Kinde Annamária legfrissebb kötetét a kezembe véve akaratlanul is az jutott eszembe, amit Kányádi Sándor ír a Valaki jár a fák hegyén című gyűjteményes kötetének előszavában: „A vers az, amit mondani kell.”
A váradi költőnő verseskönyvének címe mintha a kortárs erdélyi irodalom legismertebb alkotójának eme egyszerűen nagyszerű ars poeticájával helyezkedne szembe — de elég csak gyorsan átfutni a kötetet ahhoz, hogy ráébredjünk: szó sincs itt a versszövegek mondhatatlanságáról. Nem kapunk végletekig fragmentált, a posztmodern mindent lebontó játéka, vagy épp a tipográfiai megoldások, a vizualitás elsődlegessége miatt hangzóvá alakíthatatlan költészetet: Kinde versei — akárcsak az őket megelőzőek — nagyon is alkalmasak arra, hogy mormolják, szavalják, előadják őket, tökéletesen megfelelnek annak, amit a Kányádi által idézett egykori kisdiák elvárt a verstől.
A formakincs tehát nem változott Kinde eddigi munkáihoz képest — szonettek, sőt, mesterszonettel megkoronázott szonettkoszorúk, hol szép, egyenletes jambusok, hol csujjogatók, sanzonok vallanak a szerző klasszicizáló hajlamairól, ragaszkodásáról a formai tradíciókhoz. De miért is akkor a cím? Mire utal a mondhatatlan szó, ha nem a nyelviség, a hagyományozottság problémaköre vetődik fel vele kapcsolatban?
A válasz egy másik szférát érint. Kindénél mondhatatlannak minősül mindaz, amely a psziché legbelsőbb zugaiban bújik meg: a cím a megfogalmazhatatlan, ellenőrizhetetlen érzésekre, benyomásokra , az „ájult lélek hagymázos álmára” vonatkozik tehát, s ez már jelzi a pszichologizálás erőteljes jelenlétét az egész kötetben.
A költőnőt már régóta figyelők a formakészleten kívül más kindés jellegzetességekre is az „ezt már ismerem” örömével mutathatnak rá: ismét felbukkan a hóhullás, az „angyalok tépett párnacsatájának” motívuma, néhol a hiúzok, és persze Szandra May is. Szandra May a májusi lány, a költő alakmása, maszkverseinek narrátora, s bizonyíték arra, hogy Kinde nagyon is fogékony a kortárs tendenciákra. Már neve is olyan karafiáthos, olyan bájosan-lányosan komoly és giccses egyszerre: felfrissíti és játékossá teszi a versvilágot, akárcsak a kellő arányban elhintett popkult fűszerezés — hisz Lara Crofttól a sztracsatellás Heidi csokoládéig, Oszamától a tündékig sok ismerős furcsasággal találkozhatunk ezekben a szövegekben.
Az apró, játékos gesztusok ellenére azonban igencsak erőteljesen metafizikai, lélektani indíttatás olvasható ki a versekből: Szandra May nemcsak egy név, hanem egy Kinde által nagyon is komolyan vett, nagy gonddal megalkotott fiktív beszélő, akinek szonettekké formált megszólalásai egy afféle lelki önéletrajzot, egy belső utazás állomásait vetítik elénk. A Mondhatatlan című szonettkoszorú darabjaiban ennek a pszichikai mozzanatokból, belső történésekből felépülő útnak a tapasztalatai jegyződnek fel, a remek Mesterszonett sorait kibontva, továbbértelmezve. A nyitó, egyes szám első személyben íródott szonettek az indulás, a készülődés versei: „Utamra indulok a nyárban”, „Zuhantam dübörgő erekben /születni ebben a világban, hogy kipróbáljam ezt is, azt is”. Lélek és test viszonyának örök kérdéseit boncolgatja itt Kinde is, akárcsak annyian ő előtte: mintha az ősmagyar kettős lélekhit elevenedne meg a Húsköpenyben soraiban: „Messzi utakra, minden éjjel / látható, mint lép ki az asztrál”. A megtapasztalás, megélés, kipróbálás vágya/parancsa indítja el utazót aki a világba kilépve szembesül az idegen tudatok, problémák, indulatok sokféleségével: „Ahová nézek, mindig újabb érzelemgóc feszül a tájban.” — írja az Indulatlápok címet viselő szonettben. A Karmától kezdve épp ezért váltanak versek, a grammatika révén személytelenített (azaz egyes szám harmadik személyűvé váló) alkotások hideg pontossággal, sebészi precizitással boncolják fel a lelket, mutatják be reakcióit, rétegzettségét, létformáit. A Daráló ezt az orvosi látleletet úgy végzi el, hogy a lélek-gép megfeleltetést nemcsak a képzetek, de a versszerkezet szintjén is megteszi: míg a többi szonett jól elkülönülő, a tipográfia szintjén is jelzett gondolattömbökből áll, itt áthajlások lazítják fel a forma feszességét, három strófán át áradnak egyetlen mondat felsorolásai, a vers „motyog, mint egy romlott daráló”. A ciklus utolsó darabjaiban a psziché egyfajta kollektív személyiséggé tágul, s a kulcsszóvá az idő válik. Az idő a közös megtapasztalások alapja, az idő bogozza össze útjainkat: determinál — „Terpeszkedik a múlt a mában” — de régi rendje megszakadt, mert „Már minden távolt közel hoztak”, s a jelen múlhatatlan állapottá avanzsál. Így jut el a végső konklúzióra: „Rémisztő hellyé lett a holnap/nincs hová menteni a jókat, / mert itt van minden ott, s az akkor/ most van, és csak ez van mindig.”
