A Zürichi-tó sarkánál álltunk,
Svájc lejtőzött, dúskált és domborult,
ez a harsanó zöld fű, így könnyű,
ötszáz éve nem látott háborút;

mindenfelől zuhogott ránk a táj,
Istenem, mondtad, ez túl sok, túl sok,
a szikrázó víz, egy földnyelv, egy út,
és a háttérben a havas csúcsok;

vasárnap dél volt, újszülött tavasz,
a nap csodakört írt, hókuszpókusz,
és az útjelző pózna tövében
felsírt néhány tő hóvirág s krókusz;

lehajoltál babusgatni őket,
hosszú sálad a füledre csúszott,
de engem a parti fenyves vonzott,
és a háttérben a havas csúcsok;

a zöld és a fehérség mezsgyéje,
a pont, hol a fűszál kristályba vált,
ahogy fölfelé mászol, itt: élet,
s egy lépésre: várod a fagyhalált;

majd eszembe jutott Vaszil Bikov
regénye, az Alpesi ballada,
melyben pontosan így pengett-zúgott
a szél és a víztükör dallama;

legalábbis ilyennek képzeltem
nagykamaszként, mikor elvállaltam,
hogy oroszórára elolvasom,
könnyebb volt, mint az orosz állattan;

igen, Bikov mester két főhőse,
Giulietta és a vadóc Iván
épp ilyen havas csúcsokon kelt át,
keresztül Vaduzon és Hencidán;

egymás eleven sátrai lettek,
egymás párájába feledkeztek,
egymásba fonódó árnyaikból
lettek az oltalmazó keresztek;

s arra gondoltam: keljünk át mi is,
dacolva faggyal és hóviharral,
a legrosszabb esetben, na mondd már,
egy-két svájci határőr megorrol;

de nem mozdultam, mert elhallgatott
az ágakat pengető enyhe szél,
s még mindig a krókuszt babusgattad,
egészen füledre csúszott a sál.

Látod, ez itt a terasz, a kert,
a nagyanyám ültette rózsabokor,
melynek tövéből egy széncinke
néhány zörgő levelet hátrakotor.

Látod, ez itt a magasföldszint,
a széles ablak, négy méter legalább,
táblája mögött ünnepeken
ott ültünk mi, az egész Zsille család,

apám, keresztapám, bácsikám
— lelki szemem egy csoportképet kattint —,
nagynéném és a házigazdák:
nagyszüleim. Sok éve halottak mind.

Látod, ez a nagyapám árnya,
ez itt a nagyanyám lépte a füvön,
látod, a csupasz faágakon
ott lógnak sóhajaik együtt, külön.

Látod, melletted állok most itt,
alattad lüktet a völgyben a város,
hullámzik fénytengere. Látod,
benépesült az udvar, a magányos.