Oly korban élünk itt e földön, mikor az ember (akár elaljasult, akár nem) a net virtuális világában kezdi a napot, és sokszor ott is fejezi be. Így esett, hogy a latinos-franciás recenzens, aki elfelejtette Art Lover új könyvének a hátlapját is megnézni — nem felületességéből, hanem valószínűleg abból adódhatott, hogy a címlapon szereplő, kitűnő Krista Goddess fotó (Puppet Government 1996-os felvétele) teljes mértékben lekötötte figyelmét — a cím megfejtését (a.k.a.) rögtön a világháló segítségével kezdte. Találatai szerint AKA: Alföld Koncessziós Autópálya Zrt.; Aka: település, rangja: község, lakóinak száma: 310,  telefon-körzetszám: 34, irányítószám: 2862; AKA: a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága - Anyanyelvi Konferencia; a.k.a.: also known as.

A közismert latin alias (magyarul: másképpen, más néven) angol rövidítéséről van tehát szó (miképpen egyébként mindez a mű hátlapján is olvasható), jelen esetben pedig az Art Lover néven is dolgozó  Szombathy Bálint (vajdasági származású művészeti író, esztéta, multimediális művész, az egykori Új Symposion és jelenleg a Magyar Műhely folyóirat szerkesztője, számos kitűnő folyóirat rendszeres szerzője) új könyvéről, melyet az álnevekről írt (Art Lover: a.k.a. — Álneves művészek, művészi álnevek, Orpheusz Kiadó, Budapest, 2006, 136 old.).

Hálás, ugyanakkor hálátlan dolog könyvet írni az álnevekről, mivel feltérképezésük óriási, szívós kitartást igényel, és sohasem lehet teljes: lehetetlen egy adott pillanatban minden álnevet felderíteni, és ahogyan haladunk az időben előre (tessék csak utána olvasni Billy Pilgrim utazásainak a 64. oldalon!), újabb és újabb álnevek születnek. Emellett óhatatlanul szelektálnunk kell, ha célunk nem valamiféle, teljességre törekvő lexikon létrehozása, és nem akarunk túl terjengősek lenni. A válogatás, történjen bár „objektivitásra” törekvő szubjektivitással, mindig kiemel egyeseket és mellőz másokat. Art Lover tehát nem törekedhetett a teljességre. A kiadói előszóban is megfogalmazódik, hogy „a kötetet bárki tovább írhatja, a maga igényeinek megfelelően” (5. old.).

A szerző „mindössze” egybefoglalja azokat a — hosszú esztendők, sőt évtizedek alatt szerzett — ismereteket, amelyeket a témában relevánsnak tart a művészettörténet és a művészet peremterületén, s amelynek egy része már régen beemelődött az elfogadott, centrálisnak minősíthető művészettörténetbe (persze itt is el lehetne filozofálni, hogy hol, mikor, miért és minek az alapján). Gondolok itt a huszadik század elején jelentkező dada, avantgárd művészetre. Másik része pedig a század második felének, pontosabban a hetvenes-nyolcvanas éveknek az underground művészete, amelynek szintén komoly esélye van a „bekerülésre”. Számos esemény mutat ebbe az irányba: tavaly például az uruguayi Clemente Padin (nem álnév, saját nevén működik, ezért a könyvben hiába keresnénk), aki underground, vagy ha jobban tetszik alternatív művészként korábban sok viszontagságon, politikai meghurcoláson esett át, 2005 végén megkapta hazájának legjelentősebb képzőművészeti elismerését, a Pedro Figari-díjat.

A mű kis terjedelmű, mindössze 136 oldal. Tartalma azonban rengeteg ismeretet fog egybe az álnéven alkotók világáról. A magyar irodalom álneveiről Gulyás Pál, majd ezt kiegészítendő Debreceni Kornélia gyűjtötte egybe az álneveket. Art Lover munkáját az említettektől az különbözteti meg, hogy a magyar könyvpiacon először jelenik meg vele olyan mű, amely az 1900-as évek avantgárd művészete mellett a huszadik század második felének szubkultúrájában és mail art művészetében ismertté vált alkotók álneveire irányul, ráadásul nemzetközi színtéren.

