Az iskola a laktanya mellett van.
Megyek az iskolába, tanévnyitó lesz. Régen voltam iskolában.
Még a merénylet előtt.
Egyedül megyek. Nincs már senki, aki elkísérjen. A plébános csak annyit mondott, hogy siessek haza, mert a konyhának rendben kell lennie estére.
Jön a laktanyából egy magas rangú katonatiszt a plébánoshoz, annak kell adnunk valami ennivalót. Csirkét fogok vágni ezen a délután, így valóban csak délig maradhatok az iskolában.
Gondolom, addigra végzünk az ünnepséggel.
Reggel van, 8 óra.
Az iskolában ott van mindenki, akiket régen is szerettem, és azok is, akiket nem annyira.
Sárának örülök, meg Amélie-nek, jó megint velük együtt lenni.
Az udvaron kell felsorakozni. Körben a vöröstéglás épület. Előttünk az emelvény, ahonnan majd az igazgató beszél.
Tele van az udvar gyerekekkel és szülőkkel. Sok az ismeretlen. Vannak idegenek is, nők, fekete kendővel letakarva.
Némelyiknek csak a szeme látszik.
Odalép hozzánk a tanító. Semmit sem változott. Az arca valahogy vékonyabb lett. A szemüvege vastagabb. Egyébként semmit.
Megtámaszkodik a mankóján.
Azt mondja:
- Új osztályok lesznek, mert többen vagyunk, sokkal többen. Mivel ti még alsótagozatosak vagytok, ezért életkor szerint osztunk szét titeket. Sára, Te idősebb vagy, te a nagyobbakhoz mész át, ott van egy új tanárnő, menj oda hozzá, jelentkezz nála. A neved már rajta van a listáján. Ti ketten, Anna, Amélie, maradtok az én osztályomban. Tessék itt felsorakozni, és az igazgató úr beszéde alatt rendesen viselkedni.
Amélie-nek örülök, Sárát sajnálom. Közben megjött Hiro is, és Arno is itt van. Meg sokan mások. Akiket nem is ismerek.
Körülnézek az udvaron, egyre többen vagyunk.
- Próbáljatok normálisan viselkedni, van itt legalább háromszáz gyerek, ne a mi osztályunkkal legyen gond - mondja a tanító, és ügyesen arréb ugrál a mankójával.
Meleg van. Napsütés. Amélie mellett állok, legalább harmincan vagyunk az osztályunkban. Kicsit már unatkozom.
Várom, hogy végre történjen valami.
A színpadon a mikrofonnal babrál egy harminc év körüli, szakállas férfi. Mellette öltönyben egy másik, az se sokkal idősebb.
- Az ott az új igazgató - mondja Amélie.
- Az? - kérdezem. - Az ott, az az öltönyös? Hiszen még olyan fiatal. És már igazgató?
- Állítólag a fővárosból küldték. Hogy rendbe tegye az iskolát - mondja Amélie.
Az udvaron mindenki beszélget. Elég nagy a hangzavar.
Most a hangosbeszélőt hallani. A szakállas férfi próbálgatja a mikrofont a színpadon:
- Mikrofonpróba egy, kettő, három...
Egyre többen vagyunk az udvaron. Kicsit mindenki izgatott, és mindenki olyan ünnepélyes.
Sára jön oda hozzánk.
Azt mondja:
- Képzeljétek, teljesen új tanárnőm van, ő is a fővárosból jött, az igazgatóval együtt. És azt mondják, hogy nagyon jó dolgunk lesz, mert ez az új igazgató rengeteg mindent kap a fővárostól, a tornatermet állítólag teljesen felújították, sőt, még számítógép is lesz az osztályokban! Azt mondják, hogy állítólag még az internetet is használhatjuk majd. Ti tudjátok, mi az az internet? Az olyan, mint a filmek, csak jobb. És nézni lehet, ezt mondja a tanárnő.
Sára borzasztóan örül, boldog, hogy mindezeket elmesélheti.
Van rá ideje, a szakállas férfi a színpadon még mindig a mikrofont próbálgatja.
Az udvaron egyre hangosabb mindenki. Vannak, akik nevetgélnek.
Mindenki nagyon vidám.
Közben egy fekete kendős idegen nő is felmegy a színpadra, és mond valamit a színpadon a mikrofon mellett álló öltönyös igazgatónak.
Az öltönyös igazgató elfordul a szakállas férfitól, és a nővel beszél. Vagy talán nem is beszél, csak néz rá.
Amélie szólal meg.
Izgatottan kérdezi:
- Nézz oda! Kik ezek?
És felfelé, az udvart körülvevő iskolaépületre mutat.
Pontosan emlékszem mindenre. Látom magam, ahogy felnézek.
Közben, ezzel egy idejűleg, Amélie sápadt arcát is látom.
Az udvart körbevevő épület ablakaiban fekete csuklyás emberek állnak.
