Egy elsőkötetet a gyermekkornál indítani nem is olyan rossz ötlet. És egyenesen stílusosnak is nevezhető, ha a szerző a köszönetnyilvánításban mesterei közt megnevezi Kosztolányit is, még ha a nagy klasszikus nem is jött rá rögtön, első könyvének írásakor, mivel is kell először számot vetnie a továbblépéshez, de az mindenképp szerencsés, ha a tanítvány tanul mestere hibájából. Igaz, Málik Roland verseiben nincsenek rímek, így a kötetnyitó versben sincsen, van benne viszont valami más, ami A szegény kisgyermek panaszaiból hiányzik, bár már ott volt a korban, s az unokatestvér Csáth gyerekekről szóló novelláiban is: a pszichoanalitikus látásmód.
„Legfeljebb három éves lehetek” — indul  a Még a Ruzsinban látszólagos idillje, a vers beszélője épp az ödipális korba lépett, aki számára a varródobozban gyermeki kíváncsisággal kutakodva az anyát a tűbe fűzött cérna, az apát a vasolló jelenti, a vasolló, ami képes elvágni a gyermeket és az anyát (a fiú érzelmeinek első tárgyát) összekötő szálat. A tudati regresszió megnyilvánul a versben még abban is, ahogyan a gyermeki tudat animisztikus gondolkodásmódja megeleveníti a tárgyakat. Hirtelen váltással a gyermekivé szűkült psziché szinte mindentudóvá tágul: „figyelj hát, kisfiú, / egész életedben emlékszel majd”, hogy végül egy pszichikus redukció révén a hazatérő anya és apa ne legyen több egy nőnél és egy férfinál. Ezt a pszichologizáló, pszichoanalitikus megközelítést kínálja a Kortesbeszéd az ördög mellett retorikus fordulata is: „Önök egytől-egyig pszichológusok, / tisztelt uraim”.
A tudat regressziója majd kitágítása mint költői eszköz más versekben is szerephez jut, sőt, részben magát a könyv címét is magyarázza. Szintén a gyerekkorba vezet a Napkori papó, melyben a beszélő ezzel a lélektani-költői mechanizmussal próbálja oldani ambivalenciáját részeges nagyapjával szemben, hiszen az ősapaként megjelenő férfi iránti tisztelet nehezen fér meg annak iszákos életmódjával, agresszív, családellenes magatartásával. A patetikusan induló felsorolás, miszerint mi mindennek volt „szerelmese” a nagyapa: „a fáknak”, „a csillagos égnek”, ezért folytatódik groteszk (vagy ironikus) módon a „lopódzó füsttel”, „a borral”, „a kocsmából kiderengő fénnyel”. Az ambivalencia feloldásának első lépcsője a tudati regresszió: a démonok a hibásak mindezért, akik a férfit „kocsmába csalták, itatták”, „meggyújtották cigarettáját”, „rávették, hogy otthon / szíjat vegyen a kezébe”, végtére „elvették józan eszét”. Majd a mindentudóvá táguló tudat sorolja leltárszerűen a pusztulás stációit, még keveredve a misztikus világlátással, hiszen ezeken az állomásokon a démonok vezették végig a nagyapát. A „démonok” név alatt itt a kötet címadó figurája egy népi tudati szint terméke, de később feltűnik az ördög a bibliai bukott angyalként („szárnyaszegett vádlott”), mefisztói és profán, esendő emberi figuraként, beépülve Málik magánmitológiájába. A Napkori papó már tematizálja a következő két ciklus fő tárgyát, a beszélő alkoholizmusát, s még az első ciklus, a Letérő másik verse, a Bekelet, egy gyerekkori, nyári nap leírásában fogalmazza meg: „én nem tudom, de valahol itt / kezdődött az én kálváriám, / vesszőfutásom, csavargásaim”, s ezzel kijelöli a ciklus funkcióját a kötet szerkezetében.
