Még nem nyitom ki a szemem, kérődzöm az utolsó jeleneten, a busz ráhajt a hídra, odalent a házak mintha egy építőjáték elemeiből állnának, alkonyodik, a narancsszín lemenő nap eszelős fénnyel vonja be Mari arcát, szinte maszkszerű, nem bírom levenni róla a tekintetem, pedig éppúgy vakít, akár ha a Napba néznék, és erre maguktól felnyílnak a szemhéjaim, a narancsszín ragyogás elenyészik, és meglátom az apró, négyszögletes, lila ébresztőórát.
A szám száraz. Csak a kezem nyújtom ki a takaró alól, épp elérem a poharat. Iszom a vízből, majdnem fuldokolni kezdek, oldalt fekve elég nehéz rendesen inni. Felülök, iszom. Körülnézek. Minden kibaszottul szabályos. Az óra harminc perc múlva berregett volna rekedt hangon, lenyomom a gombját. Fekve nem lehet inni. Mindenem, ami a levegővel érintkezik, didereg. A szemem még nem szokta meg az éles körvonalakat. Az ablakra pillantok, megállapítom, hogy borús az idő. Nem mozdulok, várom, hogy az izmaim érezni kezdjék magukat. Jelenleg csak furcsa öntudattal rendelkező, kocsonyás tömeg vagyok. Azon gondolkodom, nem lehetne-e fordítva. Mondjuk, felkelek, és még nem tudok magamról, kimegyek a konyhába, és arra riadok, hogy kávét iszom. Nem, akkor alvajáró volnék. Holdkóros. Nem, az mást jelent. Talán néha előfordul, hogy az éjszaka közepén kimegyek valamiért, például vizelni, és nem ébredek fel. Viszont arra nem emlékeznék, gondolom. De akkor ki lenne az, aki kimegy, kérdezem magamtól. Erre én nyilván nem tudhatom a választ. Eszembe jut egy kifejezés, muscle memory, valami zenében hallottam, és nem nagyon értettem, mi a fenét akar jelenteni. Biztos semmi köze ehhez. Árnyék, erre is emlékszem, de nem áll össze, csak a foszlányok vannak megint. Na, az vagyok most, árnyék, mondom magamnak, test nélkül, és nem mozdulok. Nehéz elképzelni most, mennyi aktivitásra képes ez a tehetetlen valami. Még mindig fázom, de mintha már érezhető lenne a keringés. A felkeléshez valami vágy kell, kutatok magamban, mi lehet az. Vagy tegyem fel úgy a kérdést, mi legyen az, lehet, ez őszintébb lenne. Esetleg az, hogy ne feküdjek itt tovább, mint egy rakás szerencsétlenség. De ez túl bonyolult. Miért ne feküdhetnék itt, kérdezem, mi okom lenne rá, hogy ne tegyem. Nem lát senki. Bár ez sem biztos. Én látom magam. Nem tudom, jelent-e ez még valaki mást is. Felnevetek, szinte önkéntelenül. Megint itt van. Na, elég. Legyen inkább a kávé meg a cigi. Mennyivel egyszerűbb. Lerúgom magamról a takarót, feltápászkodom, gyorsan magamra kapom az alsógatyát, a nadrágot. A zoknit utoljára, ez alapvető. Először a póló. Valami nem stimmel, ja, bassza meg, fordítva vettem fel. Lehúzom, megfordítom, felveszem. Idétlen röhögési kényszert érzek, de csak egy ferde mosolyt engedek, jó reggelt, te nyomorult, mondom hangosan magamnak, ez jólesik, mintha először járna a levegő a légcsövemben. Végre a zokni, hideg a lábam. Belelépek a papucsba, ezzel a helyükre is kerülnek a dolgok. A papucson nevetni csak szédületes jóindulattal lehet.
