Lélek-állatka mocorog bennem,
tátogja az élet-vágy utáni levegőt.
Nem úgy, mint partra vetett hal,
hanem, mint túlpartra vetődött ál-hal. (Vagyis halál.)
Siratja tán asszonyát vagy uszonyát,
vagy csak foltos halszája köpte ki iszonyát?
Pontosan már nem is hallom, hallani vagy halni vélem,
sós vagy SOS-vizet kíván éppen,
de nem, mint mindig, most is szól a „mégsem”.
Nótára gyújt, mint hattyú a dalra:
ki Atlantisza vizét issza, nem vágyik a szíve vissza.

Tengerében gyűlt a kőolaj, vízihulla, műanyag flakon
(nem is ezüstözte szemét a víz-plafon).
A szemét… Ő már nem hal, csupán hal-lom:
élet vizében halmozódó haldok-lom.
(A nagy művet halasztó Word doc lom.)
Visszanézett az élet művére,
annyit ért, mint vízben az íz:
ikra korát fojtogató magzatvíz.

Amire vágytál, lélekhalam, a háló halála.
De halkulnak a habok. És nem hallatszik hal-hála.