Izgalmas lehetne annak a kutatása is, hogy a művészek miért használnak álneve(ke)t. Kardos Péter  Ignotus: Emma asszony levelei — Egy nőimitátor a nőemancipációért (Budapest, Magvető Kiadó, 1985) c. kötetének bevezető tanulmányában például a következő kérdést teszi fel ezzel kapcsolatban: „…vajon egy férfi miért mint nő talál magára? Miért lesz önmaga a teljes másságban? Miért érezheti azt, hogy tulajdonmagát akkor teljesíti ki, ha elveszíti, ha átfordítja saját ellentétébe?” A választ is megfogalmazza, ekképpen:  „Túlságosan is kézenfekvő — bizonyos szempontból: leegyszerűsítő — volna itt arra a maszkos bújócskára emlékeztetnünk, amelyet a kor sajtójának csaknem valamennyi ismert munkatársa űzött. Hiszen még a kimondottan sok álnevet használó Ignotus gyakorlatát is megmagyarázhatjuk egyéb szempontokkal: az álnév nyújtotta relatív védettséggel, az álnevek váltogatása folytán lehetővé vált tematikus sokszínűséggel, az olvasói érdeklődést csigázó rejtőzködéssel stb. Persze azért így is tünetszerű az álnevek túlzó, ideges hajszolása, láthatjuk benne az azonosságát kereső s nem lelő személyiség megnyilatkozását is.” Kardos Péter szerint ez az Osztrák-Magyar Monarchia fin de si-cle azonosságzavarát is kifejezi, azaz a liberális személyiség identitásválságát.

Álnévhasználat nagyon régóta létezik. A régi francia irodalomból szemelgetve megemlíthetjük a tizenkettedik század legnagyobb francia költőjét, Chrétien de Troyes-t (eredeti neve ismeretlen), vagy a középkor legismertebb és napjainkban is népszerű költőjét, Villont (akinek születési neve szintén bizonytalan: árvaként nevelőapja nevét használta művei aláírására, s eredeti neve talán Françoys de Montcorbier, legalábbis ahogy párizsi egyetemi tanulmányainak dokumentumai alapján feltételezhető). A tizenhetedik századi Moli-re eredeti neve Jean-Baptiste Poquelin, a tizenkilencedik századi George Sand eredetileg Amandine-Lucie-Aurore Dupin, baronne Dudevan,  Anatole France-ot polgári nevén Anatole François Thibault-nak, a huszadik századi Guillaume Apollinaire-t Wilhelm Apollinaris de Kostrowitzkynak hívták.

Art Lover a hetvenes években kezdett foglalkozni a művészek álneveivel, amelyeket a korszak küldeményművészetéből és a szubkultúrából gyűjtött be (több tanulmányt is megjelentetett a témakörben, különböző folyóiratokban). Az álnevek használatának szerinte több oka van. A képzőművészek más okból vesznek fel álnevet, mint például a filmsztárok.  „A filmsztárok álnévmechanizmusa sekélyesebb, pragmatikusabb”,  mondja, hiszen legtöbbször azért választanak álnevet, mert eredeti nevük túl gyakori, nehézkes, vagy éppen nem elég hangzatos. „És míg a színészek többsége a befutás mértékétől függően végleg lemond becsületes polgári nevéről, művészek ezt csak kivételes esetben teszik. Az alkotók álnevei ilyképp másik énjük belső tartalmát vetítik ki, az egyéni álnévmechanizmus viszont szoros kapcsolatban van az individuális mitológiával, azzal a mitológiával, amit az egyén önmagában táplál és ápol önmaga iránt” (71. old.).  Bizonyítja ezt Lion Lazer avagy Lézeroroszlán esete is, de ezt majd a könyvből tessék elolvasni.

„Az ál- vagy más-nevek mögé húzódó alkotók névválasztási motivációja általában a munkásságuk középpontjában, fókuszában elhelyezkedő alkotói problémákhoz fűződik, esetleg művészeti szerepük és küldetésük sajátos felismeréséből ered: Banana Queen, Texas Postal Art King, Art Tart stb. A meghökkentő, szokatlan szójátékok, szóösszetételek sem ritkák: Chrome Bone, Cooperative Nihilist, Lynn Oleum, de olyan névkombinációra is rábukkantam, amely a rendes, polgári név és az ál- vagy ragadványnév ötvözetéből áll: Rob ,,The Wanderer" Newcomb” — mondja a 76. oldalon.