Fegyverrel.
Közben a fekete kendős nő pisztolyt fog az igazgatóra.
Az igazgató mellett álló szakállas, harminc év körüli férfi hirtelen a mikrofonállvánnyal a nő kezére üt.
Lövések hallatszanak.
A szakállas férfi elterül az emelvényen. Az öltönyös igazgató még mindig mozdulatlan.
Csend.
Aztán hangzavar.
A gyerekek sikoltoznak, néhány szülő felkapja a gyerekét, próbál a kijárat felé rohanni.
Újabb lövések.
Látom, ahogy Hiro összeesik, és elterül a földön. Látom, hogy Hiro mellett már fekszik a földön egy negyven év körüli rövid szoknyás nő, és látom, ahogy a fehér blúzán átüt a vér.
Látom azt is, hogy Amélie nagymamája is ott fekszik a földön. A hátán fekszik, az egyik lába ostoba módon kifordult, szinte eltűnt a feneke alatt.
Ő is mozdulatlan.
Valószínűleg már halott.
Megfogom Amélie kezét. Együtt rohanunk a kijárat felé, de géppisztolyos idegenek állják el az utunkat.
Amélie sír, és hozzám bújik.
Egy csuklyás, géppisztolyos férfi megy fel a színpadra.
A mikrofonhoz hajol, így mondja:
- Mindénki márádni nyugodni. Sénkinek bántódás ném lész. Áki ménékülni, méghálni! Áz épülét á mi éllénorzés álátt léni. Mindénki túsz! Értve?
Az udvar elcsendesedik. A kijárat körül halottak. Látom, Hirót és Arnót is. Fekszenek a földön. És mások is. Gyerekek, felnőttek, vegyesen.
A tornaterem az udvarról nyílik.
Két csuklyás, géppisztolyos férfi kinyitja a tornaterem dupla ajtaját, kézmozdulatokkal jelzik, hogy menjünk be. A tanárok idegesen kiabálnak a gyerekeknek.
Mindenki feszült.
Amélie-vel kézenfogva megyünk a tornaterem felé. Követjük a többieket.
Amélie remeg. Fél.
Belépünk a tornaterembe.
Most veszem csak észre, hogy tulajdonképpen a mankós tanító vezeti a csoportunkat. Ő mondja, merre menjünk, mit csináljunk. Folyamatosan beszél. Halkan, de beszél hozzánk.
Mindannyiunkhoz.
Biztató szavakat mond, meg valami olyasmit, hogy minden rendben lesz.
A csoportunk kábé harminc emberből áll. A tanító, néhány felnőtt és mi, gyerekek.
A tornaterem hátsó felébe megyünk, a bordásfalhoz. A bordásfalak felett ablakok, az ablakokon sűrű fémháló.
Az ablakok nyitva vannak.
Néhányan közülünk leülnek a földre. Mi, Amélie-vel, állva maradunk.
A tanító mondja:
- Itt kell maradnunk. Ez jó lesz, mert itt vannak az ablakok, itt jön be a levegő. Mindenki üljön le a földre. Majd meglátjuk, mit akarnak.
- Pisilnem kell - mondja sírva Amélie. - Hova mehetek WC-re?
- Most nem lehet WC-re menni - a tanító változatlanul halkan beszél, de érezhetoen ideges. - Pisilj valahova, ha nem bírod ki, teljesen mindegy hova.
Az egyik felnőtt, egy ismeretlen, nagydarab, csontos asszony, a táskájából elővesz egy befőttes üveget. Jó nagy befőttes üveg, uborkát szoktak benne eltenni.
- A megnyitó után a vejemhez kellett volna mennem, ígért néhány kiló cukrot. Arra kellett volna az üveg - mondja kicsit zavartan, majdhogynem mentegetőzve. - Most, ideiglenesen ebbe is pisilhetsz, ha beletalálsz - mondja, közben nyújtja az üveget, és még mosolyog is hozzá. - Húzódj odébb, pisilj ott, nem nézünk oda.
Újabb és újabb csoportok jönnek be a tornaterembe. Nagyrészt gyerekek, de vannak felnőttek is, szép számmal.
Amélie egész a bordásfalhoz húzódik. Fölé guggol az üvegcsupornak.
A többiek elfordulnak.
Csak én nézem, hogyan gyűlik a világossárga folyadék a befőttes üveg alján.

Megtelt a tornaterem.
Az udvarról mindenkit behajtottak a csuklyások. 
Az egyik csuklyás a kosárlabdapalánk alá megy, feláll egy zsámolyra, úgy mondja:
- Mindénki léülni! Ném mozdulni!! Tilos mindén mozgás!
