Egy alkalmas tavaszi napon sétáljunk el a Nagyszombat utcai amfiteátrumtól az Árpád híd alatti kiállításig, majd HÉV-vel utazzunk ki Aquincumba. Ott az építészeti és a mindennapi életet felidéző tárgyak közelségében tegyük kezünket egy kőre, amelyik immár közel kétezer éve vár érintésünkre. Engedjük reánk hatni az idők forgószelét, amelyik felkap, megpörget és kijelöli helyünket az évszázadok tarka forgatagában.
Ha valamilyen oknál fogva most éppen nem áll módunkba a fentiek szerint eljárni, ne adjuk fel a reményt — egyszer sikerülni fog, ha valóban akarjuk.
Addig is vegyük kézbe Gyimesi László barátunk „Óbuda, itt belül” című karcsú verseskötetét és Ő elkalauzol sétánkon, mind a négy, számunkra érzékelhető dimenzióban.
Hogy miért éppen Gyimesi László kalauzolására hagyatkozzunk? József
Attilától tudjuk, hogy a költő „az adott világ varázsainak mérnöke” és választott vezetőnk költő a javából. Mert hát mire is jó a vers?
Lehetnek más vélemények is, ám mi úgy gondoljuk, hogy a vers
rendeltetése alapvető emberi érzések és gondolatok érvényes megfogalmazása és közkinccsé tétele.
Melyek ezek az alapvető gondolatok Gyimesi László verseiben?
Belelapozunk a könyvbe és meglepetéssel tapasztaljuk, hogy bizony nem  egy költővel hozott össze a jószerencse, hanem legalább néggyel. Nevezetesen a véghetetlen Kozmosz lakójával, világunk féltő gazdájával, a hív magyarral és egy antikba forduló, megélt mikrokozmosszal.
Mi a legfontosabb mondandója számunkra?  Egyenes kérdésre egyenes válasz. Az, hogy Aquincum a miénk! És nem csak azért, mert fővárosunk  jelentős részével él történelmi társbérletben.  Valóságos csoda, hogy  Rómától távol ezen a huzatos Dunatájon vagy háromszáz évig fennmaradt és virágzott egy város vízvezetékkel, csatornázva, közvilágítással, közfürdőkkel, központi fűtéses házakkal, polgárai kulturális igényeivel és féltve őrzött polgári szabadságjogaikkal. Ezt a csodát teszi számunkra érthetővé, megfoghatóvá Gyimesi László. Ne hallgassuk el, kissé talán figyelmünk perifériájára szorítva Óbuda számos egyéb ékességét. 
Szokták mondani, hogy a régi rómaiak sok mindent tudtak magukról és a világról. Csak egyet nem tudtak. Azt, hogy ők a régi rómaiak. Pedig ha tudták volna! Vagy talán sejtettek valamit? Minden esetre a hatalmas méretű kő szarkofágok mintha erre utalnának. Ezek az örökkévalóságnak készültek! És lám, egy általuk soha nem hallott nép időben távoli, de lélekben oly’ közeli fia megszólaltatja ünnepeiket és hétköznapjaikat, örömeiket és bánataikat. Tehát nem a „régi” rómaiakat, hanem hús-vér embereket, akik esznek, isznak, lakomáznak, szeretnek és csalódnak, vezényszóra menetelnek és akárcsak manapság, szemtelen megjegyzéseket tesznek az útjukba kerülő nőkre,  felépítenek és üzemeltetnek egy várost, akik törik magukat és ha kell másokat, az annyira áhított római polgárságért. Természetesen mélyen lenézik azokat, akik nem polgárai a Római Birodalomnak, sőt nem is vágynak ilyen tisztességre. Jól megvannak azok a saját barbár mivoltukban! Talán nem is tudták, de mi már igen, hogy így járultak hozzá a világ sokszínűségéhez. Ezt a sokszínűséget is tükrözik Gyimesi László versei. Ha én római császár lennék, Aquincumba vetődve bizony soron kívül megadnám költőnknek a római polgárságot. Nem kellene neki huszonöt évet szolgálnia valamelyik légióban, mint azoknak, akiknek síremlékét ma megilletődve bámuljuk.
 Ami a nem aqincumi verseket illeti, költőnk nem tartja helytelennek költészetét annak a szivárványnak színeivel ékesíteni, amelyik Balassi Bálinttól  Csanádi Imréig ível, vagyis egyszerre lenni modernnek és formahűnek, ugyanakkor érthetőnek. Sorai lerakódnak az emlékezetben és más-más szögben, újra meg újra kivetítődnek egy képzeletbeli vetítő-vászonra, mindig régi és egyben megújított plasztikussá tett formában. Tegyünk próbát például a ”Kezedben égő pántlika” című versével, de legalább annak utolsó négy sorával:

Ha közhelyekre térdepelsz
Kivesznek égi szárnyasok
Ha jámborokra nincs időd
Megejtenek az ordasok

Külön figyelmet érdemelnek a magyarságra büszke és ugyanakkor szerénységről tanúskodó versei. Talán nem is gondolt rá, de érzékelteti, hogy ő egy nagy (vers) kultúra teljesjogú birtokosa.
A csábítás óriási! Ennek ellenére elmarad a szokásos versbírálati élveboncolás. Ne essék szó a nyelvi eleganciáról és leleményről. Ne a klasszikus formák fölényesen biztos kezeléséről, az önmagával vívott küzdelemre serkentő műgondról. Arról a képességről, amivel a szerző megszólítja olvasóját, mintha mondaná: - Barátom, ezt a verset NEKED írtam!
Ha pedig így van, akkor tessék olvasni!