Kevésbé sikerült a Részeg rózsa szétírt szonettje című szonettkoszorú, melynek már erőltetetten alliteráló címét olvasva is arra gondoltam, hogy váradi lévén, Kindének aztán igazán oka van arra, hogy imádja Adyt és a szecessziót, de mindezt nem kéne túlzásba vinni. A századforduló túlfűtött-dekadens, életfilozófiával és keleti misztikummal telített hangulata köszön vissza ezekben a szonettekben, ahol olyan sorokat olvashatunk, hogy „s a kósza bálnak összes árnya / olvad a mélykék éjszakába” (hát igen, itt van Ady, s nekem a Krisztus-motívum is őt idézi), vagy „Ájult lélek hagymázas álma: / részeg rózsa üres pohárba.” Kinde azonban — hál’ Istennek — mindig tartogat kellemes meglepetéseket: a következő, Szandralíz a Csudában című ciklusban szecessziós üvegházakról hirtelen a szigetországra veti tekintetét, s lírájának kiindulópontjaként Lewis Carroll szövegeit használja fel. A múlt (és az azt megelőző) századi szókincs és képzetvilág olykor itt is visszaköszön: Gerő Enikővel szemben én azonban hajlok arra, hogy bizonyos mértékű ironikus felhangot  tulajdonítsak az olyan megszólalásoknak, mint: „Vak ösztönök prédája csak / versek híján a nép. / Ha szép szavakhoz érzeményt /rendelni nem tanul, / ha szívét nem beszélteti, / makog csak tajdagul.”, vagy „...ősdalt hallok én/ősfülembe rivall.” Izgalmas a De ki az a Mabel? című vers, ahol a psziché, a lélektani rezdülések rögzítése helyett már az én-problematika áll a középpontban. „Én vagyok én? Vagy nem én?”/ De akkor ki vagyok?” — teszi fel a kérdést Szandralíz, s ezek a kérdések sokfelé ágaznak. A mese különös logikája a versben elvezet maszk és alkotója, költői, lírai én, fiktív én viszonyának problémáihoz, s itt már-már elérkezünk a mondhatóság és így a nyelviség kérdéséhez is. Hisz ki is az én? Talán csak két betű?
A kötet legkülönösebb részét minden bizonnyal a Szandra May a zombigyárban, ez az intarziás hosszúvers, versépítmény, versmassza alkotja. A versmassza körkép és kórkép vegyülete: korunk és társadalmunk válsága fogalmazódik meg benne, a verseket a bennük létrejövő fiktív közösség több szólamba kivetülő kommentárjai alkotják. Kinde Annamáriáról tudjuk, hogy az utóbbi időben egyre inkább egy ún. közösségi költészet felé fordul: ő maga vall úgy egy riportban, hogy: „No de hát Szandra May, miután kibújt a kertjéből ,óhatatlanul beleütközött a politikába. Mit tehetnék? Le köll írni azt, ami őt bántja, amiről mondandója van.” Elég nehéz feladat ez manapság, sokan meg is kérdőjelezik, szükség van-e rá — de én itt csak annyit szögeznék le: Kinde nem műveli rosszul ezt a fajta költészetet, nem esik bele azokba a hibákba, melyeket oly könnyű itt elkövetni. Versei nem túlpolitizáltak, nem túl didaktikusak, és semmiféle provincializmus nem árad belőlük. Nem napi eseményekre való reflexiókról van itt szó, hanem egy igazságra éhes költő alkotásairól, melyek nemcsak szűkebb értelemben vett környezetének világérzékelését örökítik meg, hanem egy általánosabb, egyetemes korhangulatot tükröznek. De vajon hogy szólalnak meg a kommercializmus, a vadkapitalizmus, a globalizmus, a posztkommunizmus és még a ki tudja hányféle izmus hálójában vergődő emberi sorsok Kinde Annamáriánál?