Egy kövér nő, aki egy hat év körüli lánnyal van, látásból ismerem őket, nem messze laknak a zongorista házától, ugyanabban az utcában, hisztérikusan kiabálni kezd:
- De mit akartok tőlünk? Engedjetek haza! Haza akarunk menni! Mi nem csináltunk semmit! Nincs jogotok itt tartani minket! Értitek? Nincs jogotok!
Ordít, közben szorítja a lány kezét. A lány sír, aztán körülötte még jónéhány gyerek sírni kezd. Egy kopasz, kövér férfi, öltönyben, nyakkendőben van, odamegy a kövér nőhöz, valamit suttog a fülébe. Nyilván nyugtatgatja.
A nő nem hallgat rá, egyre csak ordít.
A zsámolyon álló csuklyás ember felemeli a géppisztolyát, a kövér nő felé fordítja:
- Élhállgátsz, randá ásszony!
A kövér nő változatlanul ordít, valami olyasmit, hogy úgyis jönnek a katonák, és akkor ezeknek végük, és hogy dögöljön meg mindenki, aki idegen, amikor hirtelen éles pattogás hallatszik.
A géppisztoly.
A kövér nő összeesik, magával rántja a földre a hat év körüli lányt.
A lány hisztérikusan sikoltozik, erre odaugrik hozzá az öltönyös férfi, befogja a száját, valamit suttog a fülébe.
Miközben magához szorítja, aközben a halott, kövér asszony kezét próbálja lefejteni a lány kezéről.
A kövér nő vére szétfolyik a tornaterem linóleum padlóján.
- Léülni mindénki! Most! - ordítja a zsámoly tetején a csuklyás ember.
Mindenki azonnal leül a padlóra, alig férünk el, annyian vagyunk.
Nekünk szerencsénk van, hátul vagyunk, így akár egymáshoz is támaszkodhatunk, meg a bordásfalhoz.
Kicsit több is a helyünk, mint másoknak.
Amélie ül mellettem, szorongatja a befőttes üveget, amibe néhány perccel ezelőtt belepisilt.
A kövér nő holtteste a tornaterem elején van, középen. Ott, körülötte is ülnek, mert nincs elég hely a teremben.
- Ámíg ném szólni á főnök - mondja a csuklyás ember, és közben öklével üti a mellét, így mutatja, hogy saját magáról beszél -, áddig ném mozdulát! Értvé?
Aztán még hozzáteszi:
- Éngém hívnák, Főnök! Így szólít! Értvé?
Csend van. Csak néha hallani, halkan, egy-egy elfojtott gyereksírást.
A terem elején, illetve az ajtónál még összesen hat csuklyás, álarcos, géppisztolyos ember.
Az ajtó kinyílik, két fegyveres jön be, ládákat cipelnek.
Aztán kimennek, és jönnek megint. Újabb ládákat hoznak.
Aztán visszafordulnak, és jönnek megint. Újabb és újabb ládák.
Az a csuklyás, aki magát Főnöknek nevezte, kezdi kibontani a ládákat.
Két másik csuklyás is odamegy, óvatosan, lassan kivesznek valamit a ládából. Hosszú fekete rudak, kerek fémgolyók.
- Bombák - súgja oda a mankós tanítónak mellettem egy felnőtt, egy kordzakós, vékonyarcú férfi. Nem tudom, ki ő, és hogyan került ide közénk. - Dinamit és ütoszeges bomba. Ez utóbbi magától is robban, ha ütés éri, vagy leesik valahonnan.
A kordzakós férfi nagyon halkan beszél, de már szájról is tudok olvasni, ezért világosan értem, amit mond:
- Nem tudom, mit akarnak ezzel, de ha ezek itt működésbe lépnek, akkor mindannyiunknak végünk
- Csak idő kérdése, nem tart ez sokáig. Rögtön jönnek a katonák, elintézik ezeket - súgja vissza a mankós tanító.
Közben két csuklyás dinamitrudakat és néhány bombát a falra erősít, kötél segítségével. Az, aki Főnöknek nevezte magát, a kosárlabdapalánkhoz megy, jó erősen összecsomózza a gyűrű hálóját, aztán egy nagyméretű bombát helyez bele. Óvatosan teszi bele a bombát, egy ideig még tartja a kezével, lassan engedi el, úgy ellenőrzi, bírja-e a háló a súlyos terhet.
A másik két csuklyás a falaknál dolgozik. Ahol mi ülünk, oda is odajönnek, a bordásfal jó terep nekik, könnyű rákötözni a bombáikat.
Egy csuklyás jön, hátizsákot cipel. Odébb terel minket a bordásfaltól.
A hátizsákból lassan, óvatosan kézigránátokat vesz elő.
A gránátok egymáshoz vannak erősítve, vékony acéldróttal, úgy alkotnak egy füzért. Legalább tizenöt gránátot vesz így elő, majd óvatosan a bordásfalra kötözi őket.