Kimegyek a konyhába, felteszem a kávét. Arra gondolok, vajon tényleg voltak-e emberek a világ úgynevezett történelmében, akik mindennek megadták a módját. Például nem tehették meg, hogy csak úgy másnaposan, félig nyitott szemmel összeberhelték ezt az izét, ezt az elhízott madárszerű szerkezetet, aztán húgyoztak, és vártak, mikor jön már le a barna lötty, hanem imádkozniuk kellett, vagy valami rituálét csinálniuk, hogy a barna lötty le is jöjjön, és olyan legyen, mint máskor a jó kávé. És ugyanez a cigivel, a húgyozással, a reggelivel, a házból való kilépéssel. Nem, nem hiszem. Begyújtom a gázt. Persze, miért lenne érdekes, mit gondol egy olyan ember, aki már semmit sem csinál így. Egyetlen dolog sincs, aminek megadnám a módját, azaz többet foglalkoznék vele, mint amit a tevékenység maga gyakorlatilag igényel. Bemegyek a vécébe, vizelek. Nyitva hagytam az ajtót, ez undorító szokás, még akkor is, ha nem lát senki. De én látom magam, ha ez számít valamit. Megadni a módját, ismételgetem. Mi lehet valaminek a módja. Van neki egy bizonyos módja, vagy kialakul? Például én is kialakíthatom valaminek a módját? Persze, felelem magamnak, de az csak rám vonatkozik. Mások valamijeinek a módját nem határozhatom meg. Illetve mégis, ha az illető elfogadja ezt a módot, vagy alkalmazkodik hozzá valamiért. Megmosom a kezem, az arcom. Belenézek a tükörbe. Úgy érzem, az arcom először mozdul meg, ez nyilván nem igaz, de az valószínű, hogy a szemem most nyílik ki rendesen.
Visszamegyek a konyhába, a kávéfőző hörgése erősödik. Állva maradok. Az a kézenfekvő kérdés, folytatom, hogy mi okból fogadná el valaki, ahogy én a dolgok módját meghatározom, mi okból alkalmazkodna egy ilyen meghatározottsághoz. Nem hinném, hogy azért, mert én jobban tudok valamit. Talán személyesebb okból, vagy nem is tudom, mindenesetre a tévedéssel nem lehet számolni, még akkor sem, ha nap mint nap megtörténik. De ne menjünk el ilyen irányba, már megint. Kitöltöm a kávét, cukrot szórok bele, kevergetem. Most tűnik csak fel, hogy a saját neszeimen kívül nem hallok semmi mást. Fülelek. Pedig a város alapzaja elég erős, ha koncentrálok, szinte zúg a fülem tőle. Nem is értem, hogy nem veszek róla tudomást. Most ki tudom venni a közelebbi járművek robaját is. A ház előtt elhúzó busz miatt rezonál az ablaküveg. Érzem, mikor vált pirosra a lámpa a saroknál. De újra be tudok záródni, és ismét csak a kanál és a csésze csörömpölését hallom. Tulajdonképpen mégis megadom a módját a dolgoknak. Csak ennek látszólag semmi értelme. Minden, ami kiszámítható, mindennapos, bizonyos értelemben rendszerszerűen működik. Sőt, teszem hozzá, idegen szemlélő számára akár még egyfajta rituálénak is tűnhet. Egy nagyon idegen szemlélő számára. Mi viszont, ha valaki túlzásba viszi az ismétlést, megadja a módját, akkor azt úgy nevezzük, mániákus, megrögzött, monomán, hasonlók. De csak mennyiségi különbségek alapján, gondolom. A reggeli agymenés, amennyiben nem fejeződik ki látható vagy hallható formában, nem számít mániás esetnek. Ráadásul itt úgyse lát senki. Csak én.
Leülök, rágyújtok. Szerencsére a dohányzás szintén nem minősül esetnek. Még. Kifújom a füstöt, beleiszom a kávéba. Nem rossz, gondolom, elmegy felkeléshez szükséges vágynak. Jobb híján. Egyébként, amíg az ember csak otthon gyakorolja idétlen megrögzöttségeit, addig nem lehet felelősségre vonni, mármint mások előtt, úgy értem. De ha egyszer kiviszi őket az utcára, fűzöm tovább, de megakadok, és arra gondolok, hány olyan embert látok naponta, aki oda se bagózik arra, ki vagy mi van körülötte. És vajon hány olyan van közöttük, aki úgy képzeli, tényleg valami rituálisat cselekszik, kérdezem. És hány olyan, aki tényleg? Röhögök, leverem a hamut, szívok egyet a cigiből, iszom rá egy kortyot. Egy nagyvárosban elég sok minden elfér, akarom mondani, észrevétlen marad. Mert az nem észrevétel, hogy látjuk, de leszarjuk. Persze, nem hiszem, hogy tenni kéne valamit. Én aztán nem. Én csak igyekszem nem beszélni magamban, még itthon se, ha egy mód van rá. Ezen tényleg röhögnöm kell, a torkomba megy a füst, köhögök.