Málik Roland költészetéről is elmondható, hogy a három örök nagy téma körül forog: szerelem, halál, bor. De a mérleg erősen az utóbbi javára billen, a másik kettő, és a „negyedik téma”, ami maga a költészet, a bornak rendelődik alá. A nemiség fiatal költőhöz mérten viszonylag kevés hangsúlyt kap. A Rózsaablakban megrendítő ellentét feszül egy a költő által is „romantikusként” megjelölt, mégis korszerű szerelemfelfogás és a szerelmet is tönkretevő alkoholizmus között.
Az alkoholizmus mint téma, és az azt megjelenítő nyelv a közelmúlt klasszikusai közül leginkább Petrit idézi Málik verseiben. A téma és a nyelv mellett a versek attitűdjében a szenvtelenség utal még leginkább rá. A petris irónia és gőg már kevésbé jellemző, de megtalálható az Üzenet az űrből című versben, ami leginkább emlékeztet Petri költészetére mizantróp világképében és vulgáris nyelvhasználatában. Ugyanakkor Málik hangja többnyire komolyabb és komorabb, Hajnóczy Péter elkeseredett világfájdalmától mégis távol áll. A részegségre jellemző fecsegés imitálása azonban helyenként a versek felhígulásához, terjengőssé válásához és ellaposodásához vezet. A költőnek jobban figyelembe kellene vennie, hogy a szavak parttalan áradása is szigorú szerkesztettséget igényel, koncentráltságot és sűrítést, mint minden vers.
A könyv a közelmúlt klasszikusai mellett a — fiatal — kortársak hatásait is magába olvasztja. Nincs persze betekintésünk Málik könyvtárába, de költészetének helyét mégis kijelölhetjük egy néhány kortárs szerző által behatárolt halmazban. A gyermekkor hatalma Acsai Rolandot idézi, a redukált tudat technikája Háy Jánost, s ahogyan a vidéki világba is elvezet: Grecsó Angyalkacsinálását, az alkoholizmus és a prófétai gesztusok összekapcsolása Peer Krisztiánt. A hatások e feltételezett síkidoma mellett egyértelműbbek a klasszikusok hatásai, a versek áthallásai: van, hogy szó szerinti, vagy némiképp torzított formában átvett és beépített szövegrészek, máskor csak utalások formájában, vagy az ismert hangokat csak távolról fülünkbe csengetve. 
Ez utóbbira példa az ördög humanizálása, ami A Nincsen himnuszát idézi, s a Kaland a klasszikuson bevezetőjében az „észak” szerepeltetése olyan kontextusban, hogy az az „Észak-fok, titok, idegenség”-et asszociálja, s még mindig Adyt „a Bűn Csiholója” szójáték (a Kortesbeszéd az ördög mellettben, a „Zúgott a fejemben ünnepi beszéd” (valószínűleg Ady utolsó, el nem mondott beszédére utalva) a „kikocsikázás” mellett a Sétaforgóban. „Nekem nem kell titkár” — jelenti ki az ördög a Sötét szárnyak suhogásában: egy újabb ördög-kép, a Babitstól kölcsönzött „jó hivatalnok”. Az Istenhozzádban nevesítve szerepel a Húsvét előtt parafrázisa (itt kicsit erőltetett párhuzammal). A Télvégi sorokban a Jónás könyvének szenvedéstörténete idéződik meg, szervesen a Málik-versbe épülve a Jónás imája sorainak parafrázisával, adaptációjával: „leszálltam (Miskolcon) / a bűnöknek csillogó, hideg / és sötét városába”. Málik Babitstól adaptált, inverz képét komplexebbé teszi még a város és a bűn beépítése is. Hosszú és gazdag ezeknek az intertextusoknak a sora, van, ahol a szerző két költő sorait is egymáshoz komponálja adaptációs tevékenysége során, pl. Az Árnyékban Babitsot és József Attilát: „Nem fut versenyt az esztendőkkel, / ideje akár a tenger, / nem tanúja Jehovának, / se másnak, se önmagának”.