- Há ném csinál, ámit mondáni, ézék itt félrobbánni, biztos! - mondja a csuklyás a tanítónak. Egészen közel vagyok hozzá, látom az arcát. Nem takarja el, mint a többiek.
A szemét látom, véres, a szemhéja duzzadt. Mint aki napok óta nem aludt.
A pupillája egészen kicsi.
- Mégdöglész mindénki! - mondja a csuklyás a tanítónak, majd hirtelen gyomorszájon vágja.
A tanító egy hang nélkül esik össze.
A csuklyás belerúg a földön fekvő tanítóba, aztán legyint, és tovább megy.
Amélie is ott áll mellettem. Nézi a tanítót, aki kicsit rángatózik az ütés után, majd hirtelen nagy sugárban hányni kezd.
Amélie nem szól semmit.
Változatlanul a befőttes üvegét szorongatja.

Éjjel nem tudok aludni. Nincs levegő.
Nem férünk el a tornaterem padlóján. Nincs elég hely ennyi embernek.
Amélie-vel a hátunkat a bordásfalnak támasztjuk, fejünk felett a kézigránát-füzér. A lábunkat alig tudjuk kinyújtani, ott fekszik a tanító, aki most már jobban van, és próbál belénk is erőt önteni.
A tanító mellett fekszik az idegen férfi.
Amélie néha elalszik. Olyankor a vállamnak dől, próbálok mozdulatlanná válni, hogy ne ébresszem fel.
Nagyon fárasztó mozdulatlanul ülni.
A tornaterem a körülményekhez képest csendes. Persze, állandóan felsír néhány gyerek, a felnőttek halkan csendesítik őket, közben pedig mindenki nagyon feszült.
A bejáratnál két csuklyás áll.
A kosárlabda palánk előtt, egy zsámolyokból összerakott kis emelvényen ül az a csuklyás, amelyik magát Főnöknek nevezte.
Borzalmasan meleg van, és büdös. A lelőtt asszony holtteste ugyanott van, változatlanul, a vér körülötte megalvadt, megsötétült.
WC-re senki se tud kimenni.
Mivel mozdulni is alig lehet, WC-re kimenni pedig tilos, ezért csak a terem egyik falához lehet egyenként odamenni,és ott lehet elvégezni a dolgunkat.
Volt néhány befőttes üveg, műanyag flakon, azok már mind megteltek.
A falnál ragacsos tócsában áll a pisi.
Az egyik sarokba odaszart valaki, nagyon büdös van, nagy döglegyek repkednek a szar körül.
Nekünk szerencsénk van. A bordásfal viszonylag messze van attól a résztől, amit ideiglenes WC-nek használnak a többiek.
A csuklyások váltják egymást. Ők még az ajtón is ki tudnak menni, jó nekik, van a tornaterem mellett öltözo, WC, talán odamennek, pihenni. Legalább 15 fegyverest számoltam össze, mindegyiken fekete csuklya, de némelyiknek látni az arcát.
Géppisztoly és kézigránát van náluk.
A Főnök elmondta azt is, még korábban, hogy a tornateremben elhelyezett robbanóanyag egyetlen gombnyomásra működésbe léphet.
A zsámolyokból összerakott emelvény tetején van egy robbantószerkezet, amit, így mondta a Főnök, egyetlen láb- vagy kézmozdulattal lehet működésbe hozni.
A Főnök ott ül a zsámolyok tetején, a keze a robbanószerkezeten.
Nem mozdul, figyeli az embereket.
Jól látom a kezét.
Ülök a bordásfal előtt, hátamat megtámasztva, a fejem felett kézigránátfüzér, mellettem Amélie.
Most is az anyámra gondolok, ahogy a merénylet óta szinte mindig.
Örülök, hogy nincs itt. Hogy nem látja ezt az egészet.
Örülök annak is, hogy már meghalt.
Ha itt lenne, biztosan azt kívánná, amit most én, hogy haljunk meg minél előbb, minél gyorsabban, minél fájdalommentesebben.
A Főnök a szabad kezével int az egyik társának, az oda megy hozzá, váltanak. Lemegy az emelvényről, kimegy az egyik kisajtón.
Arra gondolok, hogy ilyenkor lehetne valamit csinálni. Amikor váltanak.
Közben felébred Amélie.
Hirtelen tér magához, először nem tudja, hol van, aztán megérti, és sírva fakad. Úgy sír, hogy a vállamhoz nyomja az arcát. Érzem, ahogy a blúzom átnedvesedik a könnyeitől.
Nem is sír, inkább nyüszít.
A nagymamáját hívja.
Közben egy másik lány, nem ismerem, ő is felébred, hangosan sírni kezd.
Nem csak sír, de kiabál is. Az anyját szólongatja.
A lábaimnál lévő tanító feszülten magyaráz neki valamit.
Amélie-ra sírás közben rájön a köhögés. Nehezen veszi a levegőt. Fuldoklik.
