Úristen, mi lett belőlem.

És a baráti torzulások, ahogy meglazult
a bőr az arcokon, ahogy senki
sem néz a szemembe.
Vagy én lettem az áruló.

Mert nekiszegezve minden akaratomat,
nem vagyok hajlandó tudomást venni
arról, hogy vége van, vége a szemek
csillogásának, az ördöngös ficánkolásnak.

És az anyámból miféle roncs lett.
Miféle szánalmas idegen, miféle
aggodalmaskodó kisember? Miféle
önáltató túlélő, remegő kezű anya?

Úristen, mi lett belőlem.

És az apám.
Egyre kevésbé kísérem a halál felé.
Elveszett régen, egy karácsonyfa
és egy telefoncsörgés között.

A testembe így kódolódik bele
lassan a cselekedetek szörnyű
tömege, és kiül a bőrre
a megromlott és gyűlölt savó.