Tegnap éjjel,
semmi programom nem lévén,
lődörögtem ebben a városban,
ahol születtem, s amire,
száműzetésem okán,
alig emlékszem már —
Opálos rózsaszínben úsztak
épületek, fák, az égbolt
és a gyerekkor —.
Azon a sarkon, ahol életem
első ügyetlen csókját adtam-kaptam,
spirálban húzott tarkómtól
fejembúbjáig valami furcsa fájdalom —
Gellert kapott életemmel,
ebben a nem-programozott éjjelemben
értettem meg:
csak a szerelem fontos nekem,
csak a szerelem —

Ti kurva Egek!
Ti kurva Telek!
Ti kurva Jegek!
        Miért vertek
        folytonos Csillaghullással?
        Már nemcsak a Föld riad, rian, reped,
        ész bomlik, ideg szakad, remeg,
        itt már minden idegen —

 Idegenek maradnak élve,
 s aki megmaradt Testvérnek Testvére,
 népének éltében elcsapott, agyonvert éke, —
 itt hasad
 Ketté, Néggyé!
 Százagyúvá, százidegű idegenné,
 dupla skizofrénné!

J.A.-k, L.Z.-k, Sz.I.-k, S.I.-k
s számlálhatatlan tehetségű elmék
után ti is! : Simonyi, Paál, Fuchs, Nyitrai, Kemény
Mi a francot akar itt Hit, Remény?
A Meg-Nem-Nevezhető Mindenható?
Ha van egyáltalán ilyen,
mert milyen
Világ, Kozmosz, Rend,
ó, milyen Ez
Az, amely a Végeshez köti
a végtelent?
Imre! Isti! Pali! Bandi! Géza!
Ti tudtátok: nem méz
a SZÓ, A ZENE, a SZÍNHÁZ, a VILÁG,
hanem epés Átok, Silány
semmi kis porszem az Élet
ebben a prostituált Létezésben
csak akarnokok élnek,
pipiskedő kormányfők, bamba bandavezérek,
csúcs-szuper kurvák,
búvár bulvárok,
szenteskedő álszentek élnek, éldegélnek,
politológus polipvadászok,
útromboló országló aranyásók,
világutazó szófosók,
feslett bankárok
dagasztják demokráciává
a fajilag eredendő diktatúrát, —
gigantikus problémahalmazt fúr át,
aki nekiveselkedik átgondolni
Homértól Madáchig,
komédiától tragédiáig, hogy
MI IS AZ EMBERI LÉT?

A létezést felfogni sem látszik,
amit elménk úgy nevez nevén: „A LÉT.”

Ez nem LÉT.
Mindössze csekély letét
egy elgondolhatatlan elgondolandóból.

Sok volt már a rosszból.
Sok volt már a jóból.
Megbékülni eleve nem tudunk.
Ellenmondások topográfizálhatatlan
térképe után futunk, —
agyunk, eszünk, képzeletünk,
s fantáziánk már felmérhetetlen, —
s utunk, amit ismét kifejezhetetlenül
úgy hívunk: „A VÉG!”, —
hát az sincsen.

Minden csak képzelt valóság
és valóságos képzelgés,
amit a nemzés
csak tovább sokasít, fokoz.

Egyszer csak  — mikor? —
fokozhatatlan a LÉT és a VÉG.

  Elég!
     Elég.
        Elég.

Kiverték kezemből a kulcsot —
a titkok titkok maradnak.
Vattával teletömött szájjal
éneklek füveknek, vadaknak.

Száműztek a Bakony tetejére —
legyek remete, magamnak motyogjak.
Saturnus-szavaim konzervdobozok,
öngyilkos szélben dohognak —

Nem ültettek villamosszékbe —
de precízen kiverték 16 fogam.
Anyám főz rám, nem a feleségem.
S van néhány gyermekem, ha van.

Vétettem én is, sokszor, szépen.
Nem bírtam sohase veszteg ülni.
Csikorgó álmokat kergettem,
s szerettem egyenest repülni,

Nem engedtek az égbe szállni —
vizek mélyire dobtak, ólmosan.
Most hínárt zabálok hüllők közt,
és tudom jól: nincs jól, ahogy van.