A tanító kérdezi:
- Van valakinek egy kis vize?
Az idegen férfi, aki a tanítóval együtt jött be a terembe, rövid habozás után kézbe veszi a befőttes üveget, amiben Amélie pisije van.
Odanyújtja Amélie-nek.
- Igyál - mondja neki. - Igyál. Jót fog tenni.
Amélie köhög. Közben megfogja az üveget, és iszik a pisijéből. Lassan kortyol. A köhögése abbamarad.
Már nem sír.
Csak néz maga elé.

Nem tudom, mikor aludtam el.
Amikor magamhoz térek, már világos van. A tornaterembe élesen süt be a nap.
A csuklyások vezére, a Főnök, a zsámoly tetején ül, keze a robbanószerkezeten.
Az ablakon keresztül friss levegő jön be. Hűvös, tiszta levegő.
Reggel lehet. Már elvesztettem az időérzékemet, nem tudom, milyen napszakban vagyunk.
A tornateremben lévő bűz és a kintről beáramló friss levegő keveredik egymással. Hullámokban érzem a rettenetes büdösséget. Olykor a friss levegő jön felém, olykor meg a bűz.
A terem közepén még mindig ott a halott nő.
A vértócsa körülötte már majdnem fekete. Nagy döglegyek röpködnek körülötte, sok-sok fekete, lilás potrohú döglégy.
Idegesít a zümmögésük.
Általában mindenki ül vagy fekszik a földön. Olyan, mintha aludni próbálnának.
A gyerekek alig sírnak. Én sem sírok. Amélie is csak néz maga elé. Fejét a vállamnak támasztja.
Nem történik semmi.
A csuklyások is nyugodtabbak, mint tegnap. A zsámolyok tetején ott ül a Főnök, keze még mindig a robbanószerkezeten.
Nem változott semmi tegnap óta.
Szomjas vagyok.
Hirtelen nagyon erős gyengeséget érzek.
Éhséget nem érzek, csak szomjúságot és gyengeséget. Cserepes a szám, a nyelvem is száraz, alig tudok nyelni.
Fáj a torkom.
Izzadni kezdek. Nagyon erősen izzadok, folyik a homlokomról és a hátamról a víz.
Olyan, mintha lázas lennék.
Fáradt vagyok és gyenge, a tenyerem és az arcom is nyirkos.
Nem látom tisztán a körülöttem levő embereket. Pontosabban, látom őket, de olyan, mintha valami ködfüggönyön át nézném őket.
Minden olyan távoli.
Talán ilyen, amikor részeg az ember.
A tanító most beszél hozzám, de nem értem, mit. Mond valamit, de nem hallom.

Arra ébredek, hogy valaki az arcomat ütögeti.
A tanítóval levő idegen férfi az.
Azt mondja:
- Anna, jól vagy? Gyere, igyál egy kicsit.
Közben az arcomat törölgeti zsebkendővel. Érzem a nedvességet a homlokomon, a szememen. Jólesik.
Hűsít.
A férfi kezében egy műanyag flakon. Sárga folyadék van benne.
A zsebkendőt megnedvesíti a sárga folyadékkal, utána, amikor már jól megszívta magát a zsebkendő, akkor a számhoz, a kicserepesedett ajkaimhoz illeszti a kendőt, úgy, hogy kicsit eressze a levet.
Csíp.
Érzem a sárgás lé keserűségét, és mégis jólesik. Mohón nyelem magamba a vizeletet. Fogom a flakont, most már közvetlenül abból iszom.
Érzem, ahogy az államon, a nyakamon lefolyik a pisi. Befolyik az ingem alá. A mellemre, a hasamra folyik. Bele a köldökömbe.
Nem törődöm vele.
Hálásan nézek az idegen férfira.
Aztán látom, hogy ugyanígy megitatja Amélie-t is, majd a többi gyereket a csoportunkban, sorban, mind.
Van velünk egy lány, én őt korábban nem ismertem. Jerassa a neve.
Amióta ide, a tornaterembe bejöttünk, azóta mozdulatlanul fekszik. Nem reagál semmire, olyan, mintha halott lenne.
Fekszik, hason, az arcát eltakarja a karjával.
Nem mozdul.
Az idegen férfi most megfogja a vállát, gyengéden rázza.
Jerassa rándul egyet, aztán nem mozdul. A karjával változatlanul eltakarja az arcát.
Odajön hozzá a tanító is. Valamit suttog a fülébe.
Az idegen férfi megnedvesít egy kendőt pisivel, lassan óvatosan Jerassa halántékát dörzsölgeti vele.
A lány hirtelen megmozdul, majd hagyja, hogy a karját az idegen férfi elhúzza az arcáról.
A szeme csukva. Az egész arcát alvadt vér borítja. Az orra és a szeme között nyílt seb van.
Látni az élo húst.
