Ha egy macskának kilenc, egy Fecskének vajon hány élete van? Annyi biztos, hogy egynél több, hiszen az elsőt itt tartom a kezemben. Milyen lenne Fecskét összeolvasni Heideggerrel? Ilyen és ehhez hasonló „mély filozófiai” gondolatok talán csak nekem, de három dolog biztos eszébe jut mindenkinek, aki néhányszor elolvassa Fecske Csaba legújabb kötetét, az Első életemet. Ez a három dolog: a halál, a halál és a halál. Pedig a cím éppen csak sejteti, hogy itt nem (csupán) az élet áll a középpontban.
A kötetben alkalmazott formák változatosak (központozatlan, enjambement-okkal tarkított szabadverstől egészen a szonettig), de mindenhol alárendelődnek a tartalomnak.
A 136 oldalas, szürke borítós könyv egy határidőnaplóra emlékeztet. Ránézésre is napló, de ha beleolvas az ember, úgy érezheti, hogy tényleg az. A lényeges különbség abban rejlik, ahogy Fecske Csaba az időt kezeli. Egy határidőnaplóban minden egyes napnak ugyanannyi hely jut, a hónapok és a napok — szerencsés esetben — szépen sorban követik egymást. Nos, ennek a linearitásnak alig találni meg némi nyomát Fecske szubjektív időszemléletében. Az idő az emlékezet és a halál — mint a múlt és a jövő — kérdéseinél kerül a figyelem középpontjába, néhol csak igeidőkkel jelezve, máshol néhány sorban — immár explicit — megfogalmazását adva egy-egy felismerésének („minden csak távozik semmi se jön / nem az idő múlik ők múlnak el” — Ők múlnak el; „lesz majd idő lesz idő talán amikor… / bizonytalan vagyok s az idő mint a por // rakódik észrevétlen megmaradt dolgainkra / minden ami van olyan csak mintha” — Korareggeli séta), vagy a vers fő témájává lépve elő („a levegő mintát vesz rólam / emlékezzen arra amit már most se tud”, „mindig minden megszépül utólag / összebékül az árnyék a fénnyel / az emlékezet nem törődik a ténnyel / féligkész történet az évek kilógnak // belőle mint tekergőző drótok / az ócska szerkezetből”, „mintha idő nem is volna” — Nem tehetjük; „szállást adunk minden jöttment érzésnek / neveletlen emléknek májunkkal vesénkkel / etetjük az éj alvajáró szörnyeit / itt vagyunk / ahol előtte senki sem volt bőrünk alatt / az elmúlt évszakok fényeivel elmegy / valaki mennek el mind akit szólítanak / aki a nevét hallja összerezzen / szótlanul szedi a sátorfáját nevébe csomagolva / dobja vissza közénk szegényes életét — Az időgondozóban).
Még ha néha össze is mossa az emlékezet a múlt eseményeit, és a jövőnk is bizonytalan, de a jelenünknek, jelenlétünknek — gondolhatnánk — biztos pontnak kell lennie. Ez nincs így. Talán éppen a múlt és a jövő bizonytalansága vezeti Fecskét egzisztenciális problémák felé. A fent idézett Korareggeli séta utolsó szakasza így hangzik: „hol vagyok most indulok vagy megérkezem éppen / az egyetlent pocsékolom el sokféleképpen”. Ezt a súlytalanságot senki sem bírná sokáig, de már jön is egy vélhetően stabil kapaszkodó: az Eleitől fogva című ciklus…
A kötet hét ciklusból áll. Az első, a Hazajáró a Nem tehetjük című verssel kezdődik, és gyermekkori emlékek idillikus hangulatú versei közé szórt keserű sorokkal adja meg a kötet alaphangulatát. Ahogy a Fecske-szövegekben a természetnek állandó helye van, itt is megjelenik a szögligeti táj. Az év- és napszakok pedig hagyományosan az emberi élet szakaszait jelképezik. A Hazajáró emlékképeiben mindig nyár van és dél, a kötet további verseiben az ősz, illetve az este lesz a jellemző. Az lesz, ami volt: ez a második ciklus címe. Ebben a részben sem szabadulunk az emlékektől, de itt a jövőre helyeződik a hangsúly. Ahogy fentebb fogalmaztam: halál, halál, halál. Fecske persze csak ritkán írja le magát a szót (azért a könyv teljes szövegében több mint hússzor), de jóval többször árnyalja, sejteti. Ezt követi a legtragikusabb, az Itt lenni nélkülem. Az Idényvégben még egyszer lefutjuk az első három kört, viszont idillek nélkül, és a Korareggeli sétát az ötödik rész követi. Miben hihetne az ember, ha minden ennyire bizonytalan? A bibliai történetek főleg emocionális és pszichológiai oldalról megközelített szonettekbe fordulnak. A magyarázat azonban nem szabadul ki a Keserű zsoltár és az Ima-féle „vas-satujából”: „Istenem Istenem / ne csak én lehessek / neked is kell lenned / én miért ha te nem” — Ima-féle) Kilátszanak belőlem: ez a hatodik. Visszatértünk a kiindulóponthoz. A gyermekkorra való visszaemlékezéseket itt már a fiatalkori szerelmi és erotikus emlékek követik — jel arra, hogy ebben a belső időben is van egyfajta sorrendiség. Az Egyre szebb a kötet első „utolsó” verse. Ezt úgy értem, hogy lehetett volna ez az utolsó darab a könyvben, hiszen ha itt lett volna vége, az sem lenne baj: „elmúlt az a nyár el nagyon / száz éve volt vagy csak tavaly / testemben az időt kelletlen forgatom” — már az első három sor összefoglalást ad.
Először arra gondolhat az olvasó, hogy az Idegen érzés című posztmodern záróciklus nem igazán találja a helyét a kötetben. Aztán, amikor elér a 131. oldalra, rájön, hogy — bár némileg megzavarja a kötet egységes képét — szükség van rá, legalábbis a költőnek szüksége volt rá, hiszen így nyílt lehetősége két utolsó verset írni. A Kótyagosan című darab tökéletes lezárása a kötetnek. Fecske Csaba ugyanis az Első életemben fontos pszichológiai, filozófiai, ontológiai kérdéseket vet fel, a kérdésekhez az élmény és az érzelmek oldaláról közelít, de mindent nyitva hagy. A Kótyagosan című versben nem dől el semmi. Ahogy az Első életem című könyvben sem. A jelentősége talán éppen ez: elbizonytalanít, továbbgondolásra ösztönöz…