Al Ackerman szerint (akinek mintegy harminc álneve közül bizonytalan, hogy melyik az igazi) a különböző nevek lehetővé teszik, hogy egynél több életet élhessünk. De — ahogyan ő mondja — létfontosságú számára „a gondosan megalapozott életszerűség, az illúzió, a titokzatosság és a megtévesztés” (49. old.). Art Lover „diagnózisa” szerint van, aki az idő síkján utazik (Billy Pilgrin bement egy ajtón 1953-ban és kiment egy másikon 1941-ben, és így utazgatott az időben, egyszer 1963-ban volt, majd hamarosan 1958-ban), „ugyanaz az ember éli át ugyanazokat a kalandokat, személyisége és tudata osztatlan marad” (64. old.). „Monty Cantsin vagy például dr. Ackerman esetében azonban inkább az egy időben történő személyiségfelbomlásról, multiskizofréniáról lehet beszélni, mert a mi időnk emberei ők, csak egyszerre több létező vagy kitalált személlyel azonosulnak, s így fokozottan élik át világunk zajló eseményeit” (64. old.). A magam részéről azonban nem illetném személyiségfelbomlás vagy multiskizofrénia bélyeggel a fenti művészeket, mert ez az olvasó számára valamiféle elmezavart fog jelenteni, ám Monty Cantsin (alias Kántor István) vagy dr. Ackerman levelei épp Art Lover könyvében nagyon is egészséges elméről tesznek bizonyságot. A dolog az én olvasatomban bonyolultabb: ezek a művészek (és persze nemcsak ők) egyszerre filozófusok is, a játékot mindennél előbbre tartó gyermekek is, a világban eligazodni akaró, azt féltő, azt megvált(ozt)a(t)ni akaró alkotók, és főleg kutató elmék.

A kötet különösen azért tarthat az érdeklődésre számot, mert nemcsak azt tudjuk meg belőle, hogy kik és milyen álnevet viselnek, hanem a szerző hetvenes évekbeli levelezéséből, általa és mások által készített interjúkból is találunk részleteket, amelyek révén közelebb kerül az olvasóhoz az egyes művészek gondolkodásmódja, önmagukról és a világról alkotott képe, helykeresése, a művészi önkifejezés és önmeghatározás fontossága. Több tucat művésszel találkozhatunk benne Anna Bananától kezdve Monty Cantsinig (akinek levelein keresztül az időszerű művészet és a szubkultúra kerülhet közelebb hozzánk), hogy némileg önkényesen, de súlyukat tekintve jelentős személyeket emeljek ki. És nem mellékes az sem, hogy rengeteg jó, humoros, meghökkentő dadaista, neoista, „cantsinista” történetet is találunk e levelekben, egyszóval, ha az ember belemerül, nehezen tudja letenni.

Megyek éppen Debrecenből Budapestre gyorsvonaton, interciki vécépapír nélkül,  másodosztályon persze, ahogyan egy perifériáról befelé araszoló művészhez illik, olvasom az a.k.a.-t, jókat derülök (pl. azon, hogyan lett az ex-Jugoszláviában Marcel Duchamp-ból Marsel Du¹an) vagy megborzongok (mert épp azt hiszem, hogy az az őrült Reinhart U Sevol tényleg főbe lőtte magát a függöny mögött), és a neoizmusról és a dummyzmusról tűnődöm, és már megint az álnévhasználat okainál tartok, majd eszembe jut az Art Lover által idézett Apollinaire (akire eddig, ha gondoltam rá néha, a Szajna és az idő múlása jutott eszembe — ez utóbbi most nálam fokozottan aktuális — : Sous le pont Mirabeau coule la Seine Et nos amours). Apollinaire a Bolygó Zsidó szájába a következő szavakat adja: „Senki sem lehet bizonyos benne, hogy csakugyan meghal. Azt hiszi, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem halt meg? Gondoljon csak Enokra, Illésre, Eripedoklészra, tyanai Apolloniszra! S nem hiszik-e sokan, hogy Napóleon is él még? És a szerencsétlen bajor király, II. Lajos?! Kérdezze csak meg a bajorokat. Mindannyian azt felelik majd, hogy fönséges és őrült királyuk még él! Lehet, hogy maga... hogy maga sem fog meghalni..." (64. old.). Uram Jézusom! Emlékszem, kisiskolás koromban az osztályban, a tábla fölött lógott egy transzparens, ezzel a szöveggel: Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog! Betéve tudtuk oroszul is, nem volt nehéz, és ugyanúgy nem értettük, mint hetedikben a Harc a függetlenségért című leckét románul (Lupta pentru independenþã), de fújtuk kórusban, mint a vízfolyás, mint ahogy például az ingyom-bingyom táliber, tutáliber málibert. Na de most ne! A sokkokból elég nekem Kiki Bonbon folyóiratában a Hitler-kép!

