— Aztán hirtelen gondoltam egyet, mondom, meg kéne keresni a húgomat, mégis csak mi ketten maradtunk a nyolcból, fogtam magam, és eljöttem ide a városba, nem is tudom, mióta nem láttuk már egymást. A tangóharmonikám tokjában tartottam az irataimat, egy kis pénzt, tisztálkodó szereket, jóformán ez volt az egyetlen vagyonom, itt őriztem a húgom címét is. Éppen szilveszter környékén járt az idő, jó korán mentem, nagy nehezen meg is találtam a családjával együtt, nem mondom, hogy nem örültek nekem, rendesen megebédeltetett, elbeszélgettünk, de délután felé már azt kérdezték, hogy mikor megy vissza a buszom. Persze, nem akartam betelepedni hozzájuk, de ennél azért hosszabb tartózkodást terveztem, így azonban mondtam neki valami időpontot, aztán elbúcsúztunk.
Egy darabig ott őgyelegtem a város közepén, a nagy ünnep előtti forgatagban, az emberek a nagy csomagjaikkal, mint a bolondok lökdösték egymást, nem értettem, hová sietnek ennyire, nekem ellenben volt egy nagyon is komoly célom, a húgoméktól zavaromban olyan gyorsan eljöttem, hogy még vizelni is elfelejtettem, és most erre kerestem valami alkalmas helyet, el is jutottam egy nagy ligetnek a széléhez, és ott, mint a kutya, valami pillérfélét néztem ki magamnak, hogy ne kelljen csak úgy belevizelnem a nagyvilágba. Már majdnem végeztem, amikor megjelent egy rendőr, és azt kérdi, hát maga mit csinál itt, jó ember? Láthatja, mondtam neki, miközben begomboltam a sliccemet, de tudom-e, hogy tulajdonképpen mi ez itt, mutatott a fel a pillér tetejére. Ha nem lenne olyan sötét, meg nem lenne behavazva a teteje, talán tudnám, feleltem neki, mire azt válaszolta, hogy ő megmondja, ez egy Lenin-szobor, és tavaly ilyenkor ezért engem még simán lecsuktak volna, most viszont már nem, mert tavasszal lebontják az egészet, de azért ez közterület, és itt nem lehet elkövetni semmilyen szemérem elleni vétséget, ezért hordjam el magam, de sürgősen, és még örüljek neki, hogy nem büntet meg. Bementem a liget mélyébe, ott a padokon, meg a bokrok között emberek aludtak, na, ilyet se láttam eddig, szerencsére nem olyan girhes padok voltak itt, amiknek egy szál deszka az ülőkéjük, egy másik szál meg a támlájuk, és az ember leülni sem tud rájuk rendesen, hanem kilécezett, mély, öblös, nagy padok, akár egy heverő, ki is néztem magamnak egyet egy félreeső zugban, fejem alá tettem a harmonikatokomat, magamra terítettem minden hacukámat, és jól bevackoltam magam.  Most éjszakáztam életemben először a szabad ég alatt, az nem úgy van ám, hogy az ember az ilyesmit előre elgondolja, én is véletlenül cseppentem bele, mint Pilátus a krédóba. Reggel még azt hittem, hogy majd a húgomnál alszom, aztán éppen úgy, ahogy rám szakadt a homok, ahogy a zetor elvitte ennivalóstól, ruhástól, pénzestől a táskámat, ahogy a teherautóval beletolattam a boronába, és megint kikerültem a fülkéből a platóra dideregni, ugyanilyen hirtelen kerültem ide erre a padra, mint a nyúl, amelyik reggel még nem tudja, hogy estére, melyik bokorban fog hálni. Ezen törtem a fejem ott a padon, de az utazástól meg az aznapi mindenféle megpróbáltatásoktól elfáradva a végén nagy nehezen csak bevertem a szunyát, és olyan mélyen aludtam, hogy még álmodni sem álmodtam semmit.
