Haragszom Petőcz András könyvére.
Mondhatnám, hogy azért, mert zsörtölődni kényszerít, s zsörtölődni nem szeretek. Hiszen előre haladva a műben felrémlik, hogy már láttam ezeket a történeteket valahol, valamikor. Nagyon tud bosszantani, ha nem jövök rá, mit s hol olvastam korábban, s most kicsit így vagyok Petőcz könyvével is. Nem, nem a Sárga virág a feleségem történetei ezek, de akkor honnan olyan pokoli ismerősek? Az Egykor volt házibarátaink akad a kezembe, kinyitom, belelapozok — végre: innen. Mondhatnám, azért haragszom erre a könyvre, mert kissé átvágottan érzem magam e felfedezés után. Mondhatnám, azért neheztelek, mert a fülszöveg azt állítja, hogy az elbeszélő, Tóni, nem öregszik. Egy frászt — mondom magamban, miután végigolvastam a könyvet. Mondhatnám, azért vagyok dühös, mert Petőcz sem tudott többet nyújtani a gyermeknyelv megformálásban, mint kortársai. Nála sem lett több a gyermeki megnyilvánulás mikéntje, mint pusztán hosszú, végeérhetetlen mondatok alkalmazása sok kötőszó beékelésével. Mondhatnám, hogy a hideglelés kerülgetett Tóni „mint egykor mondottam volt”-típusú mondatait olvasva. Mert mikor használja egy gyerek az elbeszélő múltat ilyen profi módon? — kérdezem én. Mondanak az Interspár helyett istenpárt, s sok egyéb ’furcsaságot’, még tizenévesen is, mert ezt szokták meg, sőt, a család is átveszi ezeket a szeretnivaló kifejezéseket, s szinte automatikusan beépülnek a mindennapi nyelvhasználatba, odahaza. Na, de „mondottam volt”…? Mondhatnám, hogy mindezért haragszom Petőcz könyvére.
Haragszom rá, mert megjárat. Olvasom buszon, villamoson, metrón, lépten-nyomon, bicsaklik ki a bokám miatta, néznek hülyének, mert mentemben is olvasom vagy mert olvasása közben vigyorgok, mint a tejbetök. Szeretem ezeket a történeteket, szeretem a szereplőket, szeretem, ahogyan Petőcz a szájukba adja a szavakat — belefeledkezem az olvasásba, továbbvisz busz, metró, villamos.
Haragszom rá, mert lejárat. Folyton elkések miatta, elkésni pedig utálok. Ismeretlen helyekről visszatalálni a járt útra hosszú ideig tart, rosszul tájékozódom, aluljáróban is eltévedő típus vagyok, s így reggelente a munkába, esténként baráti találkozókra vagy órára nem érek időben oda a szavai miatt. A tanárom, a barátaim megértőek — tudják, szenvedélyem az olvasás, egyedül a főnököm előtt kényszerít magyarázkodásra mindez.
Az okozott bosszúságok ellenére mégis szerethető könyv ez. Ráadásul mutatós is, szép a fizimiskája, könyvszerű könyv, van védőborítója, ahogy dukál, kemény a fedele, ahogy dukál, ragasztott, nem fűzött, ahogy dukál, tesztelten bírja a strapát: lehet otthagyni kinyitva asztalon, széken órákig, nem hullanak a lapok aztán belőle, mint ősszel a falevelek, túléli, ha barát ül rá véletlen, vagy ha hagyják, gyerekkéz gyötörje agyon pár percnyi csöndért cserébe.
A könyv regénynek mondja magát, ha zárójelben is. Mégsem gondolom, hogy az lenne a lényeges, hogy egyértelműen kimondjuk s így meg úgy alátámasszuk vagy megcáfoljuk, hogy regény-e Petőcz könyve vagy sem. Megvallom, nekem nem ez a fontos. Nem lényeges, hogy egy ültő helyében olvassa végig valaki, vagy véletlenszerűen ki-ki nyitogatva azt, részleteiben elmerülve, szavait ízlelgetve, mazsolázva teszi magáévá. Hiszen a végeredmény ugyanaz: biztosan végigolvassa. Már csak azért is, mert a szerzőt elsősorban költőként tartotta, tartja számon az irodalmi közvélemény. (Így vagyok ezzel jómagam is, már a költőileg való számontartással. A számon nincs is szó, amikor kimondom: számomra Petőcz nem pusztán emblematikus lírikus volt — s marad —, hanem megtestesítője az abszolút költőnek, költészetnek is — Seymour Glass haikui ide vagy oda.)
