Lapozgatom azokat a köteteket, melyeknek írásában-szerkesztésében valamennyire részem volt. Bevallom, célom az, hogy ötletet merítsek, eszembe jusson egy-két téma. Közeleg a határidő, írnom kell valamit. Az érzés nem egyedi, ilyenkor mindig Karinthy jár az eszemben egyik szomorú kedvencem, mármint a Találkozás egy fiatalemberrel. Annak is egy mondata, amelyik nagyon aktuális tud lenni, nem is ritkán. „Kedd van, illik leadnom valamit”. Előre is elnézést, sürget a határidő, fejből idéztem, de a lényege ez. Ráadásul kedd van, mikor ezeket a sorokat kopogom, nagyon ihletforrás ez a nap, rá kellett jönnöm. Hétfőn még békén hagyják az embert, kisvárosban is, de kedden eszébe jut minden szerkesztőnek, szervezőnek, menedzsernek a telefon, a jóindulatú sürgetés, délutánra már a szárazabb hangnem. Ezt Karinthy is tudta, elvégre ő is így élt. Nem véletlenül írt keddet, őrület, még ebben is mennyire profi volt. „Ez a marha az egyetlen zseni köztünk”. Ezt már Kosztolányi írta le, ő szintén mindig pontosan fogalmazott.
Szóval lapozgatom a kiadványokat. Egyik kedvencem, hadd valljam be, a Vár Ucca Tizenhét negyedévkönyv (így hívtuk, aztán hol sikerült négyet produkálni, hol nem, ez a támogatásoktól függött, mármint a létüktől vagy nemlétüktől) 1998. évi első kötete, melynek témája Vetési Albert, Vetési László. Ezt én szerkesztettem, gyönyörűséges munka volt. Számomra főként Vetési László érdekes. Ahogy a közhely mondja, úgy csöppentem bele, mint Pilátus a Credóba, nem ez a korszak a területem, de meg kellett csinálni, és nagyon érdekes munka volt. Egy olyan költő, akit alig ismerünk, holott Itáliában a maga idejében, azaz a 15. században Janus Pannonius mellett a legismertebb magyar költő volt, csak éppen a versei vesztek el az idők során. Ezt nem akárki, hanem az egyik legfontosabb irodalomtörténészünk, Horváth János írta le. A művek egy része előkerült, és közre tudtuk adni, hála Ritoókné Szalay Ágnesnek, akinek nagyon sokat köszönhet ez a válogatás, nem tudom eléggé megköszönni. Az ő érdeme a Modenában megtalált költemények eredeti szövege és a magyar nyersfordítás egyaránt. Abba már nem merészeltünk belevágni, hogy műfordítást készítsünk, az már meghaladta volna az erőnket. Mégis, nagy boldogság volt ismeretlen magyar reneszánsz kori verseket közreadni. Olyan költőét, akit maga Janus Pannonius is sokra tartott, ismeretlenül is barátjának nevezett, verset mellékelt hozzá írott leveléhez, méghozzá szépet. Micsoda öröm volt ezeket a szövegeket kézbe venni, nézegetni, elálmodozni a déli verőn, hogy micsoda feltűnést fog ez a kötet okozni. Aztán persze lehiggad az ember, helyére kerül minden, az irodalom szerepe, főként a régi irodalomé, a szakma reagált, kaptunk néhány elismerő szót, de azt egyébként is tudtuk, hogy a magyar reneszánsz fejezetét ettől még nem kell újraírni.