Reggel arra ébredek, hogy egy kutya ráncigálja rólam a ruhát, de olyan vadul ám, hogy mire észbe kaptam, a kabátom már cafrangokban lógott le rólam, a belső zsebemben ott volt egy szép szelet rántott hús kenyérrel, a nővérem tukmálta rám induláskor, hiába hazudtam neki, hogy  van mit vacsoráznom, hát ez a ronda dög ezt szimatolhatta meg, pedig nem látszott valami kiéhezettnek, egy  kövér, lógó hasú, mérges kis tacskó volt, de az ilyenek a legfalánkabbak, a pórázát ott vonszolta magával, na megállj csak, az anyád szentségit, kiáltottam rá, azzal gyorsan felpattantam, elkaptam  a pórázt, kutyástól néhányszor jó erősen meglóbáltam magam felett,  aztán eleresztettem, a kutya pedig felrepült a fára, aminek a tövében aludtam, a póráz beakadt az egyik ágba, mire ez a dög úgy elkezdett vonyítani meg nyüszíteni, mintha elevenen nyúznák. Hű, lett ám erre nagy ribillió, minden alvó felébredt a bokrok tövében meg a padokon, és nagy rikoltozva előkerült a kutya gazdája is, egy vén csoroszlya, még neki állt feljebb, gyilkos, gyilkos, üvöltözte, és majdnem lenyelt keresztben, a nagy kalimpálásra meg rúgkapálásra a kutya csak lepottyant a fáról, mint az érett gyümölcs, most már nem nyüszített, vonyított, hanem vinnyogva a csoroszlyához szaladt, aki ölbe kapta, simogatta, hogy megvan-e mindene, és sanda pillantásokat vetve rám már menni készült, mikor hozzálépett az egyik ligetlakó, hogy nem addig van ám az hölgyem, a barátom üzletember, azzal a harmonikatokomra mutatott, és gyanútlanul sétált itt keresztül a parkban az irataival, a maga kutyája meg letépte róla a ruhát, kártérítéssel tartozik neki, az asszony egész meghökkent, a nyomaték kedvéért a ligetlakó még a kutya nyakörvét is megnézte, aztán egy táblára mutatott, amin az állt, hogy a ligetben kutya csak pórázon sétáltatható, mire az asszony már szabadkozni kezdett, hogy ő nem tehet róla, itt sétáltatta a  Tücsikét pórázon,  olyan aranyos kis jószág ez, soha nem bánt senkit, de jött valami kóbor kutya, attól megijedt, és kitépte magát a kezéből, biztosan ijedtében támadt rám, majd intett, hogy jöjjünk utána, a ligetlakó fogta a harmonikatokomat, belém karolt, és azt mondta, csak bízzam rá, ő majd mindent elboronál. A fogadatlan prókátoromnak útközben sem állt be a szája, úgy dőlt belőle a szó, mint a marha dereka, kezében a kabátom cafrangjaival hadonászott, végigmutogatta az asszonynak a megtépázott ruhámat, megkérdezte tőle, hogy van-e a kutyájának oltási igazolványa, és mivel foglalkozik, mármint a nő, mire az azt felelte, hogy otthon van, asszisztens a férje mellett, aki fogorvos, a nagy beszélgetés közben hamarosan meg is érkeztünk, egy szép nagy, kertes házban lakott a csoroszlya, és a kapura tényleg egy fogorvosi tábla volt kitéve, igaz,  ránézésre vén szatyornak látszott, de útközben jobban szemügyre véve láttam, hogy mégis úgy ki van kenve-fenve, mint a szaros Pisti Jézus neve napján. Beengedni nem engedett be, a ligetlakó, akiről közben megtudtam, hogy Klestinek hívják, megállt a kapuban, engem hátrébbküldött, ott toporogtunk egy ideig, egyik lábunkról a másikra álltunk, aztán végre újra megjelent az asszony, és nagy alkudozásba kezdtek, pénzt akart Klesti kezébe nyomni, ő a fejét csóválta és az oltási igazolvány felől érdeklődött, azt nem találja, válaszolta a doktorné, mire Klesti sopánkodni kezdett, hogy hajaj, bizony az nagy baj, mert akkor  a barátommal orvoshoz kell menni, ami külön költség, az asszony visszament, és másodszorra nagy nehezen, a pénzt számlálgatva már megegyeztek, Klesti mélyeket hajbókolva elköszönt, most is úgy beszélt, mint egy fiskális: kezét csókolom, asszonyom, máskor szíveskedjék jobban vigyázni a Tücsikére, az oltási igazolványt pedig okvetlenül tessék beszerezni és adja át üdvözletünket a kedves doktor úrnak, ha legközelebb fáj a fogam, okvetlenül eljövök hozzá.
