Mondogatod maganak, nem fáj, nem fáj a teste, nincs veled, akkor se fáj. Meggyőzöd magad, racionális érveket hozol fel, úgysem működött, mindegy, mondod, nem fáj a teste. Az idegenség persze páratartalmakkal telik meg és felébred, a hangomat is, te voltál az utolsó, nem hívlak fel telefonon, csak a megszokás, rádgondolok, a suttogó fák. Kitörölhetném, csak három hónap volt, három hónap a csendje, kitörölném, te is ezt akarod, kitörlöd minden nap, delete, reggel.
 
Furcsa, hogy élünk, táplálkozunk, egy galamb beszél, a napfény, rólad álmodozom, tétova, emlékszel, este,
amilyennek elképzeltelek, a vizes éjjeleken át, kidobtalak az utcára, nem lett jobb, a levegő is, a vizelet,
egyértelmű,
mégis,
külön, külön, senkivel sem, teltek az órák, mindig elmondtad, napfény, a havas utcák, fáj, nem fáj, fáj, nem fáj,
aztán jó egyedül,
a kertet is elgondolni, megölni szeretnélek, egy filmben legyen, mész halkan,
fűből vannak, hangja akár a csengő, kommersz kép,
megértenie mindezt, hogy nyár volt.

A tájban tiporsz, korlátokon keresztül, érdemes élnünk, naphosszat, naphosszat, világít, kék és sárgás.

Sétálunk rajta, sétálunk újra, eszembe jutnak az évek, menekülés közben, kérdezem tőled, az eső is, az idő ránkcsorog, az üzenet alatti tájon, a levegő árad,
áthatol a testen.

Végül jönnek fel a szavak, szeretlek, pedig nem is szerettelek, kérdezem tőle, vörös, milyen színű is, nyugalom a végtelen, úgy is jó, ha nem basz meg mindennap, nincsen üvegszáguldása, se robbanás, szél száll alá, testjében sejtjei, a márvány, ha szél fúj, vonzza magához az arctalanokat, forró testét a hallgatagság, megint eggyel több viszonylagosság, megtapadt halál, kiszól hozzá, sárral tapasztják be az ajkát, a csontok is, emlékszik egy földalatti tájra, az üvegek,
megszámolni az órák számát,
mindegy, ki akarja az életet.

Öleli őt,
nincsenek gondolatai, nem tudta soha,
selymes haja ölemig ér, ölelem testét, csókkal lepem el,
egyedül vagyok.

Arról beszélsz, átjár minket a tavasz, energia lágy hangja, a pára, az ablakok, megvárnak, elmeséled, kifolyik.

Nem kell félni, nem lesz több nyár, amikor ennyire kell félni, üzembe helyeződnek a képek, az ártatlanság jelei, fagyok, beszél hozzám, üveges testét magamhoz vonom, az üzenet, testéből fúj a hangulat,
olyan egyértelmű.

Beszélgetések, felébredések, a csöndről álmodozom, napfényre mentél, mindenedet átengeded, akkor is, ha harmatos a teste, félelem, mondogatod, nem fáj, nem fáj.

Furcsa, hogy élünk, táplálkozunk, egy galamb beszél, a napfény, rólad álmodozom, tétova, emlékszel, este,
amilyennek elképzeltelek, a vizes éjjeleken át, kidobtalak az utcára, nem lett jobb, a levegő is, a vizelet,
egyértelmű,
mégis,
külön, külön, senkivel sem, teltek az órák, mindig elmondtad, napfény, a havas utcák, fáj, nem fáj, fáj, nem fáj,
aztán jó egyedül,
a kertet is elgondolni, megölni szeretnélek, egy filmben legyen, mész halkan,
fűből vannak, hangja akár a csengő, kommersz kép,
megértenie mindezt, hogy nyár volt.

Végül jönnek fel a szavak, szeretlek, pedig nem is szerettelek, kérdezem tőle, vörös, milyen színű is, nyugalom a végtelen, úgy is jó, ha nem basz meg mindennap, nincsen üvegszáguldása, se robbanás, szél száll alá, testjében sejtjei, a márvány, ha szél fúj, vonzza magához az arctalanokat, forró testét a hallgatagság, megint eggyel több viszonylagosság, megtapadt halál, kiszól hozzá, sárral tapasztják be az ajkát, a csontok is, emlékszik egy földalatti tájra, az üvegek,
megszámolni az órák számát,
mindegy, ki számolja meg az órák számát.

Telnek az órák, mindig elmondtad, napfény, a havas utcák, fáj, nem fáj, fáj, nem fáj.