Aztán, ha kissé utánagondolunk, nem is biztos, hogy annyira meglepő Petőcz ’regényessé’ válása, hiszen kacérkodik egy ideje a prózával — jussanak itt eszünkbe a korábban folyóiratokban publikált novellái vagy a már említett Sárga virág a feleségem darabjai. De tovább is mehetünk — olvassunk bele A napsütötte sávban című kötetébe, s szembesüljünk a szerző szabadversként megírt történeteivel, mondhatnánk — történetverseivel. S akkor talán nem is lesz számunkra furcsa, ’előzmény nélküli’ az, hogy most egy Petőcz-regényt tartunk a kezünkben.
S ha már itt tartunk, attól tartok, nem mehetünk el szó nélkül az Egykor volt házibarátaink mellett sem. Tekintsük-e előzménynek a novellagyűjteményt vagy inkább annak kritikai fogadtatásából következőnek A születésnapot? — kérdezhetnénk. Egyre inkább azt gondolom, hogy Petőcz nem újraírta a novelláskötetet, hanem megalkotta azt, amit már az Egykor volt házibarátainkkal is el szeretett volna érni. Egységesített. Elénk tett egy darabokból álló családi történetet, jobban mondva egy család történetét tette elénk, szépen egybenyitotta a korábbi novellák szövegterét, átalakította, egyértelműsítette az előbbi kötet összefüggéseit.
Jobban szembetűnik így, hogy a könyv főszereplője az apa, aki fizikálisan nem, csak hiányával van jelen a család mindennapjaiban, ahol a múltjának részese ugyan, de jövője nincs, jelene is csak az emlékek által, azáltal, hogy a történetek elmondásával emlékeznek rá, s hogy a korábban általa mesélt történeteket fia — szinte az apja hangját utánozva, úgy intonálva s grimaszolva mint az apa — újramondja. Jobban szembetűnik, hogy a történetek hol Balatonszepezden, hol pedig Óbudán, a Zay utcai ÉPFU garázs szomszédságában játszódnak, hogy olykor lehet zavaró ez a folytonos ugrálás a helyszínek között, s ugyanakkor izgalmas is, hogy szigorú, de ugyanakkor szerető is ez a család, s amíg velük vagyunk, valamiért nagyon-nagyon jól érezzük magunkat.
Petőcz szépen keretbe foglalta a korábbi novellákat: „születésnapja lesz az apámnak, hamarosan ünnepelni fogjuk, nagy ünnepséget csapunk, szóval ideje lenne már megérkeznie, mert együtt fogjuk ünnepelni a születésnapját, az anyám meg a nővérem és én, na meg az egész család, meg persze mindenki, aki még itt lesz, aki majd eljön hozzánk ezen a szép napon, sokakat várunk, barátokat, egykori ismerősöket, olyanokat, akik, ha rövid időre is, de részei voltak az életünknek”, adja tudtunkra Tóni, az elbeszélő. Az ő szemével láttatja a szereplőket, az ő közvetlenségével adja elő a „legendárium” tagjainak történetét, amik a Nagy Fényképalbum nézegetése közben neki, vagy a család többi eszébe jutnak. Az emlékezés szinte szükségszerű, ha képeket nézeget az ember, s még inkább az lesz, ha ilyen különleges alkalom is kapcsolódik hozzá. Minden készen áll az ünnepségre, terítve az asztal, már csak az ünnepelt hiányzik, őt várják, s a képek nézegetésével, történetek felidézésével ütik el a várakozás perceit, óráit, ha tetszik — éveit.
Godot új ruhát kapott, epikusat, teljen csak a gardrób.
Lapozgatás s „röhincsélés” közben mindenkiről eszükbe jut egy-egy sztori, van, akiről vicces, van, akiről szomorkás. Nézegetik a képeket és Tóni mesél, egyre csak mesél, szebbnél szebb történeteket mond.
