kopaszra gyötri
a fákat az ősz

bejövök az erkélyről
a távolságot
teámból kortyolom
a bergamottól
olvad a méz
felkavarnám de minek

(ahogy a szél ágakat ingat)

egy évet el-
engednek megint
erőtlenül vissza-
hull a kéz
s már a bögre
alján találom
magam hogy
inkább nézek
mára 
            >idejekorán<
valami örökké
                        után

hogy már megint az erkélyen s még mindig nem borulsz,
januári tavasz van,
tél sehol,
ahogy magad sem pihensz igazán,
a szétfoszlani nem akaró,
majd harmincéves szivacsfotelból hajolsz előre
a kék csészéért,
hogy belőle a félig zaccból lefőzött kávét,
közben Miles és Bird fújják a bebopot,
szétszakadó cumulusok alatt,
felhőfodrok közti kék öblökbe vágysz,
de a fényfoltok elvakulttá tesznek, tudod te is,
hisz verset már régóta nem írtál,
az erkélyen kezdted, s fejezted akkor is,
de kezded-e majd, vagy folytatod,
ha borul minden,
ahogy most óvatosabb a bőgő
a kiszűrődő jazzben,
Miles és Bird, és eszedbe jut Deák és Kemsei,
hogy figyeljetek az öregekre,
szerda délutánok az Írószöviben, lesz-e még,
vagy mindig a végére érkezel, mint az ékezet, vagy áthúzás,
kérdőjel, kettőspont, vagy netán három