Ez a Klesti aztán széltoló volt a javából, eltette a pénzt, majd intett nekem, hogy most kabátot szerzünk, gyalog mentünk tovább egy nagy, legalább tízemeletes házhoz, Klesti besétált a főkapun, engem elküldött túlfelől, ahol valami bokros, cserjés játszótér volt hintákkal meg csúszdákkal, hamarosan már valamelyik emeletről, egy ablakból integetett kifelé, hogy várjak, kisvártatva meg is jelent újra az ablakban, és egy bundát dobott ki, de olyan gyorsan történt ám az egész, hogy nem tudtam elkapni, és mire feleszméltem volna, a bunda egy szúrós bokor tetejére esett és fennakadt rajta, csak nagy nehezen sikerült leráznom, közben még az ujjamat is csúnyán felvérezte a tövis, próbáltam gyorsan magamra venni, végül nagy keservesen csak belepréselődtem valahogy, de úgy állt rajtam, mint tehénen a gatya, vállban pedig majdnem szétpattant, amint így kínlódtam, végre megérkezett Klesti, nagyokat röhögött a láttomra és rögtön leráncigálta rólam a bundát:
-- Te tapló, nem rád való, nem látod, hogy női, de ez volt a legdrágább, valódi nerc, nem volt szívem otthagyni, a portán már befelé is gyanúsan nézegettek utánam, amikor fapofával el akartam surranni a fülke előtt, a portás utánam is szólt, hogy az összevont párttaggyűlésre jöttem-e, persze, persze, oda, válaszoltam neki, na akkor menjek a harmadik emeleti tanácsterembe, ott vannak, de siessek, mert már régen elkezdődött, megköszöntem neki illendően az útbaigazítást, és fel is mentem a harmadik emeletre, ahol füst van, ott tűz is van, gondoltam, és úgy is lett, a folyosó végi fogason lógtak a kabátok, ezt rögtön kiszúrtam magamnak és gyorsan ledobtam, utána szép nyugodtan becsuktam az ablakot, nehogy feltűnést keltsek, de miközben egy neked valót keresgéltem, kezdtek kiszivárogni a teremből az emberek, így gyorsan leléceltem, a portán még megköszöntem az útbaigazítást, azt mondtam, hogy sofőr vagyok, és a főnöknek hoztam valami üzenetet, de ne búsulj, majd kerítünk neked is egyet, ha jobbam ismerem a méreteidet, alighanem találtam is volna, még mielőtt kijöttek azok az ipsék az összevont párttaggyűlésükről, vagy mi a francnak is hívják, na lássuk csak — azzal méregetni kezdett vállban, derékban, magasságban — fog ez menni, egész normál méreteid vannak, ilyent a legkönnyebb találni.
Megint gyalogoltunk egy sort, Klesti megint bement egy házba  a bundával, és anélkül jött ki, egy jó fél órát várakoztatott, de mutatta az ötszázasokat, hogy megérte, nem számoltam meg, de tíz-húsz lila bankó is lehetett. Már délután felé járt, neki is megszólalhatott a gyomra, én meg ráadásul kabát nélkül dideregtem át az egész délelőttöt,  keresett is gyorsan valami helyet, minálunk köpködőnek mondják az ilyent, tele volt emberrel, a legtöbbjük részeg, Klesti rendelt mindkettőnknek egy jó nagy adag virslit tormával meg forralt borral, na ettől aztán kezdtünk rendbe jönni, evés közben minden további nélkül kinyitotta a tokomat is, és amikor meglátta a harmonikát, még jobban felvidult, na ebből is pénzt csinálunk, rikkantott fel, és csakugyan, evés után játszanom kellett, méghozzá  sokáig, egész jó hangulat kerekedett, Klesti pedig időnként a sapkájával, mint annak idején én a csengős persellyel a templomot, körbejárta a köpködőt, és mindenkin kíméletlenül bevasalta a zenés felárat. Hát ilyen egy hétpróbás gazember volt ez, de ez még mind semmi, mert amikor estefelé elindultunk, odament az egyik fogashoz, nagy nyugalommal leakasztott egy kabátot, és már odakint rám adta, mit mondjak, úgy passzolt, mintha rám öntötték volna. Mire visszaértünk a parkba, öreg este lett, megkerestem a padomat, a fejem alá raktam a harmonikát, bevackoltam magam, és elaludtam.                    
