Röfögnek szavak, Tócsában a tett.
Alvadékony vér eget
mázol itt pirosra. Sötétedik.
Szél. „Aligha szél nem lesz”.

*

Elvakult hitemben mit is tettem!
Felperzselt őrhelyek parázsló üszke
minden felé. Árvaság és tépettség
karói döfnek agyat és eget.

*

Hús-szomj. Vérimádat.
Csontzene-uhuk.
Bódulat ezeregyéjszakái
kitárva szélnek, akár a városkapuk.

Bottal kopogni jégen nem lehet,
siklik a penge: emlék korcsolya,

akár szike, hasít a múlt húsába:
bomlik velő-rózsa, zsiger-topolya.

Tündér Anyám, Pünkösd Királynője,
kiskoronást vérzik május asztalára,

csupa csont maradok, sziklás életemben,
tündöklök, hasadok, örökkön árva.

Nyusziktól tanulok, meglőtt dám-vadaktól,
kezemben jogar, megszerzem, — nincs vita!

Lüktetek, dobolok, cidrizek, — hátha
kikerül a Kaszás, — ronda trombocita.

Akárha érháló: polip-Duna, - Tisza,
becserkészem, Verőér, Magyarországom:

dübörgök dühödten a világ érfalán,
úrrá leszek talán a rohadt halálon.

Csiklandok a rühtől pörsenéses hátam
nekivetem csodás lehetetleneknek:

visznek a máglyákra, dac-férfi Jean d’Arcot,
pellengérre velem, örökös eretnek!

De én csak dübörgök döngve ellent-állok,
zenélek, lüktetek, monoton mánia, —

cifrázom az Időt, az értelmes nagy Végtelent:
Nincs lehetetlen! Éltem: vér-ária.