Az idegen férfi megsimogatja a lány haját, majd egy zsebkendőt terít az arcára.
Jaressa továbbra is a földön fekszik, egy kendővel letakarva.
Mint a halottak.

Nem tudom, mikor aludtam el.
Elvesztettem az időérzékemet is.
Nem tudom, mennyit aludtam, azt sem tudom, mióta is vagyunk itt, a tornateremben.
Rémlik, mintha már három nap is eltelt volna.
Szomjazom. Néha kapok az idegen férfitól egy kis pisit, azt iszom. Utána alszom megint.
Most arra ébredek, hogy az egyik fegyveres a fekvő emberek között lépked. Néha megfogja egy-egy gyerek karját, megrángatja, kényszeríti arra, hogy álljon fel.
Némelyiknek megengedi, hogy visszaüljön, de van, akinek a terem elejére, a Főnökhöz, a zsámolyokhoz, a kosárlabdapalánk alá kell mennie.
Ideért a bordásfalhoz.
A bakancsával megrugdalja Jaressa lábát, de az nem reagál.
Mozdulatlan, mintha halott lenne.
A fegyveres odalép hozzám.
Megfogja a hajam, úgy kényszerít, hogy az arcába nézzek.
Nem tudok a szemébe nézni, alig tudom kinyitni a szememet.
Csak a leheletét érzem. Büdös. Olyan, mint amilyen a magas, idegen katonáé volt, akkor, amikor le akarta húzni a bugyimat az első nap, a laktanyában.
Hosszan bámulja az arcom, majd hirtelen elenged, és Amélie karját fogja meg.
Amélie ösztönösen feláll.
A fegyveres int neki, hogy menjen a zsámolyokhoz.
Amélie rám néz, aztán elindul. Látom, ahogy elindul. Hirtelen kitisztul az agyam. Mondani akarok neki valamit, de nem sikerül. Rám néz, de valahogy nem néz a szemembe.
Csak azt látom, hogy megy a zsámolyok felé. Látom a hátát. A vállát.
A fejét lehajtja.
Mint az iskolában, amikor valami rosszat csinált. Mintha megérdemelné a büntetését.

Iszom a műanyag falkonból, érzem a kesernyés, csípős folyadékot.
Aztán megmosom az arcom, a homlokom.
Egyre kevésbé értem, ami körülöttem történik. Fáradt vagyok. Olyan, mintha részeg lennék.
Most az idegen férfi hangját hallom:
- Valószínűleg kivégzik őket.
A kosárlabdapalánk mellett tíz gyerek áll. Köztük Amélie. A többi gyereket csak látásból ismerem.
A Főnök beszél:
- Tárdzsálni, és léni érédménytélén! Mégmutát mindénkinék, kik léni mi!
Két csuklyás férfi a falhoz vezeti Amélie-éket. Mind a tíz gyereket arccal a fal felé fordítják.
A gyerekek nyugodtak. Senki nem sír.
A Főnök lejön a zsámolyokról. Kezében géppisztoly.
A gyerekek mögé áll. Éppen Amélie mögé, aki lehajtja a fejét.
Géppisztolya csövét Amélie tarkójához illeszti.
Csend van. Senki nem mozdul.
Aztán csak azt látom, hogy Amélie feje szétrobban, a teste pedig eldől, mint a zsák.
És a következő pillanatban még egy iszonyatos dörrenést hallok, és ahogy a dörrenés irányába fordulok, ösztönösen, azt látom, hogy a bordásfal kiszakad a helyéről, és látom, hogy a tornaterem egyik fala leomlik.
Por és füst mindenütt.
Aztán még egy dörrenést hallok. És aztán megint egyet.
Aztán pedig csak arra emlékszem, hogy rohanok az iskola udvarán. Futás közben is gyengének érzem magam, és minden olyan, változatlanul, mintha rossz álom lenne az egész.
Mellettem az idegen férfi fut, meg mások is futnak, ismeretlenek.
Gépfegyverropogást hallok, a mellettem futó idegen férfi elesik.
Aztán már az utcán futok, mellettem idegen gyerekek szaladnak. Sok-sok gyerek. Homályosan idegen katonákat is látok, mintha kiabálnának és integetnének felém.
Minden olyan bizonytalan.
Közben újabb és újabb lövések hallatszanak.
És aztán elvágódom. Látom magam kívülről, ahogy elvágódom. És azt is látom, ahogy valakik, ismeretlenek, megfogják a karomat és a lábaimat, és rohannak velem tovább.
Csak erre emlékszem. Hogy rohannak velem, sokáig, olyan, mintha nem is akarna soha véget érni ez a rohanás.
Mintha nem akarna véget érni a futásom.

Megint kórházban vagyok.
Kedvesek velem az orvosok. A kedvenc orvosom is újra itt van.
