Veszprém
Gerőcs Péter
2007-től a József Attila Kör tagja.
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
Gerőcs Péter
Sruzinykói éjszaka
Azon a napon, amikor Amatalej Ipszinifics, úgy este hét tájt szokásos sétájára indult, egyszer csak tél lett. „Ej, ej” mondta Amatalej Ipszinifics, más szóval Anyasztics, és felnézett az égre. Az égből hópelyhek hullottak. Miután Anyasztics, vagy ahogy hivatal-béli társai, például Mordosztofjonovics Igila, vagy olykor Ispin Ezderjov nevezték: Amatalej Ipszinifics tovább indult, eszébe jutott, hogy ő voltaképpen, a hamarosan eljövendő születésnapjának néz elébe. Ipszinifics nem volt olyasféle hivatalnok, aki titokban, ha munkatársai nem bámulják, kiköp. Ő nem köpködött csak úgy, hébe-hóba. Ahhoz bizony komoly indok kellett. Ilyen indok volt például az, mikor egy bizonyos tavaszi napon, mely jó régen lehetett - Amatalej Ipszinifics épp csak betöltötte a 30-at -, a híres és sohanemlátott Szentpétervárról sürgöny érkezett. Anyasztics fölvette a sürgönyt, és még ott, az utcán nekiállt elolvasni. Legnagyobb megdöbbenésére a következő sorokat találta:
„Ó, Anyasztics, drága galambom, én meghalok,
komolyan mondom, ezerszer is meghalok”
Több sem kellett Ipszinificsnek; kiköpött. Sőt, amikor elolvasta a feladó nevét (mely nem volt más: Zaljucsen Iminyinka), ismét kiköpött.
Láthatjuk hát, hogy Amatalej Ipszinifics nem köpködött csak úgy, minden komolyabb ok nélkül.
Most sem köpött, hanem összehúzta magán azt a kis vékonyka köpenyt, melyet megboldogult kedvesétől, Aljatomonovnától kapott, még mikor a Zsurindói tóparton ültek — azóta már kissé megkopott — és még egyszer felnézett az égre.
Az utcán máris fekete latyak, vízhasú sártömeg bugyborékolt az ember lába alatt; feltapadt a házak sárga, meg fekete vakolatára, épp úgy, mintha ki akarná rágni a földből, szétkenődött a lámpák alatt, a Sruzinykói aszfalton. Szép ez a hóesés, gondolta Anyasztics, és ekkor eszébe jutott, hány éves. Épp 60, mondta, már-már hangosan, s észrevétlenül is, de szerény büszkeséggel megpróbálta kihúzni magát. Ez azonban nem sikerült neki, mert ekkor a háta megroppant, a tüdeje mintha egy pillanatra begörcsölt volna. „Az az átkozott Prolotjedov” sziszegte, de azért nem haragudott. Anyasztics csak köhögött és fuldoklott és görnyedezett. Belekapaszkodott a mellette álló lámpaoszlopba, ám ekkor egy járókelő, aki láthatólag éppen arra kívánt elhaladni, félrelökte Amatalej Ipszinifics kezét. Miközben Amatalej Ipszinifics leesett a földre, újra eszébe jutott, amit rég halott kedvese írt neki: Ó, Anyasztics, drága galambom, én meghalok, komolyan mondom, ezerszer is meghalok.” Anyasztics mogorván feltápászkodott a latyakban, beletörölte szakállába a kezét, majd öklét megrázta az ég felé. „Ne gúnyolódj, te, Iminyinka!” — akit jobb híján Aljatomonovnának is hívtak.