 „Senki sem lehet bizonyos benne, hogy csakugyan meghal”? Milyen érdekes: ennek én éppen az ellenkezőjét fundáltam ki a magam számára valamikor, mi szerint annak ellenére, hogy eddig mindenki meghalt — a feltámadás kétes valóságáról most ne essék szó —, előfordulhat, hogy én nem fogok meghalni, és sztár leszek vagy közkatona, vagy mind a kettő egyszerre, most vagy mindörökké, mindegy stb. Kár, hogy ezt te, kedves olvasó, már nem fogod megérni, attól félek, akkor sem, ha benne vagy a folyamatban. Ha egyáltalán benne vagy. Vagy ha egyáltalán tudsz arról, hogy benne vagy. Hogy kellenek-e ehhez álnevek, álarcok, álruhák, álnokságok és egyéb álságok, azt talán kérdezd meg Art Lovertól, alias  Monty Cantsintól, alias bárkitől, miközben én bemegyek egy ajtón (mint Billy Pilgrim) 2007-ben  és kijövök 20007-ben, és akkor hol leszel te, Barátom, alias monty cantsin? Vagy ha mégis, akkor írj nyugodtan az emilemre, mert ha egyebet nem is, ezt bizonyára megtartom: elang@elhiszel.hu, alias Monty Cantsin, akinek a nevében ezt az egészet írtam, a neoizmus nevű játéknak egyetlen szabálya alapján, hogy csinálj mindent a nevében, és legyél Monty Cantsin. Így aztán mint Monty Cantsin én vagyok Kántor István és g.abort (Tóth Gábor), de én vagyok Art Lover is, de mégis más, mert bár tegyük fel, a neoizmus nevében cselekszünk mindhárman, vagyis jelenleg itt éppen én, egyedül, mással foglalkozom, mint ők, de talán még ez sem igaz: róluk írok (tehát róluk van szó az én írásomban és róluk van szó a sajátjukban is). Kántor István Monty Cantsin szerint „Az embereknek azért van más-más nevük, hogy meg lehessen őket különböztetni, s így a kontrollálásukra is lehetőség nyíljon. De ha mindenkinek ugyanaz a neve, akkor a kontroll lehetetlen, és ettől totális szabadság jöhet létre. Mindenki vállalhatja mindenki tettét, igazi kapcsolat alakulhat ki az emberek között (Kiemelés: L.E.).” Félek azonban, hogy ebben az ő totális szabadságában olyan tetteket is el kellene vállalnunk, amelyeket nem szeretnénk. És akadna egy-két olyan Monty Cantsin is, aki számokat tetováltatna a többiekre. Hát köszönjük szépen, ez már volt, Monty Cantsin, és többet nem kérünk belőle! Ezért hiszek én inkább Kiki Bonbon ijesztgetésének! És azt is gondolom még, lehet, hogy semmi nem jó, ami totális.

Minimum hiánypótló ez a könyv. És hogy kinek ajánlom: mindenkinek, aki szeret játszani, szerepeket kipróbálni, aki gondolatban volt már valaki más, vagy legalább is szeretne más lenni, aki unja a konvencionálist, aki csak magában lázad vagy még ott se, és azoknak is, akik nem értik, hogy a falakra miért rajzolnak graffitiket. És azoknak, akik nem hiszik, hogy a jelenleg  underground művészete kitörhet peremhelyzetéből, de azoknak is, akik ebben teljesen biztosak.