Málik irodalmi szenvedéstörténetek sorának megidézésével mond el egy saját passiót. Nyelvében keveredik a kocsma frazeológiája a klasszikus szépirodalommal, közben nemcsak a lélekbe ás le, hanem leás képileg és nyelvileg a vágánsokig, Villonig, a manierizmusig, a Bibliáig, Füst Milán bantu néger balladájáig. Nyelvi archaizálásának egyik eszköze a határozott névelő elhagyása, hiszen az csak a XIV — XV. században alakult ki nyelvünkben.
Az akasztófavirág címében is Villon Gyász-irat című versét idézi, de a hit a kegyelemben, az ”áldott jóemberek” megbocsátásában (amiért Villon versében könyörög) itt hiányzik. Ez a vers átvezet A vágáns dalához, melyben a középkori csavargó, részeges deákköltő toposzában talál a szerző egyfajta költői identitást. Málik itt emblémákat alkot (Mérnök, Uncsi, Nyavalygó, Szent, Másoló, Szar), s velük adja az alkoholizmus okainak magyarázatát. A megkonstruált költő-én tagadja a művész(et) halhatatlanságát, a kollektív emlékezetben való tartós megőrződés lehetőségét: „Milyen ezerév? / Semmilyen, nincsen ezerév”. Végsősoron, ellentmondva a hagyományra támaszkodó versnyelvének, időutazásai ellenére is a jelenvalólét légypapírján vergődő, magányos individuum arcképéhez tesz újabb ecsetvonásokat.
A passió a kötetben még a fent említett versek előtt álló Tizenkét pohárban teljesedik ki, ahol a szerző biblikus-profetikus nyelven és stílusban, a Tízparancsolatot parafrazeálva szakralizálja a profán alkoholizmust, a vele járó szenvedést, értékvesztett életet. A kötet talán legjobban sikerült versében az első tíz parancsolat mindegyike: „Ne igyál!”, amit a mégis-iváshoz adott parainézis követ, az utolsó „két pohár” beletörődéséig: „Hát igyál!”, miközben megfogalmazódik, hogyan lép az alkohol az emberi kapcsolatok helyére: „az a pohár az a némber, / sírig a pohár, / sírig a némber”.
Jól leképezi a versekben az alkohol tudatmódosító hatását a hétköznapok látomásos, szürreális megjelenítése, aminek során plasztikusan rajzolódnak ki a hétköznapok tárgyainak és élőlényeinek képei, merészen, a meglepetés eszközével élve, hatásosan egymás mellé helyezve, pl. az Istenhozzádban: „Megbűvölve bámultam a fura italt, ami / úgy örvénylett, hogy egy hajót / elnyelt volna könnyedén. Készültem, hogy / ezúttal is látok benne egyet s mást, aszott szilvát, / nedves utcakőt, ötödik emeleti lakásajtót, / fekete virágot, leragasztott szemüveges, / csúf kislányt, kopogtató kezet, idegen fürdőszobát, / pénzt, ködös tetőket, bolondok restijét, / vihogó utcalámpát, kék havat, valami / nyugtalanságot, magunkat, ilyesmi — / de nem láttam, mert nem volt abban semmi.”
S mivel az ördög a részletekben lakik, ez fontos momentuma a könyvnek.
Málik Roland sokféle hatást old költészetébe, a hagyomány széles rétegeire, modern vagy ma is modernnek ható pszichológiákra támaszkodva ötvözi a hétköznapiságot, a tárgyiasságot a látomásossággal, hogy elmondja és szakralizálja profán passióját. Fő témája, az alkohol, az alkoholizmus problémája is szerezhet számára szenvedélybetegségektől terhes társadalmunkban olvasókat. Neki azonban még valószínűleg meg kell vívnia csatáját démonaival, és még szorosabb kapcsolatot kell ápolnia a művészet igazi kurátoraival, a múzsákkal.