Micsoda szégyen, micsoda szégyen! Mit mondanak majd a szomszédok… hát milyen jött-ment csavargó az, akit egyetlen barátja, de még ismerőse sem látogat meg a születésnapján. Micsoda szégyen! Mert hát az a napnál is világosabb volt, hogy egy olyan embernek, mint amilyen Amatalej Ipszinifics, nincs senkije. Már hogy is lenne, amikor mind egy szálig meghaltak. Vérben, verítékben, szégyenben, de nem minden szeretet nélkül. Anyasztics egyedül állt a Pilocskin utcácskában, mely egy tizenhetedik századi cár kutyájáról kapta a nevét. Anyasztics szomorúan szaglászott a téli éjszakában. Azt érezte, ha nem lenne olyan mélységesen elnehezült az ő meggyötört lelke, most bizonyára sírva fakadna. De így nem lehet, így még sírnia sem lehet, holott vállára nehezülő évei, évtizedei alatt ennyit már igazán megengedhetne magának az — életét becsülettel és tisztességgel végigdolgozó - emberfia. Mert bizony ahhoz, hogy munkatársai közül, akár csak kettőt is elhívjon szégyenletes, skatulyányi otthonába, tea és friss kenyér kell. Két emberrel már megmenthetné a becsületét szomszédai előtt. „Ej, ej” mondta Anyasztics, és hátra tette a kezét. Hiszen minden hivatal-béli munkatársát mélységesen megveti, és ők is hasonlóképpen érezhetnek iránta, bizonyára a kora miatt, és ami ezzel jár, hogy képtelenek szót érteni egymással, gondolkozott Ipszinifics. Bár, a pontosság kedvéért meg kell jegyezni, hogy Igila augusztusban előre köszönt neki, amikor belépett az irodába. Anyasztics háta mögött a munkatársak össze-összesúgtak: „Anyaszticsnak új munkamellénye van” mondták, ami igaz is volt. Anyasztics nem tudott betelni a boldogságtól; azt gondolta magában: „igen, érdemes volt élnem”. Ennek fényében, folytatta az eszmefuttatást, Igilát elhívhatnám. És ha már Igila ott lesz, talán ott lesz, Marvdojoznyemics is, akivel mindig együtt pöfékelik azt a drága dohányt az iroda előtt. Az ünnepséghez azonban, mint azt egyszer már megállapította magának, tea és friss kenyér kell. Ahhoz pedig előleget kell felvennie.
Ahogy Amatalej Ipszinifics ezeken járatta az eszét, az utcában, vele szemben megjelent a Jarozmrosztofjonics, a szomszédja. Leszerelt katona volt, előkelő úriember. Amatalej Ipszinifics hirtelen azt sem tudta, hová legyen rongyos ruhája felett érzett szégyenében. Micsoda bolond ötlet jutott az eszébe, micsoda bolond ötlet! Amilyen gyorsan csak tudott, bebújt egy házfal mögé. „Ó, milyen meleg ez a házfal”, gondolta Anyasztics, amikor váratlanul megállt előtte Jarozmrosztofjonics, összetette két tenyerét, a magasságkülönbség miatt kicsit lehajolt, mintha gyermekhez beszélne, és Anyasztics úgy hallotta, szomszédja egy kicsit még gügyög is: „Amatalej, Amatalej… maga csak nem bujkál előlem? Maga vén fejjel egyre gyerekesebb, már ha nem sértem meg az önérzetét. Amatalej, Amatalej, maga túl akar járni az öreg Zsubovrák eszén. Ne bolondozzon kedves szomszéd. Túl jóban vagyunk mi ahhoz… amúgy meg, nem is érek ilyen ostoba tréfákra” — azzal sarkon is fordult volna, ha nem történik meg a legborzasztóbb, ami csak megtörténhet egy Amatalej Ipszinifics-féle egyszerű ember életében. Anyasztics ugyanis ebben az átkozott pillanatban, kétségbeesésében ráborult Jarozmrosztofjonicsra, belekapaszkodott drága kabátja szegélyébe, és hangosan felzokogott. „De hát Amatalej Anyasztics, mit csinál, kérem? Na, ne bolondozzon már!” — mondta, s megrázta a kabátját, mintha csak a havat pergetné le róla.
Elmúlt éjfél. Amatalej Ipszinifics a földön hevert, a hókásás latyakban. Ezen a napon volt 60 éves. Föltérdelt és széttárt karjaival nekinyomta magát egy sárga-mázas háznak, mintha át akarná ölelni. Akármit is mondanak, Amatalej Ipszinifics boldog volt, mert elsírhatta bánatát legjobb barátjának.