De arra fölfigyeltem már akkor, hogy Vetési Lászlóról bármennyit is sikerült megtudni, bizonyítékot nem találhattunk, hogy valaha járt volna Veszprémben. Igaz, olyan dokumentumot sem, mely ezt kizárta volna. Az biztos, hogy nagybátyja, a hírneves, művelt Vetési Albert püspök, Mátyás király kiváló diplomatája Veszprém püspöke volt haláláig, itt is temették el, és unokaöccsét nem éppen ájtatos módon juttatta a veszprémi nagypréposti ranghoz, az igazságos király még meg is fenyegette kedves püspökét, aki ezután sem adta be derekát, és igaza lett, de hát a nagypréposti jövedelem szolgált a fiatalember itáliai tanulásának nem kis költségéül. De hogy valaha, akár egy napig is itt lett volna, a nagypréposti lakosztályban, annak nyomát nem leltük. De talán nem is érdekes ez az adat, Vetési László így is a humanista veszprémi főpapok, azaz írástudók egyike marad, mint nagybátyja, ifjabb Vitéz János vagy ama másik László, akit Vetésivel később össze is kevertek.
Nem csupán az volt figyelmem tárgya, hogy Vetési László járt vagy nem járt Veszprémben, elvégre ha a nagy múltú városból származik a tanulását lehetővé tevő összeg, akkor nyílván kötődése nem tagadható, még ha le sem írja a város nevét; hanem inkább az volt az érdekes, hogyan kapcsolódhat egy alkotó sorsa, neve egy városhoz, azaz a helyhez. Legyen a kisváros, falu, esetleg olyan nagyváros, ahová mi csupán vágyakozhatunk, és turistaként juthatunk csak el. Ki is írta azt a gyönyörű mondatot, hogy ha bekövetkezik a feltámadás, micsoda döbbenetes tolongása lesz Firenzében a nagy embereknek? Ha jól emlékezem, Határ Győző, ha nem, elnézést kérek.
Az viszont bizonyára igaz, hogy minden település előbb-utóbb megszüli vagy legalább egy időre befogadja a maga alkotóját. Majd azt írtam, a maga nagy emberét. Nem mintha nem volna igaz, csak az a bökkenő, hogy a nagyság egyrészt relatív, másrészt nagyon változékony, sőt képlékeny fogalom. Az idő, ez a nagy szobrász, ahogy Marguerite Yourcenar csodaszépen kifejezte, folyamatosan kalapálja a szobrokat; hol símábbá csiszolja, veri őket, hol letör belőlük egy jókora darabot, hol szétveri, megsemmisíti őket, hol meg új, nagy emléket emel a porrá zúzott anyagból. Ellenállok a kísértésnek, nem hozok példát a közelmúlt „nagyságainak” törpüléséből, jobb eset is akad. Nézzük meg Dante (nos, ő elég nagy, sőt, talán a legnagyobb, művének fordítása ott van a polcon az ágyam fölött, hogy bármikor leemelhessem, ha lelki épülésnek érzem szükségét), tehát nézzük meg Dante művének fejezetét, melynek címe: nagy emberek a Pokolban. Kit tudunk az ott lakók közül ma nagy embernek? Persze hogy senkit. De ne legyünk felfuvalkodottak: az sem biztos, hogy az utókornak igaza van. Ahogy a jelennek sem.
Mindig csodálattal néztem, hogy a mindenkori hatalom mily biztos kézzel választja ki korának legkevésbé jelentős alkotóit, és csinál belőlük hivatalos nagyságokat. Elég tán annyit mondani, hogy ki volt a hivatalos nagy költő a tizenkilencedik század elején, mikor Coleridge, Wordsworth, Byron, Shelley, Keats éltek? Természetesen Southey, akire ma már senki sem emlékezik, legfeljebb arra, hogy ő volt a „tavi iskola” harmadik tagja. Vagy emlékezzünk az egyébként rokonszenves Szabolcska Mihályra, vagy Kis Jánosra, akit pedig éppen Kazinczy tartott a legnagyobbnak (Berzsenyi életében!). Talán csak a rómaiak voltak kivételek, elvégre ott nem a politika, hanem a politika által megbízott Maecenas válogathatott, ki lehet a jelentős. És Maecenas nem akart nagy költő lenni, tehát nem befolyásolta ítéletét a hiúság, mint például Nero esetében.