Azt mondják, igyak sokat. Adnak altatókat is, és sokszor beszélgetnek velem. Azt mondják, nem történt semmi bajom, nem sérültem meg, és azt is mondják, hogy ez egy csoda.
Jár hozzám egy pszichológus. Naponta jön. Nem szeretek beszélgetni a pszichológusommal.
Aztán jön hozzám néhány újságíró is. Mintha híres ember lennék. Kérdezik tőlem, hogy mi történt bent, a tornateremben.
Amélie-ről is kérdeznek. Meg a többi gyerekről. Az osztálytársaimról.
Nem tudok mit mondani.
Nem is akarok.
Aztán elmondom mégis, hogy a legrosszabb a szomjúság volt. Hogy három napig nem ihattunk vizet. Elmondom, hogy nem a félelem volt a legrosszabb, hanem az, hogy nem tudtunk mit inni. Hogy a pisit ittuk, de az nem volt semmire se jó.
Nem oltotta a szomjúságot.
Valaki azt mondja, hogy az osztályból mindenki meghalt, kivéve a mankós tanítót. Nem tudom, ki mondta ezt, talán az egyik ápolóno. És azt is mondta, hogy rengetegen meghaltak. A robbanás miatt, meg a lövöldözésben. És, hogy egy csoda, hogy én nem sérültem meg, hogy élek, és hogy itt vagyok megint. Azt is mondta, hogy sokkal többen meghaltak, mint akkor, amikor az anyám meghalt, a művelődési ház elleni merényletben.
Nem tudom.
Szerintem az nem csoda, hogy túléltem az iskolai évnyitót, hanem csak véletlen az egész. Valakinek túl kellett élnie.

A plébános kedvesen fogad, amikor kiengednek a kórházból.
Azt mondja:
- Ha nem akarsz, nem kell ezentúl iskolába menned. Elég nagy vagy már ahhoz, hogy ezt eldöntsd, szükséged van-e még az iskolára. Sok mindenen mentél keresztül. Pihenned kell. Maradj csak itt, velem, vezeted a plébánia háztartását, ha akarod. Még fizetést is adok.
Nem tudom, miről beszél.
Nem hiszem, hogy elég nagy volnék ahhoz, hogy ne járjak iskolába.
Még nagyon is kicsinek érzem magam. Gyerek vagyok.
És a gyerekeknek iskolába kell menniük.
A plébános folytatja:
- Tudod, elárulok neked valamit. A határ nincs messze, néha találkozom olyanokkal is, akik a határ túlsó oldaláról jönnek. Mondják, hogy a túlsó oldalon nagyon komoly a hadkészültség. Már régóta mondják, de eddig nem hittem nekik. Mindig azt gondoltam, hogy a túlsó oldalon nem nagyon foglalkoznak velünk. De állítólag az utóbbi idők eseményei nagyon nyugtalanítják az ottaniakat.
Nem nagyon figyelek a plébánosra. Inkább csak az arcát nézem.
Izzad.
Izgatottnak tűnik.
- A határ túlsó oldalán a sajtóban sokan háborúról írnak. Világháborúról. És arról, hogy holnaptól hadiállapot lép életbe. Holnap reggeltől. És, hogy a merénylő terroristáknak, akik állítólag kimenekültek a városból, és valami bunkerben húzták meg magukat, le kell tenniük a fegyvert, legkésőbb reggel 8 óráig, ellenkező esetben beindul a háborús gépezet. Így mondják. Hogy akkor nemzetközi haderők jönnek. És itt teljesen új világ lesz. talán még a határt is megnyitják. Csak azt akartam, hogy tudd.
Nézem a plébános arcát. Olyan az arca, mint amilyen akkor volt, amikor a Sovány Lány meghalt.
Olyan, mintha valamiért bűnösnek érezné magát. Mintha szabadkoznia kellene valamiért.
Nézem a plébános arcát, és aztán az anyám jut az eszembe.
Elképzelem, hogy ő mit is mondana most a plébánosnak.
- Köszönöm, Atyám. Köszönöm a lehetőséget, hogy itt lehetek, Önnel, Atyám, köszönöm, a segítséget, köszönök mindent. Szegény anyám is csak ezt mondaná. Maradok. Csak néhány nap nyugalomra van szükségem, és folytatom a munkát.
- Jól döntöttél - mondja a plébános. - Természetesen, pihenj, Anna, ameddig csak akarsz. Nem kell csinálnod semmit. A háztartással magam is boldogulok. Jogod van a pihenésre. És nyugodj meg. Meglátod, minden rendbe jön.

Hajnal van, most kellene enni adnom az állatoknak.
Az oltárnál imádkozom egy kicsit, aztán az ereklyetartó asztalról elveszem a plébános digitális karóráját, amit még Yurijtól kapott.
A csuklómra csatolom. Erre még szükségem lehet.
5 óra 20 percet mutat.