Így ismerjük meg a kölcsönzőből kivett Béky bácsit, megtudjuk, milyen is az igazi férfi — „ az igaz férfi olyan, hogy állandóan kicsit tökrészeg, na meg büdös, éppen csak annyira, hogy az ember lányának menekülhetnéke támad, no, de minimum lábszaga van” — világosítja fel anya a lányát. Így derül ki, mi is az a kakis pinta, s milyen veszélyeket rejt magában, így hallunk Gézáról, aki magokat evett s fénnyel átszűrt vizet ivott, „ilyen dolgai voltak a Gézának”, de éppúgy kedvelte a paprikás csirkét is, galuskával, s hogy nyolc évesen Irma, Tóni nővére, bárkibe bele tudott szeretni, s az is így derül ki, hogy a szerelemben gyakran összetörjük magunkat. Ezekből a történetekből tudjuk meg, hogy a tót lány tócsnijánál csak anya flódnija finomabb, s hogy a flódni családi viszály elkerülésére éppolyan hatásos, mint fejfájás ellen, sőt, utóbbira jobb, mint az Algopyrin, s hogy kamaszodó leánygyermekünket túléljük, na, ahhoz sok Andaxin szükséges. Hogy mindig kell valami, amivel az ember elütheti a vasárnapot — legyen az meghiúsult csónakázótó-ásás, vagy mentőhívással végződő íjászverseny, s azt is, hogy „a megvalósulatlan álmok szomorúvá és beteggé tehetik az embert”. Kiderül, hogy lehet-e a vadmeggyfáról cseresznyét szedni, hogy volt valamikor olyan, hogy béketábor, meg olyan is, hogy kitelepítés, meg háztáji, hogy a birsalmasajt diódarabkákkal a legjobb, hogy a papok időnként gyakorolják is a szeretetet, hogy milyen a világvevő tévékészülék, vagy az „igazi huszadik századi, dolgozó, felvilágosult és emancipált” „értelmiséginő-portré”, vagy „anyám életének legjobb becsinált levese”, hogy miért jó a konyhában este rádiózni, vagy téli estéken olvasni a cserépkályha melletti zugolyban. Hogy kell egy kutya az ember életébe, egykutya, hogy az padlócirkáló vagy jegesmedve méretű, hogy kevesebb jobb időtöltés van, mint összerittyenteni egy ebédet, hogy tésztát gyúrni miért „maga a gyönyörűség”, hogy milyen is az a madárlátta kályha, hogy Szerző Aladárt, aki valójában Alajos, miért kell szeretni, s hogy a komposztos vödör áldás is lehet. Megtudjuk azt is, hogy mindannyian a hétköznapok foglyai vagyunk, hogy a boldogság az apró dolgokban rejlik, s hogy a zenét érezni kell, mert a muzsika, „úgy az igazán jó”, ha hallatán „egy pillanatra mindent elfelejtünk”.
Kedvesek, szórakoztatóak, helyenként szomorkásak ezek a történetek. Közel állnak, állhatnak hozzánk, olvasókhoz, hiszen — ha úgy tetszik — behelyettesíthetjük őket saját életünk egykori vagy mostani házibarátaival, rokonaival, ismerőseivel, tárgyaival. Hiszen mindannyiunk életében adódott már egy igazán szép vagy kevésbé sikeres karácsony, lehet történetünk kályháról is, legyen az saját, vagy vendégségben megismert, cserép vagy vas, törött vagy vadonatúj, tartozzon hozzá tűzgyújtás, gyújtósgyártás, a láng fellobbantásához a legmegfelelőbb papír órákig tartó keresése, kézmegégetés ezer meg egy helyen, vagy a köhögtetőn szálló korom. Mindenkinek van, vagy lehet egy története közös sütés-főzésekről, elrontott vagy nagyszerűen sikerült ételekről, grízes vagy szilvalekvárral megkent krumplilángosról, vagy Búza téri fokhagymásról, még a lángosról beszélek, családi kártyázásokról, tapsokról, amik akkor csattannak, ha szépen mondja Az öreg néne őzikéjét, mókusetetésekről, csimpaszkodós búcsúzkodásokról. Aki faluban él, tartósan vagy évente akár csak darab ideig, vagy ott nőtt fel, biztosan ismer — akarva-akaratlan — egy titkot, amiről az egész falu tud, a helyi plébánosról vagy lelkészről. De szerepelhet a történetben autó is, nem feltétlenül kell Ford Mustángnak lennie, hívhatják Szkortnak, Skodinak, netalántán Stellának, haragudhatunk rá, mert otthagyott minket a senki földjén, a susnyásban, de szerethetjük is, mert ő az első guruló valami az életünkben, mert vele, rajta tanultunk vezetni, mert szép vidékekre, másik országokba vitt el minket, vagy mert nem haltunk meg benne vagy általa. S akadhat kutya is, hogyne, németjuhász vagy skót, esetleg puli, komondor vagy tacskó, talán egyikük sem tört még Tiffany lámpát soha, de egyikük-másikuk már végigrakta a tornácot tyúktetemekkel vagy rágott szét minden létezőt, mire egy-egy hosszabb útról hazaérkezett az ember, hogy rosszallását az otthonhagyásért nyomatékosan tudtunkra adja. Ha szerencsések vagyunk, akkor él még köztünk, velünk nagyszülő, s nem már csak emlékezhetünk rá, aki kicsit olyan, mint Irén néni, s akitől kedvenc mottóm is származik a könyv elején, miszerint: „Finggal nem lehet kést köszörűlni.”
De nem csak Irén néni mondásai miatt érdemes elolvasni A születésnapot.
Fontos, mondhatni megfogadni való tanácsot ad nekünk a szerző: folyamatosan igyekezzünk senkiről sem elfeledkezni, aki most vagy egykor fontos volt nekünk.
Megszívlelendő, nemde?