Hajnali ébredés után
a körbenéző váza
töretlen kitartással
felügyeli ágyam.

A számok erőtlenek,
többször is elfutnak százig.
Fejemben többé nem kering
a szárny nélkül elröppent álom.

Kipkop, kipkop, kipkop.
Az első pár tűsarok.
Jeltelen lesz a pillanat,
mikor vázám eltörik.

az alkony vak redőny
fényei szétfutnak
akár az egerek

ideg nem koordinál
mint száraz fűszál
valónk megtörik

Kétszer harminchárom éven át
hiába álmodoztam annyit Washingtonban
— tán elégedetlenebb vagy
prédikáló fiaddal,
mint Bellini képén a Madonna.

Csöveitől elszakított tuskó,
kihajtani már nem tudok.
Vakond-járatokban,
egérutat nyerve,
kettőhússzal gurulok.

Beborul.
A napszemüvegárus szomorúsága
az esőkabátárus öröme.

Kiderül.
Az esőkabátárus szomorúsága
a napszemüvegárus öröme.

Bűvös száma a hatvanas,
háromszor is egymás után.
Sziszeg a szél szárnyai közt,
matrózok rettegik bután.

Mikor hosszan levitálva
ficánkoló pikkelyt remél,
zsákmány után gravitálva
vízbe annyi métert lemér.

Mikor hova, ott van hona:
Florida vagy sarkvidék, mert
csapkod a szárny oda-vissza
annyi ezer kilométert.

S annyi éveinek száma.
Önnön magát hajtja messze,
hogy megszülve hajnalait
halrajait legeltesse.