárja Kölcsey és a Kraudyak kapcsolatát és a mintául szolgálható személyeket és helyszíneket is bemutatja. [8] Ezt ismerve nyugodtan állíthatjuk, hogy a novella haszonleső nagytőkés Kraudija a feltörekvő magyar polgárság egyik változatának hű megtestesítője.
       A szentimentalista és a romantikus sajátosságok után a novella e részében vehetjük észre a realista jegyeket. Sem „Késmárk-Miskolc”, sem az Áringer-ház bemutatása nem merül ki külsőleges jellemzésben, már itt megjelenik az a realista ábrázolásmód, mely valóságos embereket rajzol valóságos környezetben. Kritikai realizmusról persze még nem beszélhetünk, de ez a novella — s A vadászlak még inkább — már beilleszkedik abba az epikai fejlődéstörténetbe, amely Eötvöshöz vezet. Erdőhegyi Pali és Áringer Nelli finom rajzának, az apróbb utalásoknak és jellemzőknek már konkrét célja van. Nem mellékes, hogy Nelli Victor Hugót és Bulwert olvas, s otthon az angol parlament legújabb eseményeiről esik szó, mint ahogy az sem, hogy Erdőhegyi az elszegényedő köznemesség értelmiségi pályára lépő képviselője, aki az Alföldről származik. Kölcsey ábrázolói remekléséhez tartozik az is, hogy Nellit „tartós szenvedelem” nélküli, „kellemes gyönyörűségű” figurának festi. Nelli vonzódna Erdőhegyihez, de képtelen mélyebb érzelemre, mechanikus engedelmességgel követi erős akaratú anyja és statisztáló apja elhatározását. Harmonikus kapcsolatukhoz nemcsak az érzelmi „együttjárás” szükségeltetne, számolni kell azzal a különbséggel, mely egy alföldi nemes-értelmiségi és egy felvidéki polgárcsalád között van. A két réteg értékszemléletének eltérő vonásai apró utalásokból világosodnak meg. A vagyoni egyenlőtlenség a legmeghatározóbb, de Erdőhegyi érzelmeinek formálódásában, az ideál rögeszmévé alakulásában a jelen körülményeken kívül a Kölcsey által leírt gyermekkori környezet és az ifjúi vonások is befolyásolóak. „… a tárgy uralkodik a lelken, s azt szolgai állapotban tartván, vagy tehetetlenségbe sűllyeszti, vagy oly tettekre határozza, melyek nem tiszta, józan ész, hanem féktelen fantázia befolyás alatt állanak.” — jellemzi a szerző a kialakuló ábrándozót. A fenti tényezők együttesen okozták a szerelmi kudarcot, még ha azonos arányokról nem is beszélhetünk a származást, az anyagiakat és a szenvedélyeket illetően. A realista háttérrajznak, a finom utalásoknak a társadalomkritikával, a polgári fejlődéssel kapcsolatban van inkább szerepük. Nem Erdőhegyit minősíti az, hogy a romló gazdasági helyzetű környezetéből elindulva és a tanulással a művelt embereszmény vonzásába kerülve nem tud autonóm polgárrá válni a gazdasági bázissal is megerősített felvidéki polgárság bizonyos elemei között. A két réteg múlt és jelenbeli lehetőségeivel való szembesülés, az esetleges házasság útján való kontaktusteremtés inkább a polgárság folyamatos egységesülésének és átalakulásának a lehetőségeit villantja fel a novellában. Természetes azonban, hogy az ily módon vizsgált társadalommodell csak a személyiségmodell kritikájával együtt lehet teljes, a nemzeti történelem haladásirányának kijelölése csak az egyént is mozgató erők és tulajdonságok ismeretében lehetséges. Mindezekből egyfajta hatás-ellenhatás fennállása következik egyén és társadalom között, még ha a reformkori moralizmus az individuum belső válságát nem a társadalmi hatások okozataként értékeli is. Helyesen látja Szauder József, hogy az ember eltévelyedését fokról fokra kell megérteni és lehet beigazolni, és igaza van abban is, hogy Kölcsey az irracionális álmodozások mélyén felfedte a társadalmi helyzet determináló erejét, [9] ám A kárpáti kincstár közel sem a politikai gondolatközvetítés effajta eszköze, sokkal inkább a világgal és elsősorban önmagával meghasonló fiatalember lélekrajza, melyben megmarad az etikai és a szociális elvek közös nevezője. Abban szintén előremutat, hogy jellegét elsősorban a jelenhez való viszonyulás határozza meg. Az idősíkokat vizsgálva észrevehető, hogy a múlt csak a romlást okozó babona felidézésében játszik szerepet, s mint az ábrándozás egyik iránya lehet meghatározó.
