Egy szemtelenséget nem tűrő szóösszetételt választott verseskötetének címéül szerzője, Posta Marianna. A „szemhatárátkelés” szókapcsolat számtalan asszociációs játékra ad lehetőséget, egy irodalmi alkotás egészét a kifejezés mögé bujtatni azonban ravasz, mégis találó elgondolás: sugall valamit, de nem árulkodik, és felhívja a könyvecskét kezében tartó potenciális olvasójelöltet, hogy belelapozzon.
„Ez egy kötet, amelyben megállt az idő.” — ezzel a vitatható kijelentéssel zárja a szerző rövid önéletrajzát és kezdi kötetét, valamint egyben azonnal jelzi is, hogy őt az idő kiemelten foglalkoztatja. A kötet (2006. november 29-i) egri bemutatója alkalmából készült zenés színházi előadás valóban igazolta az idézett állítás helyességét, ugyanis a megjelenített szövegek együttesének hallatán a befogadó joggal érezhette azt, hogy az általa szemlélt alkotás műfaja egy a tér-idő-cselekmény hármas egységét teljes mértékben mellőző dráma. Posta Marianna esetében nehéz is lenne műfajokat elválasztani egymástól, sorait nevezhetnénk dallamoknak, képeknek, szövegeit forgatókönyvnek vagy monológnak. Színház az egész kötet. Felolvasni nem, csak előadni lehet a benne foglaltakat, és nem hiányozhat természetesen a díszlet sem, amelyet Hetényi Zsolt Péter készített a szövegekkel tökéletes szimbiózisban élő illusztrációk formájában.
Minden tér a szerző belső lelki világával identifikálható, az objektív és fiktív terek egyaránt önmagukon belül léteznek, azonban elválaszthatatlanok egy az azonos térben folyamatosan jelen levő és mindezért okolható társtól: „mintha minden, / ami bennem van, / miattad lenne”. A darab főhősnője nem cselekszik, vele minden csak történik, vagy ő maga a történés. „Bennünk a csend, / mint pókfonat, / behálózza a sarkokat” — könyveli el magában az események passzív szemlélője, aki az együttlét teljes harmóniájában osztozik másik felével.
Aki ismeri Posta Mariannát, pontosan tudja, hogy ő az (objektív) idővel mindig hadilábon állt, nem fordult még elő, hogy nem késik el, mégis az idő az egyetlen olyan tényező a költőnő életében, amelyet nem hagyhat figyelmen kívül a soha el nem múló pillanatok végtelenségének ellenére sem. A Szemhatárátkelés verseire kevésbé jellemző filozófiai elmélkedések a téma hatására előtérbe kerülnek, és a szerző megkérdezi: „Kóborlásaink tévedések-e, / s az esti séta céltalan mivolta / feleslegesnek minősül-e / az idő számlálóján?”. Úgy érzi: „Belefakulunk az időbe, / múltba, jelenbe, jövőbe” és konstatálja: „foszlik árnyékunk a falon, / fogyatkoznak gondolataink, / centrumunk: a fájdalom”. A gondolatok megfogalmazásában mindenek előtt hangsúlyt fektet a többes szám első személy használatára, éppen ez teszi fájdalmassá az elkerülhetetlent: „Esetleges ébredéseink száma /csökken / ahogy telik-múlik, /ami telni-múlni szokott.”
Posta Marianna nem egyedül van jelen a szövegeiben. A sorokat átszövik a kötődések, nem létezik egyedi, és egyedül megélt élmény. Ezt igazolják az írásokat két önálló egységre tagoló, ám egymással szorosan összefüggő fejezetek címei is: „Távollépések” és „Játékaink”. Néha persze eszébe jut, hogy magányos, ezt az állapotot sajátjaként kezeli: „Megvetem / ágyam / Magam / teszem / a dolgom / Ha van / leteszem / polcra / a magányt.”, ám a lelki társ a magányából sem hiányozhat: „magányod batyuját /sokszor magamra veszem”. A Szemhatárátkelésről a költői képek, formai megoldások és a témák sokszínűségével együtt összességében elmondható: a kapcsolatok kötete ez. A párkapcsolatok, a szerelem tapasztalati úton szerzett leírhatatlan és kimondhatatlan érzéseit, motívumait próbálja meg a szerző több aspektusból bemutatni önmagának és az olvasónak, és ehhez segítségül hívja észleléseit. Az illat, a tekintet, a hangok és az érintés rendszeresen visszatérő, nélkülözhetetlen alappillérei a szövegeknek, így próbál szerzőjük a szubjektív valóságról egy hiteles, mások számára értelmezhető és érthető képet adni. A szerelem kialakulásának, fejlődésének és elmúlásának minden lehetősége, tulajdonsága érdekli, és a lehetséges alternatívák a részletek mély átgondolására késztetik: „s a mimikri: / Hozzád hasonlóvá válnak a dolgok, / melyekhez hasonlóvá válsz te magad is, /megfejthetetlen, akár a tyúk vagy a tojás, / vagy az, hogy kettőnk közül, / ki kezdte a szerelmet, / s melyikünk maradt le útközben”. A szerelem minden más érzést legyőzni akaró ereje azonban nem képes eluralkodni a kötődések rendszerének egésze felett, és a szerzőn szemhatárátkel a valahova tartozás tükrének nosztalgikus képe: „Amit lehet, megéltem: / Anyaméh, anyaszült, /anyamell, anyatej, / anyanyelv, anyaföld”.
„Olyan nehéz egyszerűnek lenni, / így hát az egyszerűség kedvéért, / mindent túlbonyolítunk” — kezdi Posta Marianna Bell-terjes című versét, majd kifejti gondolatmenetét, és mindeközben az egyszerűség (vagy talán tisztaság?) keresésében olyan témára talál, amely később is foglalkoztatja. A Sem-mise című írásában szintén megjelenik az egyszerűség fogalma, ám itt nem problémaként, hanem célként: „Szeretek eltűnni lassan, / mint köddel a táj, / egy késő téli délután; / elképzelni, hogy így is lehet / egyszerűnek lenni, egyszerűen: lenni. A létezés sallangmentes élményének puszta átélésére törekszik tehát a szerző, és vágyainak médiuma — derül ki Időjárás-jelentés című verséből- a játék: „Kelleti magát az új nap is: / — Játszani fogunk ma is — súgja.” Posta Marianna mindig játszik. Játszik a színpadon, játszik a nyelvvel, játszik az őt körülvevő emberekkel, játszik a saját és más érzéseivel, játszik az idővel, játszik az időtlennel. Játszik egy játékban, amelyben ő a kocka. Posta Marianna kiszámíthatatlan, pontatlan, bohém, szülővárosának és főiskolájának büszkesége. Posta Marianna az, aki mindig mindenkitől bocsánatot kér, és Posta Marianna az, akinek mindig mindenki meg tud bocsátani. Posta Marianna a költőnő, aki egyszerűen úgy fogalmaz: „Az ember furcsán éli meg önmagát”.