Hát így melegedtem én meg az új helyemen itt a városban, ettől kezdve sülve-főve együtt jártunk Klestivel, akiről hamarosan kiderült, hogy ő meg trombitál, éppen úgy hurcolta magával a trombitáját, mint én a harmonikámat, így hát társultunk egymással, aludni hol a ligetben aludtunk, hol bementünk a hajléktalan szállóra, hol Klesti valamelyik nőjénél, mikor kitavaszodott, kinézett magunknak egy jó helyet az egyik sétálóutcában, ott húztam napestig a harmonikámat, és énekeltem hozzá, Klesti pedig terelgette felém a népet, mikor már elég közönség volt, elővette a trombitáját,  akkor kezdődött csak az igazi hajcihő, Klesti vett egy szépen csillogó fémtálat, abba dobatta a pénzt, de ezt is olyan erőszakosan csinálta, olyan szemtelenül, mint a piaci légy, senki nem úszta meg fizetség nélkül. Tavasztól kezdve külföldi turistacsoportok kezdték elözönleni a város belsejét, ezekre külön vadászott, tudta, hol áll meg a buszuk, ismerte az idegenvezetőket, és ha tehette, odakalauzolta őket hozzám, most fogunk csak nagyot kaszálni, mondta, és igaza lett, ezek a külföldiek, jobbára idős emberek, együtt énekeltek, fényképezkedtek velem, látszott rajtuk, hogy az otthoni unalomból szabadulva jól ki akarnak rúgni a hámból, mint nálunk búcsúban vagy lakodalomban tették az embere, és úgy fizettek valutában, mint a köles, nem is nagyon kellett noszogatni őket.
Nemcsak szemtelen, hanem, komisz, kötekedő ember is volt ez a Klesti, ha nem volt cigerettája, és nem volt kedve csikket szedegetni, leszólította az utcán a cigerettázókat, és kunyerált tőlük, aki nem adott neki, azt elmondta mindennek, aki meg adott, attól nem elégedett meg eggyel, hanem addig alkudozott, hogy a végén már az egész dobozt követelte, és ilyenkor még ő érezte magát megsértve, ha nem volt pénze, úgy kéregetett, mint valami koldus, ugyanazt játszotta el, mint  a cigerettakunyerálással, és ez a komisz kötekedés okozta a vesztét is, igaz, jóval később, mert legalább két évig dolgoztunk így együtt, különösen akkor nem bírt magával, ha ivott, márpedig most mindig megtehette, mert a pénzt ő kezelte, ő volt a menedzser, ahogy mondta, én nem bántam, nekem is adott bőven, a harmonikázás meg a trombitálás együtt egész szépen hozott a konyhára, így nem kellett többé kabátot lopnia, kukákban turkálnia, cigerettát koldulnia, csikket szedegetnie, minden héten egyszer fürdőbe mentünk, borotválkoztunk, ruhát váltottunk, nehogy  toprongyosan kelljen fellépnünk az utcai színpadunkon. Szóval, ha meg is becsült engem, de hallgatni nem hallgatott rám, hiába mondtam neki, hogy ne igyon. Egyszer egy buszmegálló mellett mentünk el, nagy tömeg várakozott a buszra, Klesti szokás szerint részegen támolygott, és meglökött egy mókust, aki nagy nyugalommal újságot olvasott, mintha otthon, a karosszékben ülne, a taszításra felnézett, és azt mondta, nem tudsz vigyázni, koszos csavargó, azzal visszatemetkezett az újságjába, ettől, meg persze a koszos csavargótól Klestinek a fejébe szállt a vér, hiába csitítottam, csillapítottam, hogy hagyja a fenébe az egészet, ő csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy figyeljek csak, mindjárt kettőben lesz neki az újságja, kezembe nyomta a trombitatokját, nagy nehezen odabotorkált az ipséhez, kiragadta kezéből az újságot, és tényleg ketté szakította, de az se volt rest, hanem behúzott egyet Klestinek, aki erre elterült, mint a gyalogbéka, persze, az ipsének nem kellett nagyot