       Olyan iránymutató epikus műről van szó, melyben az ellentétektől terhes társadalomban egy belső ellentétektől is szenvedő egyén kerül a középpontba, s az író mind az említett társadalmat, mind a szubjektumot képes differenciáltan ábrázolni. Ez azért sikerülhet jól, mert Kölcseyt mindenekelőtt saját személyiségének dilemmái és az ezek feloldására kínálkozó cselekvési lehetőségek izgatják. Az értelmiség azon képviselője ő, kinek még adott a politikától való izoláció lehetősége, de már ott van az a felelősség és iránymutató szerep, mellyel beavatkozhat, a kritikájával alakíthat a körülötte lévő társadalmon. S legyen szó akár alkotókról, akár az irodalmi művek szereplőiről, azért nem szemlélhetjük őket önmagukban, a társadalmi szerepek figyelembevétele nélkül, mert a magyar reformkorban egyén és közösség viszonya alapvetően más volt, mint Nyugat-Európában. Az egyéni értékek nálunk mindenképpen az aktív, cselekvő magatartásban nyertek értelmet, s a személyiség társadalmi integritása az irodalom jellegét is meghatározta. Csak ebben a struktúrában értelmezhető ideál és rögeszme is, nem elvont lélektani kategóriákról van ugyanis szó, hanem filozófiai, művészeti és társadalmi vonatkozásban egyaránt jelentéssel bíró fogalmakról. Az említett jelentés azonban szubjektív voltánál fogva sem könnyen körülhatárolható, mint ahogy Kölcsey írásművészete sem.
       Célom annak érzékeltetése volt, hogy A kárpáti kincstár számos, fentebb említett szempontból nemcsak a századvégi, de a XX. századi novellát is előlegezi, még ha gyakorlatilag elszigetelődött is a későbbi magyar prózafolyamatoktól. Ennek oka viszont nem a műben keresendő. A magyar novellahagyomány esetében a tradíció erősen töredezett, szerves és öntudatos novellaírói hagyományról szinte nem is beszélhetünk. Talán éppen a folytonosságtudat hiánya teszi lehetővé az ilyen nagyszabású epikai kísérleteket, melyek közül sajnos számos remekre szabott alkotás merült feledésbe. De most az évfordulók jegyében Kölcsey Ferenc halálának 170., a Himnusz születésének 185. évében jusson eszünkbe egy 171 éve született elbeszélés is, mely az 1830-as évek sikeres kísérlete volt a novella műfajában.
      
      
Felhasznált irodalom
Horváth Károly: Kölcsey Ferenc = A magyar irodalom története, 3. kötet, Szerk. Pándi Pál, Bp., Akadémiai Kiadó
Kovács Sándor Iván: Kölcsey Ferenc lábnyoma elvész a miskolci porban = Új Holnap, 1996. július
Kölcsey Ferenc: A kárpáti kincstár = Kölcsey Ferenc válogatott művei, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1951.
Kulin Ferenc: Közelítések a reformkorhoz, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986.
Szerb Antal: Gondolatok a könyvtárban, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1971.
Kiadó, 1965. 434.
Szilágyi Márton: Kölcsey novelláink datálása és szöveghagyománya = ItK, 1992.
Taxner-Tóth Ernő: Kölcsey és a magyar világ, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992.

Jegyzetek
[1] SZILÁGYI Márton: Kölcsey novelláinak datálása és szöveghagyománya, ItK, 1992, 440-451.
[2] TAXNER-Tóth Ernő: Kölcsey és a magyar világ, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992, 302.
[3] KULIN Ferenc: Közelítések a reformkorhoz, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986, 125.
[4] KÖLCSEY Ferenc: A kárpáti kincstár = Kölcsey Ferenc válogatott művei. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1951, 144.
[5] SZERB Antal: Gondolatok a könyvtárban, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1971, 21.
[6] KULIN i.m.  
[7] HORVÁTH Károly: Kölcsey Ferenc = A magyar irodalom története, 3. kötet, Szerk. Pándi Pál, Bp., Akadémiai Kiadó, 1965, 434.
[8] KOVÁCS Sándor Iván: Kölcsey Ferenc lábnyoma elvész a miskolci porban, Új Holnap, 1996. július
[9] Kölcsey válogatott művei, Szerk. Szauder József, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1951. 345.