Elnyomom a cigit, de nem akaródzik felállnom. Az a hülyeség jut eszembe, hogy tulajdonképpen a nem hétköznapi, nem kiszámítható dolgok is lehetnek egyfajta rendszerben, csak éppen nem olyanban, amit én felismerek. Mert az a hülye kényszerképzetem van, hogy csak ami ezerszer van ugyanúgy, az van igazán. Mivel a mindennapjaim mindennapos tanulságaiból élek, jóformán észre sem veszem, hogyan kapcsolódnak ezekhez a rendkívüliek. Már ha vannak olyanok, és nem csak kinevezzük őket azoknak. Épp emiatt, teszem hozzá. Fel kéne állnom, mennem kéne tusolni.
Megeresztem a vizet, várom, hogy melegedjen. Hirtelen forró, elkapom a kezem, a könyököm beverem a falba, a kurva életbe, csattanok fel. Na, ebben nincs semmi rendkívüli, fűzöm hozzá. Megpróbálom még egyszer, most már jó a víz, belépek a tus alá. Ezt megint önkéntelenül csinálom, nem is kell odafigyelni a sorrendre, farok, combok között, fej, mellkas, köldök, hónalj, hát, segg, a kezek és a lábak már maguktól is vizesek lesznek. A szappanozás ugyanez. Rendszeresen így csinálom. Automatizálom, hogy másra is jusson időm, furcsamód ugyanakkor. Például agyalni valamin. A szappanozástól feláll a farkam, érzem a súlyát. Lenézek. Most arra gondolok, hogy kiverjem-e. Ez még annyira sem kellemes kérdés, mint hogy igyak-e még egy kávét. Átsuhan rajtam valami emlék, nem kép, inkább hang, a víz csobogása, nyögések, meg még valami, és hirtelen undor fog el, hogy hallgatni fogom a saját halk, visszhangzó lihegésemet, el is múlik a merevedés, gyorsan lemosom magam. Elzárom a vizet, kilépek a kádból, megtörülközöm.
Nem világos, gondolom öltözés közben, miért kellene másnak is, például a váratlan, nem kiszámítható dolgoknak is egy kurva rendszert alkotniuk. Egyáltalán, bárminek. Na jó, mondom magamnak, a szappanozásnál világos. Rápillantok az órára. Csessze meg, mondom fennhangon, elkések. Felkapom a pulóvert. A hifihez lépek, felkapok egy CD-t, berakom, elindítom. Felhúzom a cipőt, a kabátot. Valami lassú, tiszta gitártémát hallok. Kutatok az agyamban, mi is ez. A bal zsebembe gyömöszölöm az igazolványt meg a bérletet, a jobba a cigit és az öngyújtót. A Sign Stoned, hát persze, de rég hallgattam. Nem is tudom, hogy került most a kezem ügyébe. Megborzongok.
Állok az ajtóban, és hallgatom a zenét. Végre észreveszem magam, kikapcsolom a CD-t, kilépek az ajtón. Bezárok, lemegyek a lépcsőn. Kinyitom a kaput. Nem indulok azonnal. Beleszagolok a levegőbe. Most sem érzek mást, csak benzinszagot, mint rendesen. Felnézek a szemközti irodaház homlokzatára. Látom a visszatükröződő eget. Balra fordulok, sietek. Azon kapom magam, hogy a szám folytatását dúdolom. Emlékszem a szövegre. A fejemben szól a zene. Nem hallom az utcai zajokat. Csak erre a nehezen megfejthető, a dallammal teljesen összefonódó versre figyelek.