E furcsa, talányos kötetcímen elgondolkodik az ember: vajon hol és hogyan lehet a körkérdésnek a vége? A kör, ha jól emlékszünk iskoláskori zordondad matematikaórákon szerzett tudományunkra, önmagába visszatérő egyenes. Persze adódik a költői kérdés: honnét tér vissza önmagába? Egyszerűbben, a körnek nincs kezdete és vége. Akkor ugyan mije van neki? A körkérdésnek, az én elgondolásom szerint ott lehet vége, ahol és amikor a válasz elmarad. Mi, élők, a Teremtő (a létezés) által föltett, erősen kódolt kérdésre, mi mással, az életünkkel próbálunk meg felelni, a körkérdésnek tehát az életünkkel szakad vége. Ha jól gondolom. Ám lehet, hogy a szerző, miként hajdan Arany János tette, csak legyint egyet, mondván, gondolta a fene!
Szenti Ernő valamennyi verseskönyvének enigmatikus, metaforikus címe van: Léghajón a mélybe (1992), Mikor szó érint szót (1996), Édes önbosszantás (1998), Emlékköltöztetés (1999), Időmosás (2001), Kőben csöndbuborék (2003), A lemenő nap sütnivalója (2005). Nem csak talányosak, de egyúttal nagyon szellemesek is ezek a kötetcímek, és mondhatom, találóak, ha megfejti őket az olvasó, egyúttal kulcsot kap a kötetegészhez, a kötetcím mintegy bevezet a Szenti-szövegvilágba. Figyelemre méltóak könyveinek „fülszövegei” is, most a Kőben csöndbuborék c. kötethez írottból idézek: „A költészet adta szavaknak égetően szükségét érzem. Ennek túlzott akarása viszont fejemre hozza azt a veszélyt, hogy maguk alá temetnek a szavak. Így sodródik egymás mellé szükséglet és veszély, megismerési vágy és a dolgok tárgyilagos, már-már szenvtelen kezelése.” Hajszálpontos megfogalmazás, Szenti szépen sorjázó köteteit olvasván bizton állíthatom ezt. A szavak égető fontosságát bizonyítja létezésük, hogy rendre megszületnek, a dolgok tárgyilagos, már-már szenvtelen kezelését pedig maguk a versek, amelyeket egy hűvös, fontolgató elme alkot meg szinte mérnöki precizitással, minden túlzás nélkül. Semmi romantikus hevület, semmi dísz. Szenti nem felejti az ottliki elvet, miszerint a költő (író) a létezés szakmában dolgozik, ennek szellemében teremti meg verseit, a jellegzetes, groteszk Szenti-világot. A költőt ebből következően ő maga valóságcsinálónak nevezi, találóan és igen szellemesen. A prózai önvallomás hitelességének igazolására álljon itt néhány idézet a kötet verseiből: „A sérvet kapott érvek / gyógyultan többet érnek.” (Kísértet), „Se szóutánzat, / se mondatalátét. / Ott jó helyen vagy, / ahol tegnap voltál.”, „Mondhatsz bármit, / csak azt nem, / már akkor olvasható / volt versed, / amikor még meg sem / fogant a fejedben.” (Ahol tegnap voltál), „Ott, csakis ott, / ahol tiltja a tisztesség / a meghamisítás minden formáját.” (Kitépett füzetlap), „Jó neked, a te lelkedben / nem kutakodnak naponta / pénzzé tehető értékek után.” (Építkezős fajta)
Szenti láthatóan kerüli a hamisítás minden formáját etikai és esztétikai értelemben egyaránt. Az igazmondás vágya vezérli, az igaz alatt én hitelességet értek (Hazudj költő, csak rajt’ ne kapjanak! — A.J.), de mondhatom akár pontosságnak is. Meglehetősen gyakran él metaforával, metonímiával, az is eléggé szembetűnő, hogy ezek a képek meglehetősen groteszkek, olykor merész, egyedi képzettársítások. „Ez a múlt már akkor is jövő volt, / amikor kifuttattad a pillanat tejét.” (Kifelé rövidülés), „A gatyája is rámegy a télnek, / ha még holnap is / szakadni fog a hó.” (Mimikri), „A szakmaszeretet hozta össze / az egymástól sokban / különböző évszakokat.” (Az ügyeletes füzetéből), „Téliesített tőmondat, / óramű pontosságú holdtölte.” (A tömegtörvény áldozata), „Megstoppolt pillanat.” (Kísértet), „Hőemelkedéses tavasz.” (Kitépett füzetlap), „Bevárta a tél a tavaszt. / Életkedv-reklám a parányi hóvirág. / Eltájolta magát az égtáj. / Sikerületlen holdtölte. / Hullámpocakos tó.” (Távol az élettől), „Tökös holdvilág, / epilepsziás remény.” (Máshol sem divat), „Szórakoztatja az ősz a végtelent.” (Falból kiálló szög), „Kérette magát a felkelő nap. / Felhőkontyban villámcsat.” (Kártyalapok), „Szót csönd tett el láb alól.”(Hordágy), „Fagykörmét belevájta a tájba a tél.” (A rosszat sehogy). Képei mind telitalálatok, pontosak, segítenek a szövegértésben.