Van ennél rosszabb? Persze hogy van: amikor a politika nem akar tudomást venni a művészetről, lenézi, iparágnak tartja vagy politikai reklámhordozónak. Nem is hoztam föl példaként a magyar ötvenes-hatvanas éveket, mert minek. Akkor lényegében mindenki tudta, aki olvasott, műtermekbe járt, hogy milyen a valódi érték. Később kicsit változott a helyzet, mivel a kulturális ügyek vezetője legalább sznob volt, és nagyon be akart kerülni a halhatatlanságba, ezért valóban kereste, ki lehet a még befogadható valós érték létrehozója. És többször talált is. Meg mellé is talált.
És mi a helyzet a kisebb városokkal? Erre bizonyára jó példa Veszprém is. Mert bizony itt is elindult valami szelleminek nevezhető pezsgés a rendszerváltás után. El kellett indulnia, hiszen az egyik legmegnyomorítottabb lelkületű megye volt, ahonnan ki voltak tiltva művészek, maga a nagyhatalmú helyi kiskirály / a kiskirályok mindig nagyobb hatalommal élnek, mint a nagyok/ személyesen hagyott jóvá afféle kitiltási listát. Voltak kiváló értői akkor is a valódi értékeknek, de vagy nem jutottak cselekvési lehetőséghez, vagy pedig „balhés figuráknak” lettek elkönyvelve, és nagyon szűk téren mozoghattak. A többi ma már a történeti levéltár alapján kutatható, már amit nem semmisítettek meg az anyagból ama fényes napok során /a kifejezés Ahmadou Kourouma alapján értelmezhető/.
Rendszerváltozás. Mennyire hittünk, és milyen naivan akkoriban! Tehettünk mást, viselkedhettünk másként? Bizony, nem, legalábbis nem hiszem. Már csak azért sem, hiszen az első időszak mintha igazolta volna reményeinket. Megindult az önszerveződés: létrejött egy művészeti társaság, egy megyei hatókörű képzőművészeti csoport, céh, a célkitűzések reálisnak is tűntek. Minőség, egymás eredményeinek megismerése, értékelése és bírálata. Ennyit csak el lehet várni az alkotással foglalkozóktól; műveltség, ismeretek, saját magunk megméretése. Nem akarok neveket írni, de itt ki kell mondanom, mekkora szerepe volt Géczi Jánosnak az alapításkor. És a város is mintha befogadta, elfogadta volna a tevékenységet. Az új vezetés ismerkedni kezdett az alkotókkal (nem írok művészeket, elvégre nem a mi dolgunk saját magunk minősítése; ahogy egy ilyen alkalommal a fent idézett személy ki is mondta: a városvezetés összehívta azokat, akiket művészeknek vél. És akkor, akkor senki sem sértődött meg. Vagy legalábbis nem látszott megsértődni.), érdekelték a tervek, rendezvények, és az első városi ünnepnapon, a Gizella-napon a helyi kultúra szereplőit meghívták a fogadásra; a vezetést láthatóan érdekelte, mi lesz a helyi nem populáris kultúrával. És a város támogatta a rendezvényeket, melyeket a városban élő vagy ide is kötődő írók, festők, szobrászok, zenészek szerveztek. Nagy segítséget adott a fellendüléshez egy szomorú tény, a jugoszláv háború, melynek következtében sokan telepedtek le a vajdasági művészek közül a megyében. Ez nagyon jót tett a színvonalnak, de az elismertségnek is. Egy időben úgy tűnt, hogy az áttelepült vajdaságiak központja Veszprém lesz; még azoké is, akik a fővárosban leltek otthonra. Ezt jelezte, hogy az országban eleddig nem létező jellegű folyóirat, az ExSymposion itt kezdte meg működését. Itt működik ma is, de már eléggé kevesen írnak bele a veszprémiek közül. A lap jó (véleményem szerint), arculata van, és kevéssé tartozik Veszprémhez, a város évek óta nem is segíti megjelenését. Ami kár, nagy kár, nekünk kár. De miért károgok? Az utókor, ha lesz ilyen, és (Nagy László szavait idézve) lesz emberi arca, úgyis csak azt jegyzi föl, hogy volt egy ilyen folyóirat Veszprémben. Az meg kit fog érdekelni, hogy mennyi nyűggel szerkesztették. Akár csak a Vár Ucca Műhelyt, mely állandóan a megszűnés határán volt és van. A harmadik folyóirat most jelent meg, és a következő szám előzeteseként ott egy írás címe: Búcsú. Kommentárt nem igényel a dolog. A Vár Ucca Műhely szerkesztőségének tagjaként sem lehetek olyan ostoba, hogy ez ne sajnálattal töltsön el, hogy mire ez az írás megjelenik, az említett lap már nem lesz.
