Hogy is kezdhetném a városomról szóló kis írásomat, mint patetikusan. Eszembe jut kisiskoláskoromból egy világoskék, vonalas füzet, melybe egy dátumot s két mondatot kellett írni: ’1326. Az első írásos emlék Nyíregyházáról, Károly Róbert egyik okleveléből. Hírességeink: Krúdy Gyula, Benczúr Gyula, Váci Mihály.’
Egy tömör oldalt írtunk a városról, amit mindenkinek tudni kellett. Eszembe jut a tanárnő is, aki diktálta, névadóra jártunk vele, énekeltünk, verseltünk és egy kisdobos nyakkendőt kötöttünk a nevet kapó kisgyermek nyakába. Mindig izgultam, nehogy nekem adják a kendőt, egyszerűen olyan ronda görcsre kötöttem meg, hogy mindig pironkodtam miatta. Persze a többieknek mindig szépen sikerült. Tíz forintot kaptunk a műsorunkért, és két névadó közti szünetben mindig kimehettünk a Házasságkötő Teremből — amely a város szívében található ma is — és sétálhattunk a belvárosban. A Zrínyi Ilona utcán és a Kossuth téren bámultuk a kirakatokat és havonta egyszer elkölthettük a ’fizetésünk’: ez volt a legklasszabb, csitt-csatot vettem mindig az áráért, büszke voltam, hogy nekem már kilencévesen keresetem van.
Eszembe jut az Epreskert, s a Kossuth utca. Az Epreskert utcában laktak nagyszüleim, az általános iskola sarkában, csak egy úttesten kellett átmenni és ott voltak ők, az én nagymamám és nagyapám. Nagyapám, ha jó idő volt, kiállt a kapuba, italszagát már messzire éreztem, a szája szélén rendre pörköltszaft. Ha tesiórán futottunk a suli körül, mindig leste, hogy hol vagyok, és ha meglátott, kiabált: Hajrá Zsuzsa, hajrá Zsuzsa! Drága nagyanyám, ha hazabattyogott a piacról, két teli kosarából átadott az iskola kerítésén egy almát, egy körtét, egy fürt szőlőt, mikor mit: egyél kislányom, ez a legszebb, ezt neked választottam! Nagyanyám bazsarózsa-arcát még mindig megcsókolhatom… A Kossuth utcában nőttem fel, tanultam meg biciklizni, itt sétáltam a barátnőimmel, itt fogta meg a kezemet először egy fiú, itt haragudtam először a világra, itt határoztam el, hogy én majd más leszek, itt botlottam meg az első kőben…
Eszembe jutnak a belváros kirakatai, a Bessenyei téren a Jereván Sörkert, a szökőkút, a Békebíró és a Green house a Bocskai utcán, a Szent István utcán a Zátony, a Kiss Ernő utcán a gimnázium, ahol érettségiztem, a Sóstói úton a főiskola, ahol diplomáztam. Több száz esendő vers, esendő gondolat, baklövés, fájdalom és küszködés és több ezer kilométer séta, séta, séta a Sóstón, az erdei tornapályán, a belvárosban, az állomáson, lebetonozott utcákon, lebbencstésztás járdákon, borgőzös, szerelmes kisutcákon. Eszembe jut kedvenc padom, kedvenc épületeim, a Nyírvízpalota, a Takarékpalota épülete, a Szent István utca csaknem érintetlen, krúdys hangulata, a Dózsa György utcán a már nem létező Tokaji Bor Bár, a Kispipa vendéglő, a Béke mozi, a randa művházzal szemben a Krúdy mozi, a rendőrség környékén az Egri Borozó, a Jókai téren a Montázs mozi (helyén az a nagy szarkofág, a Korzó épül). Eszembe jut még a megyeháza melletti régi Royal Szálloda és Kávéház, amely az én kislánykoromban Halász Csárda volt, apám dolgozott itt, s ha jól viselkedtünk, kaptunk egy üveg Sztár narancsot vagy málnát, itt, ahol a húgom állandóan palacsintát süttetett a szakácsokkal… És eszembe jut drága anyám ezer arcának illata, simogatása, mosolya, mindene, kis trafikja, ahogy ülök ott, mint a legjobb kicsi lány egy kis széken csendben, és ő kesereg az életen és én nem tudok neki segíteni, pedig értem, már akkor értettem mindent, hogy miért…

Annyi minden történik egy város életében évszázadok alatt, és még ugyanennyi vélt emléke van egy itt születő és itt élő embernek… (lásd fennebb…). Kisebb hazánk — ahogy Antal Attila, a szabolcsi költő nevezi a Nyírség homokán épült éltet — történelmi személyiségeinek tucatjai érték el, hogy a város azzá lett, ami: végérvényesen megyei jogú város. Először 1876-ban Szabolcs vármegye székhelye és 1990-ben újra véglegesen megerősítve. A török uralom alatt majdnem elpusztult, gróf Károlyi Ferencnek köszönhető, hogy ez nem történt meg. A gróf tót nyelvű, evangélikus vallású telepesekkel népesítette be a várost.