Belépek a mosókonyhába, odamegyek az ajtóval szemközti falhoz, végighúzom rajta a kezemet, jólesik a hűvössége.
Aztán határozott mozdulattal kiveszem az egyik téglát a falból.
A tégla mögötti üregbol kihúzom a vászonzsákot. Kinyitom, megnézem benne az ékszereket, az aranyat, a pénzdarabokat, a gyöngyöket.
Aztán a pisztolyt is a kezembe veszem, érzem, hogy megnyugtat a hűvös fém érintése.
A vászonzsákot és a pisztolyt egy darab kötéllel a nyakamba akasztom, úgy lépek ki a plébánia épületébol.
A nap már felkelt. Az utca üres, teljesen kihalt. Csak egy katonai teherautó jön velem szembe.
Belépek Amélie-ék kertkapuján. Halkan teszem be magam mögött a kaput, bár tudom, hogy egyedül vagyok, hogy nincs itthon senki, akinek itthon kellene lennie.
Mindketten halottak.
A pincéhez megyek, de előtte még a házban, Amélie szobájában egy petróleumlámpát veszek magamhoz.
A pincében már ismerem a járást. Magabiztosan megyek az első, majd a második terembe.
Minden kihalt, minden változatlan.
Csak a patkányok mozgolódnak. Olyan, mintha ők is még kicsit álmosak lennének.
"A határ még 12 kilométer. Az alagút végig járható", olvasom a már ismert táblán.
Elindulok a határ felé.
Nem tudom, találkozom-e valakivel. A pisztolyt a kezemben szorongatom.
Töltve van. Mindenre kész vagyok.
A patkányok változatlanul csendesek. Nem zavarnak.
Az út egészen jó, az alagút eléggé tágas. Mintegy ötszáz méterenként egy-egy újabb terembe érek, ahol sokkal tisztább a levegő, mint az alagút többi részén.
Olyan, mintha a termek tetejéről jönne be a friss levegő. Az az érzésem, hogy ilyenkor közvetlenül a felszín alatt vagyok.
Persze, az is lehet, hogy valami titkos csövön keresztül áramlik be a friss levegő. Valami légcsatornán. Hallottam egyszer a plébánostól, hogy alagútakban légcsatornákat használnak a friss levegő biztosítására. Így mondta egyszer.
Olykor, egy-egy teremben leülök a földre, pihenek.
Tudom, hogy messze van még a határ. A másik ország, a szabad világ, amiről annyit beszélgettünk Amélie-vel.
Ha létezik egyáltalán.
Amélie mindig azt mondta, hogy a szabad világ a hegyen túl van. Azt is mondta, hogy az alagút a hegy alatt megy végig, és aztán a túlsó oldalon, egy völgynél ér ki, a felszínre.

Legalább húsz teremben voltam már. Nem akar véget érni ez az alagút.
A mostani teremből nincs tovább út. Itt vagyok az egyik teremben, és az alagút nem folytatódik.
Egyedül vagyok. A lámpámban a petróleum fogytán van.
Jó a levegő itt, nagyon tiszta. Sokkal jobb, mint a korábbi pihenőhelyeken.
Úgy tűnik az út végére értem. Ha van kijárat, akkor annak itt kell lennie. Ha nincs, akkor nincs.
Fáradt vagyok.
Szeretném megtalálni, honnan jön ez a tiszta levegő. Hogy kijuthassak innen.
Patkányok már alig vannak. A lámpám fényénél látom, hogy jön az egyik patkány, és a terem egyik sarkában belebújik a földbe.
Lehet, hogy arra van a kijárat, amerre az a patkány ment. Odamegyek, a kezemmel kaparom a köveket, a földet.
Puha a talaj. Omlik.
A kezem valami ürességbe téved. Valami üreg, vagy mi. Talán, ez itt, ahova a kezem elért, talán ez már a hegy túloldala.
Nem tudom. Talán igen. Talán már a felszín az, ahova elért a kezem. Nem érzek örömöt, csak fáradtságot. Annyira elgyengültem, hogy le kell ülnöm egy kicsit pihenni.
Nyilván erre lesz majd az út a napvilágra. A patkányok ismerik a járást.
Fogytán a petróleumom. A karomon ott a plébános órája. Digitális óra, ha megnyomok egy gombot, világít a sötétben.
Ez később, ha véletlenül mégis végképp sötétben maradok, még hasznos lehet.
Megnyomom a karórán a gombot, világít.
A számlapon megjelenik a kijelző, 7 óra 30 percet mutat.
Két órája vagyok úton, itt a föld alatt. És, ha igazat mondott a plébános, akkor éppen harminc perc múlva háború lesz.
Ha igazat mondott a plébános.
Csend van körülöttem. Pihenek.
Pihenés közben is figyelem a patkányokat. Amerre ők járnak, arra megyek majd én is.
Mert arra van a szabadulás.
Tökéletesen egyedül vagyok.