ütnie, hiszen Klesti alig állt a lábán, egy legyintéstől vagy egy fuvintástól is elvágódott volna, akkor már éreztem, hogy nagyobb lesz itt még a baj, mert a földön ültében elővette a kését, volt neki egy nagyon jó kése, dugóhúzóval, sörnyitóval, körömvágóval, nagy pengével, kis pengével, meg mindennel, ami egy ilyen kóbor élethez kell — szóval elővette a kését, kipattintotta a nagypengét, feltápászkodott, és nekiindult az újságolvasónak, aki tovább olvasta volna a kettétépett lapokat, a tömegben a kés láttán sikoltozás támadt, többen Klestire vetették magukat, lefogták, és hamarosan szirénázva megérkezett a rendőrautó, velem persze a kutya se törődött, szép nyugodtan elódaloghattam. Aztán odabent a zsaruknál sok minden rábizonyult Klestire, amiről már korábban nekem is beszélt, hogy például lakásokba surrant be és rámolt ki belőlük minden elmozdíthatót, szóval már rég rajta volt a feketelistán, és most egyszer csak az ölükbe pottyant. Egy jó pár évre hűvösre tették, én pedig egyedül maradtam.
Próbáltam a magam lábára állni és tovább muzsikáltam, de csak most derült ki, hogy egy ilyen helyen bizony tényleg kell az embernek a menedzser, meg a harmonika mellé a trombita, mert most már sokkal vékonyabban folydogált a dohány a tálcámba. Az egyik nap is javában húztam  a harmonikát a régi helyemen, amikor úgy dél körül valaki a nevemen szólított. Hát uram fia, a tehenészeti üzemegység-vezető volt az Keresztmajorból! Rögtön meg is hívott egy ebédre meg egy hörpintésre egy talponállóba, és ott elmondta, hogy amikor a gazdaság szétesett, a keresztmajori tehenészetet  -- ahová rögtön azután, hogy én elkerültem onnan, még egy príma bekötőutat is építettek -- mindenestől megvette egy osztrák, aki őt is kirúgta, mire eljött erre a vidékre, a kincstárjegyeiből meg egyéb segítséggel nem messze innen vett magának egy nagy legelőt, meg egy majort hozzá, és most már olyan tehenészete van, hogy igazán nem panaszkodhat. Persze, én is elmondtam az életemből, amit csak lehetett, közben eszembe jutott, hogy talán ő is elhallgatott egyet-mást a vagyonszerzéséből, mint én a zsiványkodásaimból, de mindegy, szó szót követett, és a végén abban maradtunk, hogy elmegyek hozzá  a tehenészetébe, ő jól megfizet, mert bizony nagyon nehezen tud szerezni megbízható embereket, akik ráadásul értik is a dolgukat, nála a fizetésen felül lesz rendes lakásom meg ellátásom is. Én rá is álltam, Klesti nélkül untam már ezt a cigányéletet, nem is bántam meg, jó nyugodt hely volt, már több mint három esztendőt lehúztam, úgy éltem ott, mint Krisztus Franciaországban, aztán építettek arrafelé egy kerékpárutat, a két szemük folyjon ki, és attól fogva kezdett romlani a helyzet, a csordát mindig ezen az úton kellett áthajtanom, és emiatt mindenféle hatóságoktól zaklatni kezdtek, hogy azt is nekem kell tisztán tartanom, attól fogva rám szabadítottak mindenféle bolond embert, sőt az ősszel még egy környezetvédelmi főtanácsos is kiszállt a városból, egy szemüveges mókus, és az már egyenesen bírsággal fenyegetett, a szentségit az ilyennek, még azt is kifogásolta, hogy cigerettázok, na ebből aztán elegem lett, és úgy döntöttem, hogy inkább visszajövök ide, itt ugyan nincs mindig fedél a fejem felett, de engem ne cseszegessen senki, kinőttem én már abból, inkább alszom a ligeti padon, boltbejáratok tövében, aluljáróban, meg muzsikálok naphosszat, csak a magam ura lehessek, hogy a két szemük folyjon ki…