Westsik Vilmos, az első Kossuth-díjasunk, a gyenge nyírségi homoktalajok termékenységének javításán dolgozott. Inczédy György, Nyíregyháza első polgármestere szorgalmazta többek között az örökváltságot, amelynek az országban először Nyíregyházán állítottak emléket. Jósa András kitűnő orvos és polihisztor volt, kiről Krúdy Gyula írja: „Hóbortos és európai tudós, a nyírségi honfoglalók sírásója: a kiskirályoktól való figura; röpke gavallér; a legjobb orvos fél Magyarországon…”
Dr. Vietórisz József költő, műfordító, kultúraszervező, a megye legrégebbi középiskolájának — ma Kossuth Lajos Gimnázium — igazgatója, alapító tagja a Bessenyei Körnek (1898), ez a kör adja ki majd 1934-ben a Szabolcsi Szemlét, amely a mai napig a város meghatározó kulturális orgánuma (Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle). Vietóriszt a Magyar Tudományos Akadémia tünteti ki, és a Kisfaludy Társaság is tagjai közé választja.
Benczúr Gyula neve mindenki számára ismerősen cseng, műveit a Nemzeti Galéria és több vidéki és külföldi múzeum is őrzi. És igen, Krúdy Gyula, aki csaknem minden hősét ebből a városból és Sóstóról vitte el a fővárosba és könyveibe…
És a múlt században 10.000 lépéssel Cannes-ba érő Kósa Ferenc filmrendező is Nyíregyháza szülötte és a Bujtosi tó bozótjaiból nőtt ki Balczó András olimpiai bajnok öttusázó is. És mennyi név állhatna még itt, mennyi küzdés, akarat, mely építette, formálta ezt a várost „Hitből és homokból”.
És azóta is itt vagyunk tehát, több mint 700 éve járunk át mindennap két kezünkkel épített nyírfahídjainkon, melyek átívelnek emberöltőket, történelmi századokat, s közös érdekeket, zseniális gondolatokat, terveket, tudományokat kötnek össze. Nyírfáink rizsporos tekintetű törzsein millió lábnyom jelzi, hogy megmaradtunk. Nyíregyháza, mint a nyírfái, gyorsan nő, fejlődik, országunk egyik legdinamikusabban fejlődő városa, pedig homokon élni, homokból teremteni nagy küzdelem. Amit beleírsz, amit ráépítesz, elfújja, elhordja a szél, elmossa az eső. De homokból is lehet maradandó: nézd a homokórát, örökké az időt méri, lombikjában a homokszemek úgy peregnek, mint az életünk, itt a Nyírség szívében.
És hogy is fejezhetném be városomról való gondolataimat, mint patetikusan. Mikor becsukom a szemem, látom a jelent és a jövőt, a szerelmet és a változást, mely mind ez a város nekem. És mikor kinyitom a szemem, látom, hogy egy átutazó talán nem látja azt, amit én, de tudom, hogy neki is van egy ilyen városa, egy ilyen viszonya, mint nekem Nyíregyházával. Ha van kedvük és lehetőségük, jöjjenek el, és nézzék meg az én városom. Mert nekem nem csak dzsípiesz e táj, én tudom, hol született Krúdy, Benczúr és hol Váci Mihály.