Szenti költészetének másik jellegzetessége az irónia-önirónia. Ez az irónia nem sértő, nem vitriolos, a bölcs ember elnéző humora élteti, s mindig ellensúlyozza az önirónia. Szövegei mögött nem feszül indulat, azok józan mérlegelés után születnek meg, a hűvös elme termékei, pontosabb leszek, teremtményei. Színre lépésük előtt a verseket nem öltözteti ünneplőbe, se maskarába. Kerüli a fennköltséget, dagályosságot, talán nem sértő vele szemben a Veres Pétertől kölcsönvett jelző: „sültrealista”. A versei az ő arcát viselik, az ő arcvonásai jelennek meg általuk: A körkérdés versei Szenti Ernőt viselik magukon. A szerző írásai azonnal felismerhetők anélkül, hogy a neve föléjük lenne írva. Markáns, senki máséval össze nem téveszthető, egyedi stílusa van. Őt nem lehet eltéríteni a saját maga által kijelölt útról, szólhatnak szirénhangú csábítások, udvarolhatnak neki divatok, ő az marad, aki volt. Személyes közbevetés, a költők közül, akiket személyesen ismerek, Szenti Ernő azonos leginkább a verseivel, élet és költészet az ő esetében adekvát. Versei életszagúak, ott van rajtuk a személyiség ujjnyoma, amely a mai trend ellenére nem vonult ki a versből, minden egyes költeményen rajta hagyja hitelesítő pecsétjét.
A Szenti-féle metaforának nem sok köze van a látomásos költészet Nagy László-i képi világához, amely inkább díszítő jelleggel bírt, barokkos ornamentikával, s nem nélkülözte a pátoszt sem. Nála inkább jelentéshordozó funkciója van.
Költészetében akad némi plebejusi jelleg, számos idézetet lehetne felhozni ennek igazolására, de nem akarom ilyesmivel terhelni a kedves olvasót. Csak ízelítőül: „Elől állva maradtál le / a náladnál szerencsésebbektől.” (Kikanyarodás), „Segélyeken tengődik / az otthonosság érzése.” (Érzem az érzést), „Alulról nézi önmagát” (A legalulra került élet).
Szenti Ernő hangja rekedtes basszus, nem a sztártenorok olajozottan működő, ám sokszor hamisan csengő hangja. Az ún. kisemberek, a kiszolgáltatottak élményvilágát jeleníti meg groteszk képei segítségével. Versei inkább gondolatokat inspirálnak, mint érzelmeket keltenek, talán éppen így jut közelebb az igazsághoz, vagyis önmagához, s verseit olvasva mi is önmagunkhoz..
Nem először teszem szóvá, mert meglehetősen igazságtalannak érzem, noha okát nem tudom, hogy bár a hetvenes években már bemutatta őt friss hangú verseivel a miskolci Napjaink, Serfőző Simon és Papp Lajos költő-szerkesztők jóvoltából, csak ötvenéves kora után jutott az első kötethez: Léghajón a mélybe (1992). Úgy tűnik, a kései indulás nem törte meg, nem bizonytalanította el, megtalálta a saját hangját, s azóta szépen sorjáznak markáns hangú, iróniával átitatott költészetét reprezentáló kötetei, s megjelennek versei az irodalmi folyóiratokban is. Józanul, öniróniával tekint a világba, talán a rejtőzködő jövőbe is. Nem megváltoztatni akarja (amit néhány őrült már többször is megpróbált, tudjuk, milyen eredménnyel), csupán helyére tenni a dolgokat, érvényt szerezni az igazságnak, de lehet, hogy csupán a tényeknek, a valóságnak, amely attól gyönyörű, hogy benne élünk, hogy a miénk.