Először is, a Szandra May a zombigyárban szerkezete emlékeztet Szilágyi Domokos hosszúverseinek építkezésére: az átkötő vagy alapszövegek között különböző versbetétek helyezkednek el, melyek műfaji szempontból rendkívül sokszínűek. Van itt  például Csujjogató és Sámános, de van mellettük a kommercializálódott társadalom kultúráját megjelenítve Sláger és Kabaré is. Szintén Szilágyi korokat és stílusokat ötvöző, az ősit és a modernet egy szintre hozó verstechnikája köszön itt vissza. A helyeselhető szándék és az ehhez illeszkedő koncepció ellenére azonban az eredmény még felemás, egyenetlen.
„Füledbe zomb a zombigyár, reggeltől estig ordibál” — kezd a bizarr szójátékkal Kinde, és ebben a hangulatban folytatja. A fogyasztói társadalom szerelmi lírája nála például ilyen groteszkül kifacsarodott, meghökkentő és humoros sorokban jelenik meg: „Én úgy szeretem kegyedet, / mint a szentjános kenyeret, / s úgy kívánom az állagát / mint a sztracsatellás / Heidi csokoládét!” Mikor azonban az elüzletiesedést karakírozni akaró Csujjogatóban olyanokat olvastam, hogy „Itt a lélek itt a híííííír! / Garas csörren, süketíííííít!”, vagy a Slágerben azt, hogy „Karriert pénz csinál” Jókai Anna Krónikáséneke jutott eszembe. Persze alapvető különbség az, hogy Kinde Annamária költő, míg Jókai Anna nem az, de azt hiszem, ha Kinde igazán művészi módon szeretné megjeleníteni, amit ma lát, akkor ahhoz magasabb fokú nyelvi virtuozitás, még több játék, még több irónia, még több leleményesség, és kissé kevésbé erőltetett célzás szükséges.
Azt, hogy Kinde a szonettek, a rövid, klasszikus formák mellett új utakat keres, jelzi a Még egy szerelmes utcabál is, a kötet egyik legsikerültebb darabja. Az ismét feltűnő bál-toposz magával hozza a világunkat jellemző kaotikus forgatagnak, kavargásnak, összevisszaságnak azt a képzetét, melyet a Szandra May a zombigyárban is igyekezett megteremteni. Itt azonban forma, nyelv és képzet tökéletesen, egymást felerősítve egybekovácsolódik. A hosszúverset állandóan mozgásban tartják a nézőpontváltások, egyfajta koherens erőként azonban mindvégig uralkodó marad az enyhén klasszicizáló, ironikus versbeszéd. Az utcabál kavalkádjában felbukkannak a jellegzetes motívumok, a „hiúzok szeme villanása” és a rózsa, de a valcer közben betoppannak a fantasyk groteszk alakjai is (ismét egy meglepő húzás Kindétől): „Özönlik mindenféle jószág: / tünde, manó, kobold, sötét elf,/ vadászni mind az erdőn kószál, / elképzelt utakon poroszkál, / s a hegyes fülű, harcos néne/zsákja mindig akkor szakad ki, / amikor varázsolni kéne.” Aki a politikai utalásokra vadászik, találhat még a demográfiai csökkenésre, vagy akár az unióra való célzásokat is, a mű záró sorai pedig egy olyan képet rögzítenek, melyet ki-ki vehet ígéretnek, de figyelmeztetésnek is: „Ami külön volt, elvegyíti, / összemossa az utcabál, / s a forgatagban levehetjük / magunkat, mint egy álruhát.”
A kötetzáró versben az élete fordulópontjára érkező Szandra Mayből ez szakad ki: „Magányos vagy most bennem, Isten. / Hová jutok még? Merre térek?” Nemcsak ő ért fordulópontra, de alkotója is. Kinde Annamária a Mondhatatlanban elmozdult arról a területről, mely eddigi líráját körülhatárolta. Ebben a könyvben már nemcsak a jól bevált, kiváló formaérzékére és lélektani érzékenységére építő recepteket használja fel: kísérletei   egyre többet mutatnak meg a benne rejlő, a bizarr, a groteszk, a meghökkentő és a mesés iránt egyaránt vonzódó poétikai hajlamról, arról a játékos kedvről, mely kitűnő ötletekkel párosul. Kíváncsi vagyok rá, merre visz ez a kísérletezés — épp ezért már most várom a következő Kinde-kötetet. És nem hiszem, hogy csalódni fogok.