Kezedben már a rózsaszál se szép,
a hangod jéghideg, betelt a naptár.
Nem hallok mostanában lágy zenét,
amelyben, mint a dallam,
megragadtál.

Naphosszat egy e-mail se jön felőled,
nem tartod számon számomat se
rég. Szobádba, mint a szállodába
fölmegy az új fiúd; kezében élő 
áldozat s cserép.

Arany, virág, cserép. A fémek hűvös,
régi doktrínája. Nem csillan
lámpafény se zöld szemedben,
a köd leszállt cserépnyi
hóvirágra.

Szobádban bár a függöny szép piros
ma - lakásod, várad újrafestve áll -
a rózsa rózsaszínét rég kimosta,
miként eső, sok unt nap
estje már.

A kertvárosi lány épp hogy csak négy
egész négy volt. Családi házuk fölött
nem egészen gömbölyű
még az égbolt.
                 
Nem rózsakertben laktak, csak családi
házban. Hogy is mondhatnám el 
mindezt, hogy
magyarázzam?
                 
Házukból nem költöztek ők el, mint
mások, de abból a kertvárosi
házból nincsen ma
már sok.
                 
Kertvárosi házon kertvárosi égbolt.
Több mint négy egész
négy, a közepén
félhold.