Nem történetet akarok írni, csak gondolkodni. Nem is kívánok mindent leírni, ami az elmúlt másfél évtizedben megesett velünk, illetve e korszakról eszembe juthat, csak töprengeni szeretnék. Egy kérdés körül kóvályog minden mondatom és mondattöredékem: mi az oka annak, hogy mindez oly kevéssé sikerült? Hol rontottuk el? Ki rontotta el? Mennyi a felelőssége a politikának, és mennyi nekünk? Mert hogy mi sokat elrontottunk, az biztos. Szembe lehetett állítani bennünket egymással, elvégre mások voltak az érdekeink. Már csak a finanszírozás miatt is: a kevés pénz kellett a zenésznek és a festőnek, a folyóiratnak és a szobrásznak, a kőfaragónak és a balett-táncosnak, hogy Rejtő Jenő Vanek urának kifejezését vegyem kölcsön. Mert az a pontos. És természetesen a helyi érdekek is igyekeztek a magukét megjeleníteni. És ahogy folyt a pártosodás, amint a régiek mondják, úgy változott az érdeklődés mértéke és iránya. Az a kultúra kell, amelynek haszna is van: anyagi és politikai is. És persze mi is polarizálódtunk, ki ide, ki oda húzott inkább, és erről persze tudtak és tudnak is, igaz, néha rosszul.
Kezd ez az írás nyűglődéssé válni. Még átmehet önostorozásba is, ami igazán eszement fordulat lenne. Inkább abbahagyom. Elvégre illik mértéket tartani a jeremiádokban is, meg hát valahol szégyellem is a dolgot, elvégre — ha nehéz körülmények között, széthúzás és magára hagyatottság közepette is — de a lap megvan, írnak bele fiatalok is, van arca a Vár Uccának, jelen van a magyar irodalomban.
Lapozgatom a negyedévkönyvet, eltöprengek: vajon ezek az elődök, akikről számot csináltunk: Cholnoky Viktor, Cholnoky László, Vetési László, Verancsics Faustus és a többiek, jó néhány kötet fekszik előttem, vajon ők jobb körülmények között dolgoztak? Hát nem. Az első kettő, mint tudjuk, öngyilkos lett, elmentek a városból, amelyről aztán oly sokat írtak. A többiek is küszködtek épp eleget, azzal vigasztalván magukat, sub pondere crescit palma. Aztán vagy pálma lesz, vagy elszáradt hajtás. Meg hát ne is panaszkodjunk, nem szép dolog, nem is teljesen jogos soha. Be is kell fejezni, így jó.
Kezembe kerül még egy könyv, tanulhatok eljárást a tulajdonosától. A könyvecske 1920-ban jelent meg, a kor híres-hírhedt olasz szerzője, Gabriele D’Annunzio követte el. Címe A gyönyör. Nos, a könyv eredeti tulajdonosa nem akarta, hogy meglássák, mi van a birtokában, a polcán, esetleg a gyerekek kíváncsi szeme elől akarta elrejteni, tehát átköttette, és a gerincre a következő címet íratta: A gyöngysor. Hát ez az.