rózsaszín felsője, és nagy gallérja volt,
ötször önmagával öt kávét ivott.
öt széken ült, és öt Zsuzsinak hívták,
és ötször bizonygatta,
a gyógyszerészfiúk
mennyivel higiénikusabbak,
mint az átlagemberek.

így lett az öt lányból egyszerű szóismétlés,
tősgyökeres magyar nyelvi hiba.

néztem őket.
úgy tűnt, mindig egymásba karolnak,
pedig csak parázsló ujjakat nyomtak el egymáson
az arcokba fújt nyílt pofonok helyett.

örültek, hogy vannak,
nem tudták, hogy ők csak
alátámasztják
a nemlét képmutatását,

és őszintén remélték-
a nincs is öröklődik,
így lesz majd mindannyiuk
lánya Lola,

miután
utónévkönyv eleve elrendelés sorssal
kirúzsozták szájukat
egy gyógyszerízű csókkal.

derékig kihajol
ruhája
utcára néző ablakán

a lány,

ha éjszaka jössz,
akkor is szétteszi előtted
ajtaját,

s ha kéményéből füstöl a szó,
nem téged éget,
hanem őt, belül;

te csak a kellemes meleget érzed.

a nőre, mint otthonra
vágyik
a legtöbb férfi,

aminek az ablakain belátni,
nem messze, csak itt, az utcasarkon áll,
és bárki kibérelheti.

mindegy, hogy milyen arcot szeretkezett rád
anyád és apád,
mindegy, hogy mit diktál a múlt a jelennek
jövőd gyanánt,
mindegy, hogy milyen szót szól szádba az Isten,
ha verset írsz,
mindegy, hogy ahogy megszülettél, a Föld
fejére nőttél,
és mindegy az is, hogy kezedbe pálcát kaptál
műanyagcsörgő helyett.

tengelyként nem. az embereknek
csak szálkaként szúrhatsz szemet,

és lennél akár az Isten fia,
nem bánnának veled különbül úgy sem,

ha mindig csak egy ölelésben
keresed körvonalaid.

inkább készülj, járj egy lépéssel
önmagad előtt.
mert eljön az idő, amikor majd nem kell
megrágnod a fényt, mielőtt lenyeled,
bátran a végtelenbe táthatod a szemed —

az élet csak visszaszámlálás

az indulás előtt.

az egoista közöny

sakkjátéka ez

a zavaros vizű folyosók
fekete-fehér kövén

ahol reggelente a diákok

ugróiskola közben
is kigáncsolják egymást,

pedig ez a legőszintébb gyermeki játék

amikor a tantermek felé sietnek

de ez már a kapitalizmus osztályharca-
laboratóriumi körülmények között

ahol a tanárok hámozzák
nekik adott ártatlan almáink helyett

radírral
füzetünkből a meglévő körvonalakat

hogy részünkké tegyék a semmi
végtelen síkját,
vagy más nézőpont szerint
megtisztítsanak minket éntartalmú piszkainktól,

hát így zajlik ez a jogi karokon,

S én

remélem,
hogy egyszer

halálos trombózis leszek

szűklátókörű folyosóikon.

valami sötétet morzsol most a fehér.
a függönyökre fagyott a nap.
hajnal van. nyújtóznak a bogarak,
és kezet ráz a fákkal a szél.

az ágyam alól kimászom én is,
összehajtom a tegnapokat,
spárgázom szétrúgott cipőim között,
hogy egyszerre beléd és magamba bújjak,

aztán szemeid közé kirándulok,
hogy gyógyszer legyek a nyelved alatt,
most kötél nélkül mászlak meg téged,

és ha letaszít közönyös lavinád,
porhó leszek hogy ezentúl
lépteid belém tetováld.