A völgyben már nyílnak a zsalugáterek,
Hamlet tombol egy vidéki súgólyukban,
vaksin pislog a siserehad.
Egy új valóság kanalazza a tyúkhúslevest,
s gyönyörködik az ipari kultúrtüneményben.
Egy nagy semmi közepén gyűlnek a jelek,
új dalok zengnek a lila csillagködökben.

Kanóc ég, pislákol: turbo dekadencia.
Izzó hasábok préselik magukat jelenbe, múltba.
Zsíros, taknyos felhőket cibálnak
északra a böjti szelek.
Szaggatják lelkünket, belünket
régi kedvesek, borok, tavaszok.

Az asztalról némán csordogál Holofernes bikavére.
A tavasz beleveti magát a városi kanalizációba.
Krisztus után kétezer, kétezer idézőjel,
böjtöl a világ. Orfeusz feldarabolva.
Fejünkből gondokat űznek szőke, tavaszi szellők.
Szétroncsolok egy módbeli segédigét:
mással boldogtalanok a lányok.

Alig tizenhat percre a valóságtól,
nyeli a földszínű, olajízű nyomorúságot
a lomha, tompa bonyolultság.
Valaki egy differenciálhányadost szappanoz.
Bomlik a fény a síneken, húsvét közeleg,
böjtöl a világ, böjtöl a szív bal fele,
böjtölnek a vérebek.

Mindennapi apokalipszisünket
add meg nekünk ma,
nyereg alá rejtett magyaroknak,
nehéz hitünkben megmaradni,
add meg nekünk, add meg
mindennapi tudathasadásunkat.

Átpréselem magam egy kettősponton:
szitál az ég, lemosnak mindent a savak.
Gyönyörködnek a pillanaton
túl nem látó boldogok,
közben falják a férget, a kukacot.
Az idő zokog a füstben,
s az idézőjelben szelíden lobognak
a mentolos mondatcsonkok.

Szilágyi Lackó. Red Hot Tattoo.
Ülök pad azon délután,
szabad asszociációk kusza végtagokkal.
Ömleni csontzene, a lehető legjobb értelemben.
Born to Be Wild. Születni vadnak, rosszcsontnak.
Születni punknak, születni Lackó és Zoé,
a halott macskák királynője.
Indítani vállról rakéta. Robbantani egy kis daganat.
A lényeg adott. Joy Division:
Dead Souls, She’s Lost Control.
A dobost nem lehet kirobbantani.
A bőgő korrekt. Mindent tud.
Akusztikus múzsa. Az gerjesztő.
Ördög és pokol, média-terror. Punk and roll

Ülök pad azon délután. Naplemente sugárút.
Ez is ki van pipálva. Bevettük, megettük.
Pitbull az egész világ. Nagyon profit..
Rebel, Rebel! Nyoma veszett az időnek.
Minden olyan gyorsan történt. Lázadj, lázadj!
Mindent elnyel a középszerűség, a psziché,
a pánik. Érkezni fájdalom, keserűség. Menni
föld alá halál és túlélés. Nem belenyugodni!
Semmibe. Nem nyugodni! Neeeemm!
Bombák látni felrobbani. Nur bomba kommer.

Ülök pad azon délután. Menni narratíva.
Menni Berlin, menni Párizs.
Punk’s Not Dead! Oi! Oi! Oi!
Veszprém über alles. Zoé bárkájában
a rosszcsontok ijedten morgolódnak.
A félszemű banditák száz mérfölddel
bele egy téglafalba. Go narrative! Go isolation.
A semmibe vezető út zenékkel tele.
Munkát, kenyeret, patkányt, egeret!
Ez lenne hát az utolsó kötélen táncoló pogó,
a labirintus vége. Lackó és Bada,
menni underground, oké, cselendzser!

Vége hát a nyárnak, vége a kókadozó rapszódiáknak.
Vetkeznek a fák, lombjukat hullajtják,
nem védenek már a rongyok, a fényes göncök és kacatok.
Csipkebogyó csordogál a szamovárból.
A nyár és a tengerparti föveny csak emlékünkben dereng.
Ősz türemkedik halkan a Buhimban,
savas eső csepeg az epeszínű fellegekből.
Zakatol a nagy daráló, pörögnek a malomkövek.
Holnapra talán mind megőszülnek a falevelek.
A Bakony lankáin Koppány zordon szelleme táboroz.
Nyáj illata terjeng a közép-európai délutánban.
Az esztendők galambcsapatként röppennek tova.
A naptár pletykákkal tele és a rózsák kései ragyogásával.
Táplálkozik velük a lelkiismereted.
Folyondár, lonc, tejszínhab-korlát.

Vagyunk hát nyakig az őszben.
Vagyunk esendő, bohém mákvirágok,
vagyunk némi visszhang, maroknyi csönd.
Nem vagyunk már itthon senkinek se.
Vár ránk egy veszprémi naplemente és egy kósza szivárvány.
Maholnap tél hirdeti dogmáit efelé.
Semmi baj — súgja egy tündér a Séd partján,
vállán és halmain egy halványzöld törölköző.
A víz tükrén elmosódó kedves arcok: Ányos,
a Cholnokyk, Csikász és Verancsics.
Mind embermagas katedrálisok. Meg temérdek árnyék,
töredék. Kémény, toronyház, viadukt.
Tájdarab egy húszfilléres bélyegen.
Hatalmas mennyiségű közhelyek.
Vége hát a nyárnak, a kozmetikának.
Ősz tündérkedik a Buhimban.
Szél kotor levelet, embert, elemet.
Ugye, nem baj: bennünk is lakozott
egy kicsit a végtelen.